Szekszárdi Vasárnap 2004 (14. évfolyam, 1-40. szám)

2004-02-08 / 3. szám

2004. FEBRUÁR 15. VASÁRNAP M SZEKSZÁRDI ÓDON DERU 169. Szarvasvadászat Parásztán Boldogult ükapáink idején minden év megteremte a maga vadásztörténetét. Volt úgy, hogy valaki kóbor kutyát etetett meg nyúlként, máskor szelídebb eset adódott. Például 1904-ben a Tolnavármegye január 31 -i számában ott áll a fenti című história, amely a kortársak rekeszizmait éppúgy megmozgatta, mint a reménybeli mai olvasóét. „Múlt csütörtökön délután lázas izgalom fogta el a szenvedélyes szekszárdi vadászokat. Az újváros egyik legfélelmetesebb vadásza azt az izgató újdonságot terjesztette el, hogy a parásztai árokban egy nagy szarvast látott, mely a fülén van ^^gsebezve, de különben jó egész^R>nek örvend, és nem tud kikecmeregni az árokból. Két szenvedélyes vadász azonnal készenlétbe helyezte magát, gyors stafétát küldöttek egy nem vadász mecénáshoz a lovaiért, melyek gyors ügetésben szállították ki a türelmetlen vadászokat Parásztára. Előbb azonban óvatosságból a szolgabírónál is bejelentették a nagy szarvas hírét, nehogy a tilalmi idő dacára elejtendő szarvas miatt valami bajba keveredjenek. A szolgabíró arcán hamiskás mosoly jelent meg a hír hallatára, de hát tudomásul vette a bejelentést, és figyelmeztette őket, hogyha nincs nagyon megsebezve az a nemes vad, ne lőjék agyon, hanem hozzák be elevenen, s a kórházban sikeres műtét útján talán még teljesen meg is lehetne gyógyítani az árokba szorult agancsost. Ez alatt futótűzként terjedt a szarvas híre a vadászok közt, kik sietve rohantak a készen levő két társukhoz, és előre lefoglalták a meglövendő szarvas minden darabját. Egyiknek a vesepecsenyéje kellett, a másiknak a jobb, a harmadiknak a bal combja. Egy maródi (azaz beteg) vadász szerényen kijelentette, hogy ő csak a bordájára reflektál, a másik pedig csak a bőrét foglalta le. így aztán végre türelmetlenül nekiindultak a parásztai völgynek, és lélegzetvisszafojtva keresték a szarvast, melyet azonban sehol sem találtak. Összejárták az egész Parásztát, de híre-nyoma sem volt... A szarvasvadászok kocsisa maliciózusan azt bátorkodott megjegyezni, hogy talán ezt a friss partszakadást nézte az úr szarvasnak, mert messziről a teteje olyan ágasbogasnak látszik. A vadászok azonban nem hallgattak erre a megjegyzésre, és tovább nyomozták a nemes vadat, melynek azonban nyomát sem találták sehol, s a parásztai hegyi lakók sem tudtak róla semmit. Utóbb már az ott ólálkodó gyerek azt hozta hírül, hogy az Előhegyen Reichl Sándor tanyája előtt látott heverni egy megsebzett őzet: uccu neki, a vadászok rohantak oda, de bizony ott is hűlt helye volt az őznek. Most már arra gondoltak, hogy végre is talán nyúllá is zsugorodik össze az a szarvas. Kerestek hát nyulat, bejárták a Bagóvölgyet, Világlátót, Remetét, de még szelíd kutyát sem találtak a nagy barangolás közben, és nem a legszelídebb szavakkal emlékeztek meg arról, aki először látta az árokban kecmergő, átlőtt fülű szarvast, és ha hamarjában kezük ügyébe került volna a história kitalálója, valószínűleg annak a füle szenvedett volna folytonossági hiányokat." Nyugodtan az olvasók tavaszt váró fantáziájára bízhatjuk, hogy (Hunor és Magor óta) hányan jártak a fenti vadászok nyomában, s lőttek így vagy úgy - bakot... Lanius Excubitor A „Könnytelenek könnyei" Babits Mihály életműve az ezredfordulón A 2003-as év utolsó lapszámaiban nyomon követtük a költő születésének 120. évfordulójára rendezett országos szimpózium részleteit, ám ahogy távolabb kerülünk attól, mind több kérdés ötlik fel bennünk a XXI. századi Babits-kultusz megteremtéséről. Vajon él-e még az a sajátos magyar sors, amelynek buktatóival annak idején ő is szembe•

t, és mi módon oszlathatóak á téves irodalmi hitek Babits személyiségével kapcsolatban? A több kötetes, tanulmányokat is publikáló Gacsályi József könyvtáros volt a rendezvény szervezője. A hatvanadik születésnapjához közeledő tanár úrral beszélgettem, aki bölcsen lát rá a történésekre - s nemcsak a kora okán. - A 120. évforduló remek alkalom arra, hogy megteremtsük a XXI. századi Babits-kultuszt. Mert meg keli teremteni, le kell rakni az alapokat későbbi korok számára! Ez egy új század, új feladatokkal. A Babitsszimpózium gondolata már áprilisban megszületett, s nagyon jó, hogy egy intézmény és egy egyesület közösen szervezhette a megemlékezést. (Illyés Gyula Megyei Könyvtár, Pad Egyesület.) Mindkettő az irodalom elkötelezettje, s olyan kapcsolataik vannak, amelyek garanciát jelentettek a színvonalas ünneplésre. A személyek, akiket hívtunk, évek, évtizedek óta kutatják az életművet, jártasak benne. Ez részint azért lényeges, mert így a teljes életmű minden rétegét feltárták az előadók a költő gyermekkorától egészen a legérettebb Babits-művekig, részint mert a költő életének egyes mozzanatai, a helyi kötődést is bemutatva, a lehető legpontosabban állhattak előttünk. Meghívottunk volt Sípos Lajos, akinek célja költőnk kritikai kiadása, Pomogáts Béla, a költő korának alapos ismerője, Csokonai-Illés Sándor ő kerek évtizedet töltött Babits tanári pályafutásának kutatásával -, Kelevéz Ágnes, akinek kutatónapjai a Babitsmű körében telnek, Moldován István, a Magyar Elektronikus Könyvtár egyik létrehozója, s természetesen Töttős Gábor, a helyi történések tudója, valamint Lovas Csilla, a szülőház irodalomtörténésze. A fiatalabb nemzedéknek, a költővel most ismerkedőknek ajánlatos lenne egyfajta kritikai szemléletet kialakítaniuk a forgalomban lévő történelem- és irodalomkönyveket lapozgatva. Babits részint a költő helyét kereste és találta meg a XX. századi társadalomban. Végigjárt egy kálváriát. Sokszor ütközött akadályokba és kevés megértésben volt része. Mindeközben saját magát is kereste. Az Adyval tetőződő nemzeti váteszszerep nem volt folytatható a nyugat felé tekintő világban. Mégis, a sajátos magyar sorssal járó gondok vállalása kényszerű prófétaszerepet szabott költőnkre. Nagyon is járható utat taposott a járhatatlanban a Jónással, amely költészetének csúcsa. Felbomlott az Osztrák-Magyar Monarchia, jöttek a világháborúk, a vörös terror ideje, Trianon... Ilyen katasztrófák után kellett kiépíteni a magyar költészetnek a szellemi Magyarországot. Ezt is világosan látta Babits. Adott volt tehát egy újabb szerep. De! Megmaradt az érzékeny, lírai alkat, aki a mindennapok jelenségeit hivatott az általános szintjére emelni! Várták a szavát, s ő minden kiélezett pillanatban megszólalt. Az az ember hallatta hangját, aki a „klasszikus álmok költője" volt. Százada nagy tévhiteket örökölt. Ilyen volt az akadémikussá vált irodalmi bezárkózás, amely irányzat a XIX. századot vette alapul. Kevesen vették észre, hogy már a nemzeti aranykor is európai előképeket keresett. Mert Arany, Vörösmarty és Petőfi mit fordított? Heinét, Shakespeare-t, Burnst, Hugót! Ezt a szép örökséget kellett felváltaniuk a nyugatosoknak, akik észrevették, hogy Európában irodalmi forradalom zajlott le. Ez jelentős emberi, magatartásbeli hangsúlyeltolódást is jelentett. Példaként említhetem, hogy a közösen megélt szabadságeszme után az egyén szabadsága lett fontos. Lezajlott tehát egy parnaszszista, szimbolista irodalmi forradalom. Babits mint hívő katolikus ember a keresztény eszme hordozásában látta azt a mentalitást, amely összefoghatja Európát. Olyan jellem volt, aki képes volt felmutatni saját korát, és előrevetítette a számba vehető lehetőségeket. Panyi Zita - Fotó: N. Á. ÉSZ-LELETEK 21. Műemlékkiárusítás? Talán ez egyszer egy rémálmomat is megoszthatom a tisztelt olvasóval. Hegedűs Gyula, kora híres színésze, a Vígszínház alapítója, azt kérdezi Leopold Lajos világhírű szociológustól és Dienes Valériától, az első magyar professzornőtől: tényleg igaz-e, hogy el akarják adni hajdani iskolájukat? Ők szomorúan bólintanak, de megnyugtatják az egykor idejárt polgáristát, hogy utánuk még itt tanult Diófási Lajos, a mezőgazdasági tudományok doktora, Szakály Ferenc nemzetközi hírű történész, Baka István költő is. S persze mellettük, előttük és utánuk több ezer becsületre nevelt szekszárdi, akik tudták, hogy eleink krajcárjaikból keservesen izzadták ki az épületre valót. Megnyugtatnak azonban, hogy az érte kapott pénz zizegése is kedves lesz. Eszembe juttatják: az egyiptomiak eladogatták a múmiákat, mert úgy vélték: ehhez joguk van. Persze lehet, hogy ami jogszerű, attól még embertelen. Eddig jutok álmomban, mikor a fentiek összenevetnek, és azt mondják: - Ha már ilyen nagy az ínség, miért nem a kövületeket adják el, akik szent tehénként bóklásznak, s nem hagyják őket gondolkodni. Rejtély. Szerencsére, fölébredtem. Hadd higgyem, hogy csak rémálom volt. -ós -bor