Szekszárdi Vasárnap 2004 (14. évfolyam, 1-40. szám)

2004-12-19 / 40. szám

SZEKSZÁRDI VASÁRNAP 2004. DECEMBER 19. György

ike nővér szép élete Az Irgalmas-adósságunk című cikk után néhány nappal fölhívott telefonon Juci néni a Damjanich utcából. Pár mondat múltán megkérdezte, tudom-e, hogy az apácákat ábrázoló kép egyik szereplője még él, 94 éves? Meglepetésemre fölajánlotta, hogy a Szekszárd egyik csöndes utcájában lakó irgalmas nővérrel beszélhetek is. Kis, emberi csodák Édesanyám családja Kuláról, Bácskából jött Budapestre, én már ott születtem 1910. október 12-én. Akkor éppen valami nagy tüntetés volt barikáddal, a nagymamám alig tudott elvinni megkeresztelni. Én már korán kaptam a nagy hivatást a lelkembe, eljegyeztem a Szűzanyával magamat. Mikor legelőször elmentünk édesanyámmal az anyaházba, a Ménesi útra, még nem voltam iskolás. A kedves nővér osztogatott csodás érmét. Nyakamba tettem, és jöttünk az utcán, mondom a mamámnak: - Ezt a medált mindig hordjam? Kislányom! Ez nem medál, ez a Szűzanyának az érme, és a Szűzanya lesz ezentúl a te második mamád. Csak kérjed mindig, és meg fog segíteni. Jó - mondtam. Egész hazáig nem szóltam, gondolkodtam magamban: hát én akkor a Szűzanya lánya leszek, ha a mamám esetleg nem szeret. Attól kezdve növelődött bennem a hivatás, s amikor a 18-at betöltöttem, beléptem. - A nevem Verbovszky Mária, a család lengyel eredetű, bérmanevem Zsófia, de mindenki Györgyike nővérnek ismer. Szekszárdra 1929-ben jöttem Márianosztráról. Ott a női rabok mindig összesúgtak a hátam mögött: „A bolondok pátrónusa jön sétáltatni." Szerettam őket, ők is szerettek, de el kellett jönnöm, mert két év alatt két tüdőgyulladást kaptam. Itt pihentem 1930-ban, de már jártam a gyermekosztályra. Három szoba volt, ebből kettő nagy. Ekkor történt, hogy ottmaradt egy pusztai Jancsika, mert nem volt neki miben hazamenni. Csak egy nagykabátba volt bepakolva. De a Nóvák tanár úr (a főorvos) felöltöztette cipőtől sapkáig. Mondtam neki, hogyha jön a vizit, köszönje meg. A gyerek nem tudott hova lenni, úgy örült. Odaszaladt Nóvák tanár úrhoz, átölelte a derekát: - Tanár bácsi! Köszönöm a szép ruhát, te nagyon ügyes vagy, hogy nekem vettél szép ruhát. Hát angyali volt... - Nagyon szerettem a gyerea gazdaságisunk mindent termesztett. Kora tavasszal szekérkére való salátát vittünk a piacra, ott már nagyon várták, egykettőre elkelt. Ebből tudtunk élelmet venni. A város szegény volt, csak annyit kaptunk, ami fűszerre, cukorra, rizsre elég. Az alapítvány 25 gyerekre szólt, de mindig harminc, köztük sok tüdőbeteg keket, de nem volt semmilyen világi tapasztalatom, féltem az orvosoktól. Mikor 1933-ban visszakerültem Szekszárdra, az árvaházba mentem. Mária virágai - Nem szerettem Szekszárdot, sáros kis város volt, a Vendli polgármester (Vendel István) köveztette le. Az árvaházról tudtuk, hogy az alapító (Augusz Imre) nem ide akarta, de aztán itt megvették ezt a kertet. Abban Márta nővér, otthona lett. Varrtam, vasaltam, mángoroltam, éjszaka zoknit stoppoltam. - Amikor beállt a rossz idő, mindig színdaraboztunk. Karácsonyra a Petrits bácsi minden fiúnak mézeskalács órát és huszárt, a lányoknak babakocsit meg virágcsokrot, a nő„ Úgyis megyek a Jó Istenhez, és magukért, mindenkiért imádkozom: Édes Jó Istenem! Te tudod, hogy mennyire szeretem a jó embereket, a rosszakat is szeretem. Ez mennyi sok bánatot meg kárt csinált, de azért nem haragszom rá. Senkire sem haragszom. Te segítsd meg őket!" (A nővér kerti imája) véreknek egy hosszú mézest és égetett cukrot adott. A gyertyát is tőle kaptuk. Három egyesületünk volt, a Mária-lányok, Jézus és Mária tisztelői és az Őrangyalok. - Bombázáskor a sógornőm két gyermekét egy nővér hozta ide. A gazdasági nővér '45 elején Pestre jár lúgkőért, hogy az itteni asszonyok tudjanak mivel szappant főzni. - Volt egy Mária-lányunk, Taksonyi Bözsi. Az árvaházzal szemben lakott, de elment Pestre feleségül. Mindig hazajött, vitt innen s árulta. Öszszetalálkozott a piacon a mamámmal. Odasúgta neki: Néni, nem venne egy kis bort? - Honnan veszi maga a bort? Hát otthonról hozom, Szekszárdról. - Tudja maga, hol ott az árvaház? - Hogyne tudnám, oda jártam, Mária-lány vagyok. - Ismeri a Györgyike nővért? - Persze, hogy isra^ rem. A két asszony egyn® nyakába borult: az kínlódott a honvágytól, édesanyám mtfg nem tudott rólunk semmit. - Egyszer azon imádkoztam a Szűzanyának, hogy küldjön valami jelet: élnek-e a fiútestvéreim. Másnap a Bözsi orgonát hozott a kápolnába, pedig február volt. A tanyájuk mellett bimbózott, még nem nyílt ki, de én megértettem az üzenetet... Sztálint újraedzik - A szétszóratás előtt, '48ban Kaposvárra kellett mennem, ez a kép két év múlva készült az elsőáldozókról. Ötven május elején dobtak ki minket mindenhonnan. Még '45-ben idejött a mamám és a nagy^^ majd a bátyám is. ElőblW Kapisztán utcában laktunk albérletben, aztán megvette ezt a hajlékot. Romos és nádas volt, a kert elhagyatott. Ő ültette ezt a kajszibarackfát. Még nem volt munkám '51ben, máshoz is elmentem varrni, mert meg kellett élnünk. Következő év elején Vörös Jancsi, aki később műtőorvos lett, megtudta, hogy itt vagyok, üzent értem. Azt mondta, nem kell sehova beállni, csak nem szabad imádkozni. A kórházi gyerekosztályra kerültem. Ott addig átképzett takarítónők voltak a nővérek. Két hét múlva kaptam egy Sztálin életét ajándékba. Mit csináljak vele? Nem mondom, belenéztem. A nagyapa azt javasolta, legjobban teszed, ha elégeted. Hát elégettük, úgyis kellett a tűz. f