Szekszárdi Vasárnap 2004 (14. évfolyam, 1-40. szám)

2004-11-14 / 36. szám

2004. NOVEMBER 14. , SZEKSZÁRDI TA§ARMP M A Csányi-díjat posztumusz Varga S. József kapta A korábbi évektől nagyon is eltérő hangulatban zajlott idén a Csányi László író emlékére a Kézjegy, a Tolnai Tollforgatók Klubja által alapított „ Csányi-díj" átadási ceremóniája. Mesélő emlékeink 21. A díjat a kuratórium már ta­vasszal ítélte oda az ötkötetes Varga S. József író, újságírónak. Ez még akkor történt, amikor még maga sem tudott betegsé­géről, mondta Elekes Eduárdné, a megyei könyvtár igazgatója, s hozzátette, meg is állapodtak az időpontban, amikor a szerző Ta­másiban találkozik olvasóival. Ám kérte - tekintettel az orvosi vizsgálatokra - halasszák ké­• fcbbre a találkozót. De arra már em kerülhetett sor. Szólt arról is az igazgatónő, hogy minden esztendőben egy tehetséges Tol­na megyei alkotó kapja a meg­tisztelő és elismerő plakettet. Varga S József - „aki a magyar irodalomban nélkülözött műfaj mestere volt" - tehetségét nem lehet megkérdőjelezni! Ezt nem csak kollegái, ismerősei állíthat­ják, hanem velük együtt mind­azok, akik olvasták írásait, ame­lyek a Babits Kiadó gondozásá­ban kötetekben is megjelentek. Felesége, Bernadett asszony Zsuzsi lányukkal érkezett a posz­tumusz-díjat vette át, aki azóta már biztosan kihelyezte a meg­őrzött dolgozószobájában. Ujabb megható percek követ­keztek: Decsi Kiss János kolle­gánk javaslatára csöndesen em­jjüceztünk Jóskára, ami egyetlen ^Pandattal zárult: „Éljen közöt­tünk soká!" Kézjegyüket letették tizedszer Megjelent a Kézjegy - szám szerint tizedik - legújabb köte­Irgalmas-adossagunk te, amit Wessely Gábor ajánlott a - szép számmal - megjelentek figyelmébe. A Kézjegy a helyi irodalmi élet képviselőinek biz­tosít megjelenési lehetőséget. Eddig minden kötetet olvas­tam, s évről évre jobbnak, szín­vonalasabbnak, hol elmélyül­tebbnek, hol szellemesebbnek érzem a verseket és a prózákat. Ez nyilván szubjektív megálla­pítás, ám az csöppet sem az, hogy a Kézjegy komoly szellemi értékek színtere, ezért őszintén remélem olvasói számának gya­rapodását. Visszatérve a bemutatóra, Wessely Gábor néhány adatot sorolt: eddig több mint százan publikáltak az antológiában. Többnyire Tolna megyei szer­zők, ám olykor baranyaiak, vagy székesfehérváriak is kapnak né­hány oldalt, sőt a mostani szám­ban a tolnai születésű, új-zélan­di költő, Gyöngyös Imre is pub­likálta néhány versét. A „Kézjegy" Tolnai Tollforga­tók Klubja 1993 tavaszán ala­kult. Nemrég saját lapot is indí­tott Mentsvár címmel, amely­ben szintén a kézjegyesek publi­kálnak. A csoport törekvéséről így ír Wessely: „Fontos, hogy a sokszínű Európában ne halvá­nyuljon el a »magyar szín«. Erősí­teni az identitástudatot, magyar­kodás nélkül magyarnak lenni ­ez a mi dolgunk. S van hozzá egy varázslatos eszközünk is: az írott magyar szó." V. H. M. Fotó: Hollendus János Irgalmas nővérek a két világháború között Lehetetlen észre nem ven­nünk, hogy vannak olyan évfor­dulóink, amelyek megünneplé­séről rendre elfeledkeznek: vagy a politikát keverik bele, vagy látszólag senkinek nem áll érde­kében a tisztes főhajtás. Ebből aztán adósság lesz. * Hazánkban az első megyei kórház volt a szekszárdi, amely­be az akkori kuratóriumi elnök, Augusz Antal hathatós közremű­ködése nyomán 1854. július 25­én megérkeztek a Páli Szent Vin­ce Leányai, akiket irgalmas nő­véreknek neveztek. Valaha Szent Vincéhez csatlakozott Marillac Lujza, a szent életű özvegy, aki 1633-tól „kezdte maga köré gyűj­teni azokat a leányokat, akik sze­gények voltak, de készségesnek mutatkoztak arra, hogy életüket a szeretet szolgálatára szentelik: felkeresik és gondozzák a szegé­nyeket és betegeket akár saját otthonukban, akár kórházakban. Közös otthonban éltek, csak szolgálattételre jártak szerte a városba" - írja róluk Joseph Weisbender A szentek életében, így volt ez a megyeszékhelyün­kön is 1950-ig, amikor valósággal kiebrudalták a szerzetesrende­ket, köztük az itt közel száz esz­tendeig kórházi nővérként szol­gáló irgalmasokat. Munkájuk valódi áldozat lehe­tett. Amikor kezdték, mindössze egyetlen orvos látott el akár több száz beteget: vizsgált, gyógyított, műtött. A kórház akkori alkal­mazottai szakértelem és lelkese­dés híján csak a legszükségeseb­beket (élelmezés, mosás, takarí­tás, fűtés) tudták elvégezni. A nővérek életcéljuknak tekintet­ték az ápolást, nem a körülmé­nyek sanyarúságára hivatkoztak, hanem az Úrnak tetsző szolgá­latként tettek és tűrtek, s hivata­losan csupán a szüléseknél nem segédkezhettek. Általános szeretetnek ör­vendtek már, amikor 1890 őszén városunk katolikus óvo­daegyesülete az ő segítségükkel indította útjára a Benczelits­házban a vallási nevelést is megalapozó gyermekkertet. A vezetést egy nemesi család leá­nya, Triebler Ilona (szerzetes­nevén: Ilma) vállalta s végezte is becsülettel haláláig. Hivatalo­san szerényen háttérben ma­radt, mert a Szekszárdi Katoli­kus Nőegylet és Alapnevelési (azaz: óvoda-) Egylet elnöknője Simontsits Béláné, az alispán felesége volt. Emma asszony sa­ját és férje tekintélyével szerez­te a támogatókat, de az apró­munka Ilma nővérre és testvé­reire hárult. Úttörő vállalkozásként indí­tották 1893 januárjától a nép­konyhát, amely a filoxéra és más csapások miatt ínséget szenvedő 200-300 embernek adott naponta meleg ételt. A főzés, az alapanyag beszerzése, az étel méltányos szétosztása éppúgy a három nővér feladata, mint a 80-100 óvodás foglalkoz­tatása. Simontsitsné elhunyta (1911) után Triebler Ilma to­vább végezte munkáját 1929. november 15-én bekövetkezett haláláig. Városunk már akkor is méltatlanul elhanyagolta vég­tisztességét. Mindezen némiképp javított, hogy Simontsits Elemér javasla­tára az édesanyjáról elnevezett (előbb: Séd, 1945 után Marx, most Szent László) utca kicsiny oldalágát, a Csonka utcát az ir­galmas nővérről nevezték el. A legutóbbi időben erre városunk bölcs döntnökei már nem fi­gyeltek, így az áldozatos testvé­rek emlékét semmi nem őrzi. Téved, aki azt hiszi, hogy a múlt iránti kegyelet adóssága nem kamatozik... Dr. Töttős Gábor

Next

/
Thumbnails
Contents