Szekszárdi Vasárnap 2005 (15. évfolyam, 1-40. szám)

2005-04-24 / 14. szám

, SZEKSZÁRDI yasarnap 2005. ÁPRILIS 24 „Szekszárd külső részén, a szurdoknak nevezett, vízvájta, árkokkal teli partoldalban lakásokat alakított ki magának egy sajátos társadalmi osztály, kiknek hagyományos értelemben vett lakásaik nincsenek..." A Tolnamegyei Közlöny 1895-ben először, de nem utoljára adott hírt a hol barlanglakásoknak, hol putrilakásoknak, hol parti lakásoknak vagy parti házaknak nevezett hajlékok lakóiról. A várossá nyilvánítást követő esztendőktől évente cikkeztek róluk „Emberkínzás a Benedek-szurdikban" vagy „Szekszárdi barlanglakások" címmel. A városi szegényügynek is egyik visszatérő intézkedése volt a kiköltöztetési rendeletek megalkotása mellett a karhatalommal történő kilakoltatás. De minden hiába: a . ^ Benedek-szurdik Aj? újra és újra benépesült Szekszárd szegényeivel, míg utolsó lakóit az ötve nes évek végétől kiépülő „Csikágóba" költöztették. A parti lakások közül azt, amelyet később Daróczi ügyvéd vásárolt meg, s amely most éppen eladó, még sokáig lakták. Volt, amelyiket pinceként használtak, de akadt olyan is, amit elmosott a víz, néhányat pedig berobbantottak. Már csak négyen vagyunk... „Isten bizony, ma már csak négyen vagyunk olyanok, akik el tudjuk mondani, mi volt itt régen, mert mi még ott laktunk a Benedek-szurdikban." - mondja Pusztai Ferenc, aki gyerekkorában a Szücsény-szurdikban, azután 22 éves koráig a Benedek-szurdikban élt. Mert Szekszárdon még a negyvenes években is három helyen voltak putrilakások: a Benedekszurdikban, a Szücsény-szurdikban és a Puk-hegyen. A legjobb helynek a Benedek-szurdik számított, mert az volt a legmelegebb: körbejárta a nap. Vagy 30 család élt itt, a közeli Szücsény-szurdikban feleannyian, akinek pedig már itt sem jutott hely, a Puk-hegyen keresett magának vafyf lami lakhatást. így S voltak ezzel Verőf czeiék és Bodahelyiék is. Ahol meghúzták magukat, azok inkább csak pincék voltak, amelyeket az eső mára teljesen szétmosott. Pusztaiék a Szücsény-szurdikban balra az első házban laktak. Ma egy kékre festett bódé áll az 1930-as évek végén épült parti ház helyén, pedig régen még cserép is volt rajta. A házban, ahogy a parti lakások többségében, volt ágy, asztal, sparhelt - a kémény nyílása most is látszik a löszfalon. Petróleumlámpával világítottak, melegvizük akkor volt, ha forraltak egy fazékban. Lavórban mosakodtak, favagy bádogteknőben fürödtek. A parti lakások nem mindegyike előtt volt ház, és nem is lakták az összeset. így azt a lyukpincét sem, ami a Benedek-völgy táblánál van. A völgy felé egyébként még volt néhány lakás, de amikor leszakadt a part, már nem állították helyre. A völgyben fölfelé a gazdák szőlői voltak, a megüresedett lakásokat pedig később birtokba vették, átépítették és ma is pinceként használják a közeli szőlők új tulajdonosai. Elmosta a víz és az idő... Már nagyobbacska gyerek volt Pusztai Ferenc, amikor átköltöztek a Benedekszurdikba. Jól emlékszik, volt ott egy kocsiút, amin fel tudtak menni egészen a hegytetőre. A parti házak lakóit egy világ választotta el a város polgáraitól, magát a szurdikot pedig egy a mainál mélyebb, az esőzések idején a sodró vizet elvezető árok a parasztgazdák (pl. Cseriék, Domonyaiék) házaitól, akikhez napszámba jártak. Pusztai Ferenc Cseriéknél volt napszámos. Az ötvenes évek végén 60 forint volt egy napi napszám. Ma már valószínűtlennek tűnik, hogy négy táskát tudott megpakolni belőle a Fischer-féle boltban, ha pedig szórakozni mentek a katolikus iskola helyén lévő téli kertbe, 2,50 Ft-ért kaptak egy korsó sört. Ahogy az Unicum prsszótól a Körösi Csorna Sándor utca felé indulunk, a szurdik közepén, a hetedik ház Filoxéra idején felhagyott pincékben, tanyákban elszegényedő családok húzódtak meg, a panelköltségeket nem bírók gyakran ma is a várost körülölelő szőlőkbe menekülnek. Misleiék, a háttérben pedig Pusztaiék egykori parti lakása a Benedek-szurdikban (jobbra lent). volt az övék Fukszék és Németh fényképészék szőlője alatt. Mára csak a part maradt belőle, a többit elmosta a víz és az idő. A szurdikbeli gyerekek a református iskolába jártak, így ő is, egészen 1947-ig, amikor a családokat a hatóságok kiköltöztették. Volt, aki Szálkára került egy megüresedett sváb házba, ő nagyanyjával, anyjával, mostohaapjával együtt Mórágyra. Nem tudtak azonban megszokni ott. Jó volt a nagy ház, s hogy jószágot is lehetett tartani, de hát azelőtt sose gazdálkodtak. Helyettük mindig más kormányzott. Visszavágytak Szekszárdra, s a Benedek-szurdikba. Amikor lehetett, visszaszivárogtak a többi szurdikbelivel együtt. Pókéktól megvették a szurdik első házát, amely tömött földből készült, cserép volt a tetején, s a pince mellett két szoba is volt. A szomszédban Misleiél^ laktak, az ő házuk be is volt vako^P va, később egy ügyvéd vette meg. Fetzerék is cserepes házban laktak, de már nincs ott semmi. Munkácsi Jánosné lakását, akinek a fia még ma is él, berobbantották, Drégeli Sándorék házából csak a pince maradt meg. A következő parti ház Csapó Istváné volt, akit néhány hónapja temettek. Lánger József és Farkas Jánosné nevére emlékszik még az itt lakók közül. Amikor a Csikágó épült, a Benedek-szurdik lakói ott kaptak házat. Aki tehette, azonnal továbbköltözött, Pusztai Fe^fe renc azonban neg)^^ ven év múltán is ugyanott lakik. Pedig túl van egy házasságon (igaz, gyorsan elváltak), három munkahelyen (a vasútnál először Budapesten, aztán Szekszárdon, majd a sportpályán volt segédmunkás), de a Benedek-szurdikhoz ma is viszszajár. Nagy Janka Teodóra t t Szekszárd szegénye^ és a harlangl

akáfe