Szekszárdi Vasárnap 2005 (15. évfolyam, 1-40. szám)
2005-01-30 / 2. szám
2005. JANUAR 30. •Interjú ~jk j emzedékek nőttek fel a Bartinában. Negyedszázad /V alatt több ezer gyermek tanult meg táncolni, tette — magáévá a népművészet értékeit és messze földre vitte városunk hírét. Táncosok és oktatók, gyermekek és szülők, támogatók és városlakók magukénak érezték a Pro Arte Hungarica-díjat, melyet a Nemzeti Színházban az elmúlt hét végén adtak át. Az elismerést a Bartina Néptáncegyesület érdemelte ki az elmúlt évtizedekben végzett kulturális értékteremtésével. Vezetőjét, Matókné Kapási Júliát, a Babits Mihály Művelődési Ház és Művészetek Háza igazgatóját - kinek pályája összeforrt a Bartinával - kértük visszatekintésre. Bartina-siker után dolgos hétköznapok A legnehezebb megőrizni azt, amit elértünk..." ••••• ^J mmmmmmmmmmmMMmmmmmammmm^J wmmmmmmmmmmmmnmmmmmms ' wmmmmmmmammmmmmmmmmmmmm mmmmmmwmmmmm mmmm ^^mmmaBmmmk*^ mmmmMMMmmmmMmammmmatma - Talán kevesen tudják: honnan a személyes kötődése a tánchoz? Belenőtt, vagy volt egy pontosan körülhatárolható élmény? - Jól emlékszem, '68 telén Decsen láttam meg a néptáncegyüttesben Mácsik Zsuzsát, tökéletesen énekelt, táncolt, ilyen szerettem volna lenni. Egy évvel később a Garay gimnáziumban Bézi tanár úr bejelentette, hogy aki táncolni szeretne, a tor• eremben gyülekezzen, aztán Szabadi lka bácsival 1970 január l-jén felléptünk a Soós-féle régi művelődési házban. - Lehetett volna ifjúkori hobbi, de hivatássá, életformává vált a néptánc... - Még másodikos gimnazista voltam, Miska bácsi elküldött egy néptáncoktatói tanfolyamra, Kecskeméten a főiskolán is csoportot szerveztem, marasztaltak nagyon. Mindig nyüzsgő, szervezkedő ember voltam. Az óvodai munkám során döbbentem rá, hogy milyen mozgásigényük van, mennyire érdekli a gyerekeket a tánc, a zene, így hát amikor Miska bácsi '79 februárjában megkérdezte: nincs-e kedvem aszszisztensként az együtteshez jönni, ugrottam, nagyon is volt kedvem. Akkor hetvenen táncoltak, a nagy együttes és utánpótlás mellett elindítottuk a játszó néptánciskolát. Kétszázötven gyermek táncolt vasárnap délelőttönként, a falusi játszókhoz hasonlóan. A kor közművelődésében szokatlan módon fizetős volt, mert meggyőzőJijem, hogy az emberek akkor értékelnek ^Bmit, ha fizetnek érte. Idővel áttevődött szombatra, majd beépült a hétközi próbák sorába, de a szakmai visszhangja nem maradt el. A Népművelődési Intézet Nívódíját kaptuk meg, Foltin Jolánnal, a neves koreográfussal akkor kezdődött a kapcsolatunk, a szakma elfogadta és nem felejtette el a szekszárdi néptáncot. - És a Bartina nevet... - Érdekes, hogy a névadás csak 1984ben következett, addig nem volt ez divat. Fontos volt, hogy kétszázötven gyerek táncolt, válogathattunk, ügyesek, álhatatosak voltak a táncosaink. A csúcson 280-as létszámmal dolgoztunk, alig volt fluktuáció. Az aranykort talán a nyolcvanas, kilencvenes évek első fele jelentette, azóta sokat változott a világ. Csökkent a létszám, a szülők odafigyelése - tisztelet a kivételnek -, nincs idejük vagy nem tartják fontosnak próbára vinni a gyereket, fellépésekre készülni, előkészíteni a ruhákat, sok esetben a nagyszülők viszik tovább a tradicionális értékeket és motiválják a táncosainkat. - Az újítás nemcsak a szakmai munkában, a működésben, a pénzteremtésben is jellemezte a Bartinát... Külföldi utak, fesztiválszereplések pénzügyi hátterét kellett megteremteni. Honnan jöttek ezek az ötletek? - A Mecénás bál ötletét például Kanadából hoztam, óriási sikerrel rendeztük meg '90-ben és az azt követő években, aztán mindenki átvette, bálokból próbált szponzori bevételhez jutni, szétaprózódtak a támogatók. Nem a minőséggel volt baj, elfáradt a rendezvény. Most a gyermekfarsangot szervezzük, a gyermekeink bohóságokkal, saját produkciókkal lépnek fel, olykor a szülők tanítják be a koreográfiát, kedvesek, eredetiek, élünk :halunk értük. - Ön 2002 nyarától a Babits igazgatója, levezényelte az intézmény teljes felújítási munkáit, feltételezem sokkal kevesebb az ideje a táncra, oktatásra. - Ez a legnagyobb bánatom. Hat éve kezdtük el a szétbontást, ma más-más oktatóval működik az apró, az előkészítő, a gyermek, az ifjúsági és a felnőtt csoport. A nagy együttest Kovács Andrea és Karácsonyi Zoltán viszi, rájuk bíztam évekkel ezelőtt az ifjúsági együttest, megküzdöttek a problémákkal és a táncosokkal együtt nőttek bele a feladatba. A többi csoportot Márton Judit, Enyedi Gyöngyi, Radnai Erzsike, Kárpáti Kati, Zsók Vilhelmina és Kaponya László vezeti. Valamennyien Bartinások. A Művészeti Iskola néptánc tagozata vállalta fel az oktatást Huszárikné Böröcz Zsófia koordinálásával. Az én feladatom ma már a menedzselés, a táncok, koreográfiák megszerzése, a pénzek előteremtése. Ami a Babits igazgatását illeti belecsöppentem a mély vízbe, mindjárt a Duna menti Folklórfesztivállal kezdtem, aztán a felújítással járó költözködés, annak megteremtése, hogy munka közben üzemeljen a ház, a Színházi Kultúráért Alapítvány székvásárlási mozgalma, nem unatkoztam és nem is fogok. Ma vissza kell hozni a Babitsot az építés előtti állapotba, hátra van a feltérképezés, nincs dekoráció, díszítés, és még rengeteg apróság. - Vagyis modernségével együtt otthonossá kell tenni? De mondhatjuk, hogy személyesen valamit elveszített? - Nagyon hiányzik az a plusztöltés, amit csak a gyerekektől kaphat az ember. A felnőttekkel való munkában ezt az élményt nem lehet átélni. Az sem volt tartható, hogy egymagam tanítottam évekig napi tíz-tizenöt órákat dolgoztam, de tény, hogy ezt semmi nem pótolja. Most azon kell dolgoznunk együttes erővel, hogy megtartsuk a Bartinát, felépíteni valamit mindig könnyebb, mint megőrizni. Örülünk a díjnak, a szakmai elismerésnek, a szülők felé kommunikáljuk ezt, a sikerek erősíthetik a kötődést, de jönnek a hétköznapok a munkával. - Élete nagyobb felét eddig próbateremben, színpadon töltötte. Mit adhat a néptánc? - A közösség, az együttműködés örömét találja meg az ember, mindegy hogy táncban, zenében vagy sportban. Jó érzés együtt dolgozni, jó érzés tudni, hogy respektálnak, szeretnek egy csoportban, ezért a munkánk háromnegyed részben emberség, pedagógia, és csak egynegyed részben szakma. Az a szülő, aki valaha táncolt, vagy bármilyen civil szervezetben tevékenykedett, értéket teremtett, nem hagyja, hogy a gyermeke kimaradjon ebből az élményből. És ha az ember tudja, hogy valahol szeretik, számítanak rá, képes arra, hogy lehozza a csillagokat az égről. Takács Zsuzsa
