Szekszárdi Vasárnap 2004 (14. évfolyam, 1-40. szám)

2004-05-09 / 16. szám

SZEKSZÁRDI 2004. MÁJUS 2. VASÁRNAP M / rdekes és újszerű módon vizsgáztak pénteken 17 a szakács- és pincértanulók a Repeta Ette/

y remben. Kötelező terítési feladataikkal fel•• idézték az 1920-as évek szekszárdi polgári életét, és készítettek egy asztalt anyák napjára is, melyhez meghívták szüleiket, és az étterem vezetője jóvol• ^ tából vendégeik voltak az egykori Tolna Megyei Vendéglátóipari Vállalat dolgozói. KESZTHELYINÉ VAJDA MÁRIA évtizedek óta meghatározó egyénisége a szekszárdi vendéglátásának. Meghívására százhúszan jöttek össze, mint a régi május elsejéken. De hiszen az is volt, majális. „Nem jó, hogy a multunkat egy tollvonással leírjuk" - Tizenhárom végzősünk volt idén, hat szakács, hét felszolgáló. Nekik bemutatkozásul szerveztünk rendezvényt. Ügyesek voltak. A nagyobb vendégség apropója meg az volt, hogy én a hatvanas években ennél a vállalatnál kezdtem a szakmát, és nagyon sok jó emberrel találkoztam ott. ^fcakmájukat igazán szerető, értő és tudó embe^Pkkel. Mint a vízbe dobott kő hullámzása, úgy adták át az emberek egymásnak a hírt. Hála Istennek, sokan voltunk. Összemosódott a múlt, a jövő, jelen voltak a szülők, akik erre a pályára indították el a gyerekeket. Van még igény bennünk az ilyen együttlétekre. Nem felülről jövő intézkedés, meg pályázati pénz kell ehhez, hanem civil érdeklődés. Én kíváncsi vagyok rád, te kíváncsi vagy rám, akkor hozzuk ezt össze... A másik apropó tényleg a május elseje. Utólag annyian kritizálják, sőt már-már megköpködik a régi majálisokat. Mintha minden rossz lett volna. Ez nem igaz. Itt százhúsz ember megfogalmazta, szó sincs arról, hogy az olyan rettenetes és kötelező volt. Egy-egy régi fénykép volt a belépő az estre. Hozták a régi képeket, amelyeken mosolyogtak, jókedvűek voltak. Emlékszem, a nők új ruhát varrattak, és előre készültek erre a napra. Nem jó az, hogy az egész múltunkat így leírjuk, egy tollvonással. - Nosztalgia? A Szász Söröző, a Belvárosi Kávéház, a Repeta Étterem menzaasztalainak virágai is mutatnak efféle törekvést. - Igen, elveszett egyfajta életmód. A polgári •

ót annyira lejáratta és elcsépelte a politika. em hiszem, hogy a polgárosodás arról szól, amit itt ma megjelenítenek, illetve beszélnek róla, de nem jelenítik meg. Nem azt, hogy leborítjuk a Szabadság-hidat műfűvel. De azt igen, annak tartanám, ha mi most erre az EU-s készülődésre Szekszárdtól a Keselyűsi árkot kitisztítottuk volna. Vagy magát a várost. Ahogy az észtek, lettek, litvánok csinálták, nekem az tetszett: elültetni egymillió fenyőfát. Milyen csoda az! Nálunk az értékek tisztelete mintha eltűnne. Meg kell próbálni visszacsempészni a mába. Nem lehet a jelenben a jövőt építeni úgy, hogy a múltat nem tiszteljük. Felnőttem úgy, hogy az 1920-as, 30-as évekről csak rosszat hallottunk, rettenetes Horthy-korszak... Most felnő egy generáció, aki azt hallja, hogy a szocializmus rettenetes volt, borzasztó... És most fedezzük fel, hogy a 20-as, 30-as években nagyon sok érték volt. Húsz év múlva majd el merjük mondani, hogy a hatvanas években is sok érték volt? Csak közben nem volt aktuális emlékezni rá? Mindig mesélek a tanulóknak arról, hogy a vendéglátásban itt Szekszárdon az éjszakában tíz helyen szólt élő zene. Egy szál zongora, vagy öttagú cigányzenekar, kitűnő zenészekkel. A Garay Szállóban - amit gyalázatos módon széttrancsíroztak - zöld szmokingban dolgoztak a pincérek. A Kispipában, ami legendás vendéglője volt Szekszárdnak - ma trafiklerakat -, ott fekete szmokingban dolgoztak. Nem pincérkabátban, nem mellényben. A Várköz Presszóban, ahol most a DM terjeszkedik, egy gyönyörű szép kávéház volt, fehér szmokingos pincérekkel. Kell többet mondanom? Akik ilyen ruhát viseltek, azok tudtak viselkedni, volt beszéd- és mozgáskultúra, felszolgálás jó értelemben. Eltűnt. - De eltűnt-e vele együtt az igény is? - Sajnos, igen. Azt mondjuk, valamit őrizzünk meg. Ez is az a valami lenne! Nem hiszem, hogy egy osztrák kisvárosban egy főtér századfordulón épült szállodáját hagyták volna szétszabdalni videotékára, vendéglőre, bankra, biztosítási irodára, átjáróra... A legendás Garay Szálló... Sokan sírva látták a régi kollégák közül. Máshol mentik az értéket, 1700-as években épült öreg szállodák működnek, Brémában 1560-ban épült házakban élnek emberek, vannak boltok. Mi szétromboljuk... De mondok mást, a 60-as-70-es években a Gemenc Szálló Éttermében dolgoztam, vezettem is. Élt az a ház. Mindkét oldalon volt kerthelyisége, fagyi pavilon, hamburger. - Jó, akkor beszéljünk csak az új teraszokról. Nagy élmény leülni, és innen, így látni a gyönyörű Belvárosi templomot, a teret, vagy akár a Garay té r forgalmát. Fel lehet ébreszteni ezt a kisvárost? - Igen, de nem könnyen. Itt a téren is érdekek ütköznek. Ha nem lenne itt kávéházam, akkor is azt mondanám, hogy nem a városközpontban van a taxiállomás helye. Ez az egy hangulatos terünk van, ez az utcarészlet őriz még valamit a szépségből. Szekszárd a szőlőn és kultúráján kívül nemigen tud mást adni magából, mert nincs más. Ez a kettő viszont össze kell hogy kapcsolódjon. Van ez az ódon terünk, vannak nagyon szép belső udvaraink, például a Vármegyeháza belső udvara, van élénk és nagyon jó zenei életünk, vannak a szőlőre épülő események, és ehhez kellenek még hangulatos vendéglátóhelyek. Mi kell a vendégnek? Program, szállás, étel-ital. Le kellene ülni a vendéglátás és a turizmus szakembereinek - bizony a régieket is bevonni, mert rengeteg tapasztalatuk van, és ez nem rendszerfüggő, - és egy új üzletpolitikát kialakítani. Ami nem a címkés szekszárdi borospohár, nem attól megy előrébb a borkultúra! Hanem attól, hogy összegeznénk a vendégek elvárásait, igényeit, és együtt - hiszem, hogy elszigetelten nem lehet együtt valamerre elindulunk. De elindulunk végre! És nem lenne szabad felülről jövő rendeletekkel sem agyonnyomni a szakmát. Ha elmegyek Ausztriába, Trudi néni lekvárját eszem a vendéglőjében. Ott is van élelmiszerbiztonság, és mégis van megoldás. Itt se akar Békéscsabától Sopronig egyforma ízekkel találkozni a turista. Lehetne lekvár, kenyér, kolbász szekszárdi. Ez a háttérben adta célt és feladatot, és összesíteni tudná, hogy a Sárközben ilyen ízanyag van, máshol meg más. Hiszen a borral együtt jár a gasztronómia, ezt a kettőt összefonva lehet mindenkit érdekeltté tenni. Nagyon sok lehetőség van. Írországban egy boltban találtam a bort, csipkét, mindent, ami olyan provinciális, és csak arra a vidékre jellemző. Nálunk nincs egy borbolt, ahol lehet venni egy sárközi köcsögöt, egy hímzést. És persze van más is, amit már tegnap el kellett volna kezdeni! Hogy néz ki a Sulák Szőnyeg épülete, tessék mondani? Ezt Ausztriában nem engedhetné meg magának, hogy kivonul, és az összes reklámját otthagyja. A Svédországból hazatelepültek, a finnek, akiknek itt van szőlőjük, észreveszik, és megkérdezik: nem tudják ezt maguk elintézni? Mi nem tudjuk. Hát nem fognak össze? Lehet, hogy nem is fogunk össze. Vagy amikor mégis, akkor is félmegoldások születnek. Eredmények kellenek ahhoz, hogy az emberek megint hinni tudjanak. A szekszárdi rendezvényekre vendégeket hívnak az emberek. Szeretnék megmutatni, hogy ez a város is fejlődik. De mindig az fogalmazódik meg a távolról jöttekben, hogy: Jézus Mária, maguknál nem történik semmi! És főleg nem történik semmi, ha lejön a főtérről, és bemegy a mellékutcákba. - Most majd történik, hiszen megkezdődik a térrekonstrukció. Többet tudhatnak-e erről az itt érdekelt vendéglátósok, mint általában a tájékozott városlakók? - Kaptunk az elképzelésekről írásos anyagot a várostól. Nem tudom pontosan, hogyan lesz a Béla tér felé megoldva a térrendezés. Mindegy. Történjék valami! Mert - hangsúlyozom, igény van rá. Úgy gondolom, olyan jó nevű a város építésze, úgy gondolom, ha lokálpatrióta építesz kezébe adják az ügyet, tudni fogja, hogy hogyan lehet ezt az egész magvat még valahogy átmenteni a 21. századra. De életet csak együtt vihetünk bele! Udud Teréz