Szekszárdi Vasárnap 2005 (15. évfolyam, 1-40. szám)

2005-04-03 / 11. szám

SZEKSZÁRDI / O^UU^MKUl TASARNAP 2005. ÁPRILIS 3. M inden generációnak megvannak a saját történetei. Az, amelyik két világháborút végigélt, az egyikben gyerekként, a másikban felnőttként eszmélve, nos az a generáció különösen gazdag e történetekben, melyekhez hívó szavak is társulnak: elsötétítés, bombariadó, éhezés, sorban állás, munkaszolgálat, kitelepítés, málenkij robot, ÁVH, 1956... A most következő történet hívó szava Laci, Laci a világ leghűségesebb lova. Hatvan esztendeje, 1945 tavaszán Szekszárdon, az alsóvárosi Bem utcában egy kisfiú arra várt, hogy véget érjen az, amit a felnőttek háborúnak mondanak, a tankönyvek pedig majd II. világháborúnak neveznek. Az akkori kisfiú, Kovács Győző ma 72 éves. Budapesten él, a szekszárdi Bem utcai ház helyén pedig gyerekek libikókáznak. De történetét 1945 tavaszáról, ember és állat kiszolgáltatottságáról ma is meséli. „Ne, Laci, ne...!" „Laci a nagyapám lova volt: hatalmas sötétpej muraközi, s egy kicsit hasonlított az embeegy szép piros, sallangos kis ostort az egyik vásárban. Amikor Lacit a nagyapám kiengedte az istállóból az udvarra, hogy igyon a kút melletti betonvályúból, az én tisztem volt a felkantározatlan lovat odaterelni. Vettem a kis ostort és hangos:... ne, Laci, ne... kiáltásokkal csapdostam a farát. Laci ilyenkor végtelen bölcsességgel hátra nézett (mintha egy kicsit ki is nevetett volna), és arra ment, amerre akart. Lacit besorozzák A történet, amit elmesélek, a háború első éveiben, a lósorozások idején kezdődött. Lacinak is megjött a behívója, azt mondták, katonaló lesz, „kocsit fog húzni egészen az oroszországi Laci ló után hatvan évvel már háború sem kell ahhoz, hogy a szekszárdi muraköziekre csupán emlékezhessünk. Az utolsó Bem utcai lovak egyike gazdájával Szeydl Lászlóval az alsóvárosi Szőr István társaságában. rekhez, csak éppen meg nem szólalt. Jámbor volt és elnéző, mint a nagytermetű emberek többsége, különösen velem, a 4-5 éves kisfiúval, akinek az volt a kedvenc szórakozása, hogy amikor Lacit befogtuk a kocsiba, majdnem emelt fővel szaladgáltam a hatalmas állat négy lába között. Ilyenkor Laci még sűrű, loboncos farkával se csapkodott, pedig a legyek - főleg nyáron - nagyon csíphették. De tűrte, mert ott voltam a közelében, s vigyázott, nehogy a szemembe csapjon. Akkoriban az ostor volt a lovak irányítója, hát én is kaptam győzelemig". Laci azon kevés lovak egyike volt a városban, „akit" (nagyapám mindig csak így emlegette) sohasem patkoltak meg. Az alsóvárosi kovácsmesterek, Ollé és Víg bácsi hiába mondták, hogy patkoltassa ^L^^^jtfS meg, mert a kövön jr^ nagyon kopik a ló if — körme, nagyapám azt ^^^ felelte: „Laci sohasem megy kövön." Igaza is volt, mert ha a „topekára" indultunk, vagy a szállásra vezető gerjeni makadámúira, mindig a kövesút melletti, rettentően kátyús földúton mentünk, „hogy kíméljük a ló körmét". De amikor mennie kellett a háborúba, mégis megpatkoltatta, „hogy kibítja a Donkanyarig tartó utat". Szegény Laci, a kovácstól hazafelé a szokatlan patkóval azonnal elcsúszott a Bem utca macskakövén, alig talált be az udvarba! Másnap Jóska bácsi, nagyapám egyetlen alkalmazottja kocsiba fogta, és nem láttuk többé. Nagyapám azon az éjszakán az istállóban búcsúzott el kedves lovától, akit ettől kezdve emlegetnünk sem volt szabad. Laci hazatalál A háború utolsó napjaiban Bajáról, ahol apám tanított, visszajöttünk nagyapámékhoz Szek-szárdra, hogy itt várjuk ki a frontot. Iskola nem volt, ezért egész nap az utcán lófráltunk. A bátaszéki úton a nyugat felé hömpölygő tömeget néztük: a bácskai menekülőket és „az orosz hadseregtől tervszerűen elszakadó", azaz rendetlenül visszavonuló magyar és német katonákat. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az egyik katonai lovas kocsi (katonául úgy hívták: országos jármű) kocsisa ostorával irgalmatlanul csépel egy hatalmas lovat, mert az nem akar engedelmeskedni. Még huzakodtak egy darabig, aztán néhány pillanat, s a ló a gyeplő rángatása és a verés ellenére a kocsissal és kocsival együtt befordul a főút melletti árok hídján, be a Bem utcába. Látom ám, n. ' hogy egyene/ sen a mi ka' púnkat célozza LSSAü/ m

eg> a kocsirúddal belöki a kaput, és megáll az udvaron. Nem néz se jobbra, se balra, hanem nagyon lassan odamegy a kúthoz, és kiszürcsöli a vályúból a maradék vizet. lyják t<m . Ha Szinte felkiáltottam örömömben: a hatalmas ló Laci volt! Igaz sovány volt, a szőre megnőtt, s valamikor csodás göndör farka most szinte csupasz volt. S igen, határozottan úgy láttam, hosszú távolléte alatt egy kissé meg is őszült. A kocsit hajtó katonát, aki az egészből persze semmit sem értett, behívtuk, megetettük, némi szekszárdi vörössel is megpróbáltuk lekenyerezni, rábeszélni arra, hagyja nálunk a lovat, „aki" lám több ezer,kilométerről is hazatalált. Ő azonban hajthatatlan volt. Azt mondta, Kijevben talált rá a városban kóborolva. Rárakott néhány^ szeres ládát egy kocsira, befő Lacit, s elindult hazafelé, megkérdezték, hová megy, azt válaszolta: „Lőszert viszek", és senki sem akadékoskodott. Nagyon megszerette Lacit, haza akarta vinni, hogy - maga is parasztember lévén - vele dolgozza meg a földet. „Kérem, ne üsse Lacit!" Kimentünk az udvarra Lacihoz. Simogattuk, becézgettük. Odadugta az orrát a hónom alá: régen is ez volt a kedvenc szokása. A katona felült a bakra, én megfogtam Laci kantárját, és a lovat lassan kivezettem az országútra. Közben, ahogy talán nagyapám tette azon az utolsó éjszakán az istállóban, beszélgettem vele. Elmagyaráztam ^fc ki, hogy most a háború param csol, hogy most nem maradhat, Laci pedig aprókat horkantott, mintha azt mondta volna: értem én... Az országúton azután elengedtem a kantárt, és csak annyit mondtam a katonának: „Kérem, ne üsse Lacit!" A ló a gyeplő egyetlen mozdítására elindult. Azt hittem, vissza se néz többé. Ahogy az úton poroszkált és hátra-hátranézett, minél inkább nőtt a távolság közöttünk, annál sűrűbben potyogtak a könnyeim. Biztos voltam abban, hogy Laci is sír, miközben eltűnt a menekülők áradatában. Amikor megjöttek az oroszok, a menekülők elindultak visszafelé, megkeresni elhagyott otthonaikat. De Laci - hiába figyeltem az árok partján ülve minden áldott nap, amíg Szekszárdon voltunk - sohasem tért vissza. Nagy Janka Teodóra Laci, a világ leghűségesebb lova