Szekszárdi Vasárnap 2004 (14. évfolyam, 1-40. szám)

2004-04-11 / 12. szám

SZEKSZÁRDI VASÁRNAP 2004. április 11. Aki barátkozni akart, mátkatálat küldött... A keresztény kultúrkörben húsvét Jézus feltámadásának ünnepe s tudjuk, a tojás egy megszületendő új élet szimbóluma. Ma egyre ritkábban találkozunk igazi hímes tojással, helyette inkább a „kézzelfogható" javak és az anyagiak kerülnek előtérbe. Dr. Lehel Péterné tojásfestővel, egy hagyomány őrzőjével, arról beszélgettünk: honnan az indíttatás e szép mesterségre. - Nagymamámnak köszönhetem, aki maga is festett tojásokat. Nem lehet azt mondani, hogy ma ez átlagos foglalkozás, száz évvel ezelőtt a faluban minden asszony tudta festeni. Amiket én készítek ezek eredeti bátai népi motívumok. Tájegységenként változnak, más tájegység mintáit én nem rajzolom, úgy gondolom, hogy saját falum népművészetét kell tovább vinnem. Jó példa Zengővárkony, ahol Sárközhöz tartozónak vallják magukat, a minták terén az elkülönülés azonban jól megfigyelhető. Ugyanakkor a népviseletben sok hasonlóság fedezhető fel. -A Népművészet Ifjú Mestere titulus büszke tulajdonosa. Mennyi időt vesz igénybe egy díszesebb darab elkészítése? - Egy darab készítését még soha nem mértem le, hiszen egyszerre többet készítek. Egy tálcával megrajzolok, utána mindig más eszköz kell. A kifújástól a befűzésig harmincszor veszem kézbe a tojást. A munka természetesen nem húsvétkor kezdődik, hanem előző év nyarán, amikor beszerezzük a tojásokat. Kacsa és libatojással dolgozom, bár sokan részesítik előnyben a tyúktojást is, én nem szeretem, mert nem igazán fehér a héja, valamint gyenge és törékeny. Ezeket a tojásokat még nyáron alaposan lemossuk, kifújjuk őket, majd a kiszárításuk következik. Ezután bedobozoljuk őket, a padláson .„pihennek" Húsvétig. Az ünnep előtt veszem elő újra őket, ekkor kezdődik a rajzolásuk. - Hogyan nyerik el végső, gyönyörű megjelenésüket? - Egy pici lyukon kifújom a tojást, a lyukat beviaszolom. A kicával (íróka) megírom azt, ami majd fehér marad a tojáson. Utána ecsettel ráfestem a lilát, azt lezárom egy vastag kicával, kap egy viasz réteget. Ezt követően az egész tojást megfestem sárgára, majd egy kisebb kicával rárajzolom azt, ami sárga lesz a mintában. Ezután következik a zöld festése ecsettel. Egy réteg viasz felhordása a soron következő lépés. A zárómomentumként megforgatom az egész tojást piros festékben. Leolvasztáskor a színek előbújnak, nem marad más hátra csak a tojás kifényezése és felfűzése. - Van- e olyan népszokás Bátán illetve a környékén amelynek régen hagyománya volt, mára viszont feledésbe merült? - A világháborúk előtt Bátán nem volt szokás a locsolás, hanem mátkatálat vittek. A mátkatál egy díszes tányér, a tányérban van egy perec, ennek a közepén egy üveg bor. Ezt rakták körbe hímes tojássokkal. Aki barátkozni akart^^ küldött egy tálat a másiknak!^ Megkérdezték, hogy ki küldte, ha tetszett a legény, vagy a lány akkor kicserélték a tojásokat. Ezzel is jelezték, hogy elfogadják a közeledést. Ha esetlegesen nem tetszett a küldő személye, akkor kicserélték a tojásokat, a kosarat pedig tovább küldték valaki másnak. Egyébként a kosarakat tizenéves lányok vitték, akkor még a fiatal lányok gyűjtötték a pénzt! B. L. Az önérzet lépcsőfokai (Folytatás a 3. oldalról) - Nem mesélt még a munkahelyeiről. - A hetedikes korombéli nyár vasútjától, ahol gazt irtottam a sínek mellett, a raktárakon át édesapám kovács műhelyéig ágazott. Volt, hogy vízvezeték szerelők után takarítottam. Az ember rengeteget tanulhat ebből, nagyon fontos munkahelyek voltak ezek. Az egyetemi felvételimet úgy kaptam meg, hogy a kovácsműhelyben éppen letettem a kalapácsot, amikor jött a postás. Később ezeket a nyarakat is végig dolgoztam, ez nekem természetes volt. Első „hivatalos" munkahelyem a szomszédban volt, az akkori 505-ös ipari szakmunkásképző intézetben. Itt mindössze fél évet töltöttem, utána a megyei könyvtár helytörténeti részlegébe kerültem. Mikor tizenhat évesen először mentem, nem utolsó szempont volt, hogy nagyon csinosak a könyvtáros nők... Egyébként készségesek és kedvesek voltak! Tíz év után imigyen váltottam: ha egy történésznek életében egyszer adódik, hogy beleszóljon a történelembe, akkor azt tegye meg. Ez volt a Dátum, az első magyarországi szabadelvű napilap. A mostani főszerkesztővel, Takács Zsuzsával, Kapfinger Andrással, V. Horváth Máriával, Czakó Sándorral, Bába Ivánnal, Gacsályi Józseffel, Kis Pál Istvánnal dolgoztam együtt. -A Dátumhoz kötődik néhány éve a Babits Kiadó gondozásában megjelent „zöld" könyve. - Ez a Válogatott Nyűgeim. Felerészben novellákat és egy regénytöredéket tartalmaz, felerészben a Dátumban megjelent krokikat. A napi szerkesztés, tördelés, nyelvi ellenőrzés után volt az embernek fél órája, hogy megírja az egy oldalas, napi aktualitású cikket. Ez látszólag irodalom és látszólag újságírás. De az élet, ahogy most kinn egy részeg ember dalol s mi idebenn beszélgetünk, ezeket is szép egymásmellettiségben elrendezte. - Valójában ez az első kötete, amiben szépirodalomban mutatkozik meg. Sokan várják a folytatást. - Pici önzést látok abban, ha valaki saját novellákat ad ki. Fájdalmaink, örömein kevésbé tarthatnak számot mások érdeklődésére, mint a helytörténet által feltárt életutak, történetek. - Én pont az olvasó választási lehetőségtől való megfosztását tartom önzésnek. - Ebben van valami. Ám újabb területre tévedünk, amit én soha nem szerettem. A Mozgó Képben, a Kortársban mindig úgy jelentek meg novelláim, hogy azt sem tudtam, hány füle van a szerkesz^ tőnek. Érdekes, hogy a mai magyar iroÉ dalom nagyobb részt kapcsolatoktól függ, ezért nincs becsülete „neki, ezért érdekli kevésbé az olvasót. O ugyanis nem hülyült az évtizedek alatt. Fejlettebbé, érzékenyebbé vált - szemben a műfajjal, ami beszűkült. Míg mi a 70-es években szívesen olvastuk a modern nyugati irodalmat és élveztük, szerettük, nem tudom, ma hány középiskolás engedheti meg magának ugyanezt. Azon meg végképp el kell gondolkodni, hogy az irodalmat nagyon sokan mocskos politikai célok szolgálóleányának tekintik, nem az igazi érdemet ismerik el, a különféle kitüntetésekkel pedig sokszor barátságoknak a dokumentumait adják. Ilyenben soha nem óhajtottam részt venni, ennél sokkal szentebbnek tartom e területet. Némi megvetéssel gondolok azokra, akik életrajzaikban huszonévesen azt írják, az irodalomból élnek... Babits ötven-hatvan évesen is mindig azt írta: az irodalomnak... Micsoda különbség! Panyi Zita <