Szekszárdi Vasárnap 2005 (15. évfolyam, 1-40. szám)

2005-05-29 / 19. szám

2005. MÁJUS 29. / Érdekli? Bemutatjuk! •m j em ételreceptet, hanem - mondhatni - életrecep- rik a várost rovó férfiút. Farkas művész úr kérdése arra ]\ tet kért Farkas Pál szobrászművész az OTP me- a receptre vonatkozik, hogy vajon mi a teendője annak, gyei igazgatóhelyetteseként nyugalomba vonult aki Szigetvári Ernőhöz hasonlóan olyan óriási közadaSzigetvári Ernőtől, akit majd mindenki ismer Szekszár- kozás szervezésébe fog, mint ő tette, amikor a Szent Istdon, ha nem is személyesen, de tudnak róla, s fölisme- ván-szoborra gyűjtött. Aki tiszteletet ad, az tiszteletet kap... - Ugye, autóval jött? - Nem. Legalább öt éve nem vezetek, s nincs is már gépkocsim. - Ezt miért nem említette, amikor megbeszéltük a találkozót? Elég messze lakunk egymástól, nekem semmibe nem került volna kocsival leszaladni. -Szívesen látjuk feleségemmel, Klárikával bármikor... de bennem föl sem merült, hogy ne induljak el gyalog. Hiszen ..három lábammal" állandóan járom a váAst. - Ezzel botjára utalt? - Pontosan. Úgy öt évvel ezelőtt az orvosok bal lábamat bénultnak nyilvánították. Ezzel befellegzett az autóvezetésnek. Eladtuk a kocsit, a pénzt meg elszórakoztuk. Ne csodálkozzon! Az árából befizettünk egy angol és Benelux körútra. Csodálatos volt. Az út során vásároltam a botomra ezeket a szép, a bejárt városokat, nevezetességeket idéző emblémákat. - Szépek és különlegesek... Biztos, hogy az emlékezés botja lelkileg segíti a járást, de fizikailag? -Amikor befejeződött a gyűjtés a Szent István-szoborra, volt, aki úgy becsülte, legalább száz kilométert tettem meg gyalog. Két éven át reggeltől estig mentem, csak mentem. Estefelé úgy estem be a lakásba. Még jó, hogy Klárika mindezt megértette és tűrte. Mert ^^.koriban annyi hasznomat sem vette, ^nnt egy mákszemnek. Ha már belekezdtem a receptbe, folytatom, bár nem könnyű. Nekem erőt adott a munkához - ahogyan a fél évszázada végzett különböző közéleti tevékenységemhez - Szekszárd szeretete, együtt építészeti értékeivel, természeti adottsagaival, művészetével. Őszintén tisztelem és becsülöm a városban élő, többségében szorgalmas, alkotó embereket, s érzem, együtt örülünk az eredményeknek, vagy éppen bosszankodunk a hiányosságok miatt. Receptem a politikától független, önzetlen cselekvésre épül, amelyhez nélkülözhetetlen az évek során kiépített emberi kapcsolatrendszer, s az olyan nemes cél megjelölése a remélt adományozók felé, amely érdeklődést, megbecsülést vált ki belőlük. Persze a közadakozás szervezésénél szintén nélkülözhetetlen a város vezetőinek, különböző testületeinek támogatása. Hozzáfűzöm, az erőmet néha meghaladó szívósságomat növelte a természet megnyugtató szépsége, növény- és állatvilága, s az a remény, hogy cselekedeteimmel örömöt szerzek a városlakóknak, s az ide látogatóknak egyaránt. -Az adakozás során biztosan számítottak a kapcsolatai, de kitűnő modorának, megjelenésének és előadásmódjának köszönhetően ismeretlenek is hozzájárultak e nemes célhoz. - Erre csak annyit jegyzek meg: aki tisztelet ad, az tiszteletet kap... Egyébként nem volt baj, hogy gyalogosan róttam az utcákat, mert olyankor figyeltem az épületek feliratait. Ha cég is „lakott" a házban, akkor betértem. Az emlékezés végett elmondom, 6,5 millió forint gyűlt össze. 121 cég támogatta az ügyet tízezertől háromszázezer forint közötti adománnyal. Mellettük mintegy ezer magánszemély juttatta el a kétszáz és ötvenezer forint közötti támogatást. - Úgy tudom, az utóbbiak egyike Mádl Ferenc köztársasági elnök úr. -Egy szekszárdi konferencia szünetében elnök úrhoz léptem, s a piarista középiskolás évekről beszélgettünk. Majd beavattam a szoborállítás tervébe. Azonnal csekket kért, s néhány nap múlva megkaptuk az adományát. - Említette természetszeretetét... -A Réka-völgyben van egy faházunk. Amikor tehetjük, ott töltjük napjainkat, ha lehetséges, együtt az egész családdal. Szeretjük a legalább ötvenméternyi élő sövény ölelésében levő virágos kertet rendezgetni, s beszívni a virágok illatát. A Réka-völgy kapuja a Halász patak, amin át egy kis híd vezet. Sok éven át rendszeresen átfestettem a korlátot, de az idő vasfoga szétroncsolta a fémből készült szerkezetet. Levelet írtam Mecseknádasd polgármesterének, aki postafordultával válaszolt. Találkoztunk is a hídnál, s az önkormányzat azóta már elkészíttette az új korlátot én meg három napig csiszoltam, smirgliztem és festettem. - Kérem, mutassa be az Ön számára - ahogyan mondja - hátországot jelentő családját. Feleségéről - aki szintén az OTP nyugdíjasa - már szólt. Leányát, Anikót jól ismerem. - Anikó tanárnő, harminc éve tanít itt Szekszárdon. Vejem Zoltán kitartó, szorgalmas és figyelmes ember. Nagyon jól kijövünk egymással. Ágnes unokánk angoltanár, Zoltán pedig a bajai vízügyi főiskola hallgatója. - Miért mosolyog? - Két okom is van rá. Családom minden tagjára nagyon büszke vagyok, s ha csak rájuk gondolok, máris mosolygok. Másrészt pedig az jutott eszembe, hogy ők mennyivel másként indulhattak az életbe, mint annak idején én. Vácon, a piaristáknál végeztem a középiskolát, s, érettségi után, 1946 augusztusában Őcsénybe kerültem jegyzőgyakornoknak. Érdekességként említem, hogy az első fizetésem 144 forint volt. A molnár lakásában, pontosabban a konyhájában laktam, mert a két szobában majd a plafonig állt a búza. - Számos kitüntetéssel ismerték el tevékenységét, a városlakók pedig az Ön közbejárásával megmentett értékek mellett elsétálva tisztelettel beszélnek Szigetvári Ernőről, sőt ha tehetik, megszorítják a kezét. - Ezek nagyon jól esnek. Hetvenkilenc esztendős vagyok, s bizony sok betegség ért el. Ám abban erősen bízom, hogy az orvosok a „közélet iránti vonzódásom" nevű betegségemből nem gyógyítanak ki. - így legyen! Kérem, mondja a következő nevet. - Örömmel venném, ha Tóth Gáborné, Bogár Éva arról az embert próbáló munka melletti - munkáról szólna, amit édesapja, Bogár István hagyott rá örökül. V. Horváth Mária