Szekszárdi Vasárnap 2004 (14. évfolyam, 1-40. szám)

2004-07-18 / 23. szám

2004. JÚLIUS 18. SZEKSZÁRDI Mit őriz meg az emlékezet? Búcsú Varga S. Józseftől „ A címbeli mondat Varga S. Józsefé. Ő tette föl e kérdést harmadik, A kisember című kötetének egyik riportjában, a Gyökerekben. Sajnos, már mi, volt kollegái is megkérdezhetjük ezt önmagunktól, egymástól - Józsival kapcsolatban, akitől szerdán örökre búcsút vettünk. Nem hallhatjuk többé köszönését, a pattanósan hangzó, mégis szeretetteljes „szevasz-át", nem láthatjuk elszántságot tükröző tekintetét, fénylő szemét, átható és mindent értő pillantását. Már nem osztja meg velünk gondolatait, terveit... csupán emlékezetünkben őrizhetjük szavait, elmélyült mondatait. Még a röpke utcai, találkozások sem voltak felületesek. Ő mindig választ várt a „hogy vagyra", ahogyan rendre válaszolt is a mi újságra. Soha nem kerülte el a figyelmét a gondot rejtegető ráncolódó homlok, s érzékenységéből is fakadóan megtartotta, de nem feledte el más baját. Ezért is vált belőle olyan író, újságíró, aki mindig képes volt együtt lélegezni riportalanyaival, a kisemberekkel, s kimondani mindazt, amihez sokaknak - akár kényelemből - nem volt merszük. Hitvallása soha nem változott, az évek során tovább karakteresedett, egyszerűen „vargajózsis" lett, ahogyan keménysége, kitartása, precízsége is. Mindezek okán soha nem tagadta meg egyetlen írását, s egyetlen kisemberét sem. Az idő múlása és írásainak kötetekbe rendezése sem ösztökélte azok átírására, vagy mondandójuk tompítására, vagy éppen acélozására. Amikor készülődében levő ötödik kötetéről írtam, arról beszélgettünk Józsival, 'hogy érdemes sorra venni és cím szerint sorolni egymás után mindet. A beszédes címek mintha elveit összegeznék: Hűség, Hátország, A kisember, Hazai, A kis haza. S pontosan beilleszthető a sorba a Zseb és lélek, mármint a hatodik kötet, szintén a Babits kiadó gondozásában. A kiadó igazgatójától, Fejős Károlytól tudom, hogy a rendszerváltozás éveiről szóló riportok és tárcák gyűjteménye egy hónap múlva eljut az olvasókhoz. Bár Jóska ezt nem érhette meg, pedig nagyon várta. Olyan lelkes izgalommal, mint az első, vagy a második kötetét... Varga S. József temetése napján lett volna 55 esztendős. Békés megyében, Kamutpusztán született, majd Szekszárdra költözött a család. Jóska első írása 1965-ben jelent meg a megyei lapban, ahol később újságíró gyakornok lett. Ezután a Nők Lapjánál dolgozott, majd a Szabad Föld főmunkatársaként állhatott a kisemberek mellé, s írta az azóta már történelemmé vált történeteiket. Fővárosi munkahelyei nem szakították el Szekszárdtól. Mindvégig itt élt családjával. Néhány napja pedig itt nyugszik az újvárosi sírkertben. Varga S. József i komor, szikár férfi, akár a nyíl, A előre fúrja magát. Délutáni óra, a járdán emberek csörtetnek, ám hősünk, akárha elhatárolódni akarna tőlük, átnéz a fejük felett, falak oltalmába húzódik s emelgeti szaporán vékonyka lábát. Arca rezzenéstelen, tekintetét messzibe veti s szeméről hihetem, tán a végső célra összpontosít, az utolsó felvonásra tehát, amelynek előbb-utóbb mindnyájan szenvedő alanyai leszünk. A széles üvegű kirakat előtt hirtelen megtorpan s tűnődőn áll. Majd remegő kézzel cigarettára gyújt, s mint valami menekült húzódik a terebélyesedő füst oltalmazó sátra alá. Most láthatni csak, hogy milyen elnyűtt, megkopott ember, ilyképpen is belésimulva a délutáni óra közegébe - vállát, hátát láthatatlan terhek görbítik, s ajka keskeny, akár a penge. Mozdulat Fejét lassúdan emeli, a kirakatra sandít, s váratlanul felélénkül. Ám nem a cipőktől, szandáloktól, csizmáktól, amelyek magukat kelletve sorjáznak, - de mástól. Immár szorosan a kirakat elé áll, s úgy belefeledkezik a látványba, hogy amúgy is turcsi orrát tovább lapítja az üvegen. Igen, az az asszony az oka átváltozásának, aki néhány centire hajladozik tőle, neki háttal s a hosszú nyelű tollsöprűvel babrál a beporosodott lábbeliken. A férfi látnivalóan a széles csípőre, vaskos combokra mered, szemébe mohó fények gyúlnak s mint aki régen érzett édes ízt keres, cserepes ajkán nyalint. Az asszony észreveszi, de inkább megérzi, hogy csodálója akadt. Lassúdan felegyenesedik, megfordul, végigméri a sovány, keszeg embert s megbocsátón elmosolyodik. Váratlanul a tollsöprűt emeli, céloz és talál, megállítja az üvegen belül a férfi orra előtt, csiszatol, babrál vele s immár kacag. A férfi úgymond veszi a lapot, orrát dörzsöli, orrát vakarja, s hogy még nagyobb hitelt adjon színjátékának, messzehangzón tüsszent. Minő átváltozás! A férfi úgy baktat tovább, oly könnyeden, mintha a föld felett járna, komorságának nyoma sincs, hátáról, válláról is lehullt a teher. Csodát tett a mozdulat, istenemre csodát. Végigpillantva az emberek délutáni, komor gyülekezetén, megfogalmazódik bennem a kérdés: hány és hány ilyen cirógató, babusgató mozdulat kellene ide? Högy mindenki olyan legyen, mint az az előbb búvalbélelt férfi, aki vígsága, derűje okán most erősen kirí hallgatag, rezzenéstelen arcú közegéből.