Szekszárdi Vasárnap 2003 (13. évfolyam, 1-44. szám)

2003-12-14 / 44. szám

2003. NOVEMBER 16. SZEKSZÁRDI „A jó pap is holtig tanul" azaz kinek lehet manapság hinni? Egy igaz történetet szeretnék elmesélni tanulságul az olyanoknak, mint e sorok írója, akiknek az adott szó még jelent valamit. Történt nemrégiben, hogy egy jótékonysági rendezvényre készülődvén ígéretet kaptam, persze csak úgy telefonon, hogy az esten fellépő gyerekek megvendégeléséhez segítséget nyújt egy nagy üzletház fiatal és számomra kedves munkatársa. A hölgy megnyugtatott: nem lesz probléma, majd ő beszél az igazgatóval. Később újra felhívtam és elmondtam, a vendéglátás helyett célszerűbb volna valami maradandót a fellépő gyerekek kezébe adni. Továbbra is biztosított a^kogatásáról, és megegyeztünk, hs|f tárgyal az illetékessel. Ismét kerestem, ezúttal a válaszért. Egy másik, fiatal munkatársának paszszolt át, mert ő jobban el tudja intézni a dolgot. Megjegyeztem, hogy az idő halad, s ha szükséges, szívesen felkeresem én a Nagy Embert. Azt válaszolták nem szükséges, újra megnyugtattak: minden rendben lesz. Aztán egy hétig próbáltam őket elérni, sosem voltak benn. Éppen értekeztek, vagy letagadta őket a központos. Többesélyes a válasz. Aztán hagytam egy üzenetet, hogy azonnal kérem a visszahívást, mert másfél hét van hátra a rendezvényből. Megjegyzem, ez idő alatt már másik öt támogatónál sikeres lett volna az akcióm, de ha az embernek valaki segítséget ajánl fel, azt nem illik sutba dobni. Aztán kaptam egy telefont, az • kedves fiatal munkatárstól, nagyon sajnálják, de nem tudnak az igazgató úrral beszélni, azaz mégsem tudnak segíteni nekem. Másnap felhívtam telefonon a Nagy Embert. Azt a beszélgetést sosem felejtem. Ugyanis az én percdíjaimon sorolta el, hogy mennyi segítséget, támogatást, szponzorálást vitt véghez az ő égisze alatt az a nagy üzlet. Aztán letolt, hogy miért nem hozzá fordultam. Amikor a munkatársaira hivatkoztam, közölte, hogy azok nem kompetensek az ilyen döntésekben. Abban viszont talán igen, hogy szóljanak, hogy nem kompetensek és intézzem magam. Az igazgató úr még mindig beszélt az én számlámra. „Hetekkel előbb kellett volna találkoznunk!" - mondja ő. „Ez alatt a három-négy hét alatt legalább 50 emberrel tartottam állandó kapcsolatot, Ön is belefért volna. Szívesen megismerkedtem volna Önnel, ha a munkatársai azt mondják, egyenesen Önt keressem azzal a kéréssel, hogy támogassa azzal a jótékonysági estet, ahol 80-100 gyerek fellép" - mondom én. Kicsit bekeményítünk mind a ketten. Végül azt kéri hívjam vissza másnap délután. Reménykedve vittem a meghívót és a tiszteletjegyet. Nem hívott! Két nap múlva - egy végtelennek tűnő hétvége után újra kerestem. Azt üzente hívjam 20 perc, aztán még 20 perc múlva. Végül sikerült. Megint elmondta természetesen az én számlámra hogy mennyi akadálya van annak, hogy nem tud adakozni, NEKEM. Kikértem magamnak, ugyanis az adakozás a gyerekeknek szólt volna és nem nekem. Aztán elkezdett újra időpontokat mondani, hívjam ekkor meg akkor. Csakhogy ez nem megy mondtam, ugyanis az est vészesen közeledik és ha Ő rosszat álmodik, akkor kihez forduljak az utolsó pillanatban. Próbáltam kicsalni belőle egy választ. Sikerült, a válasz a NEM volt. Mit mondjak a fentiek után, nem dőlt össze bennem a világ, csak arra tudtam gondolni, hogy ez alatt a három hét alatt, a többszöri telefonbeszélgetésem ezzel az üzlettel több ezer forintra rúgott, ebből már húsz gyereket magam is meg tudtam volna ajándékozni. Dühös voltam, elsősorban magamra, a hiszékenységemre, az üzlet fiatal munkatársainak felelőtlen ígérgetésére. Levontam a következtetést: „A jó pap is holtig tanul". Ám van egy másik közmondás is, „Ahol a szükség, ott a segítség." Amikor elmondtam az esetet egy másik üzlet vezetőjének, aki aztán igazán sokat jótékonykodik, rám nézett és azt mondta: ez nem lehet igaz. Most mi lesz? Nyakamba veszem a várost, mondtam: nehéz lesz, mert az idő rövidsége miatt, mindenki jogosan gondol arra, hogy valaki „helyett" kell adakoznia. Aki a történetemet végighallgatta nem más, mint Ammáné dr. Lovas Zsuzsanna, a Korzó Áruház játékosztályának vezetője. Rám nézett és a következőt mondta: hány gyereknek, mit gondoltál és milyen árban? Szerdán jöhetsz érte. Hát ennyi a történet, igaz szomorú és tanulságos, viszont jól végződik. Több álmatlan éjszaka és még több töprengés után úgy gondoltam, megírom. Ugyan nem fedem fel az érintettek nevét, mert nincs bizonyítékom minderre. Egy dolog azonban bebizonyosodni látszik: némelyek számára az adott szó manapság fabatkát sem ér. Sas Erzsébet a „Segítő Kezek" Egyesület elnöke, a „Thermokezeléssel a rák ellen" Alapítvány kuratórium tagja Szomorú Mikulás Unokámhoz egyéves kora óta járt a Mikulás, s bár már 11 éves, nagylány, az volt a kérése, hogy még egyszer utoljára jöjjön el hozzá. A Mikulás már családtagnak számított, mindent tudott a tíz év alatt az unokámmal történt dolgokról, s bevallom mi, felnőttek is izgatott örömmel vártuk. Előre megkapott egy csomagot - mint kiderült nagy szerencsénkre, mert így nem üres zsákkal kopogott be -, hogy magával hozza, a többit az érkezése előtti percekben kitettük az ajtó elé, hogy betegye majd a zsákjába és így legyen teljes a meglepetés. A Mikulás megérkezett, s amikor ajtót nyitottunk neki, csak egy levél hevert az ajtó előtt, a két csomag eltűnt. A levél is a Mikulástól jött, amolyan üzletben készen vásárolt, de nagyon kedves, úgy látszik arra senkinek nem volt szüksége. Mi felnőttek kétségbe esve néztünk a Mikulásra, akinek a lányom odasúgta mi történt. A Mikulás megdöbbent, de miután egy edzett télapó volt, mintha mi sem történt volna, elkezdte sorolni unokám jó és rossz tulajdonságait, mit hogyan kell változtatni magatartásán, úgy ahogy már 10 éve teszi. Megígértette vele, hogy ezután jó lesz, nem felesel, rendet tesz a szobájában, meg amit ilyenkor szokás. Persze jókat is mondott, nem is keveset, ezért aztán köszönetként, éneket, verset, sőt még egy táncot is kapott „viszont ajándékul". Könnyű volt a Mikulásnak, az Ő arcát szakáll és bajusz, valamint sapka takarta, mi, felnőttek viszont egyre nagyobb döbbenettel néztünk egymásra. Ez nem lehet igaz! Ilyen nincs! Ez nem történhet meg! Egy Mikulást váró gyerektől ellopni az ajándékot/két perccel a Mikulás érkezése előtt? Ki lehet ilyen elvetemült, aki ellophatja egy gyermek kívánságait, vágyait, amelyeket már hetek óta vár, amelyekért már hetek óta igyekszik jó lenni, kiérdemelni az ajándékot. A Mikulás búcsúzkodás közben, halkan egy fél mondat megjegyzést tesz, s miután a gyerekek, mint jól tudjuk a rezdülésünkből is tudnak „olvasni" , ez a fél mondat a bizonyosságot jelentette. Valami történt! Pedig mennyire igyekeztünk viselkedni. Aztán úgy döntöttünk, ha a Mikulás is azt mondta, hogy ő már olyan nagy lány, s most volt itt nála utoljára, akkor mondjuk meg neki az igazat. Felesleges lett volna bármit hazudni, a Mikulástól a régóta várt tárgyakat nem kapta meg, tehát eleve minden hazugságba csak belekeveredtünk volna. Ez az egész mikulásosdi már évek éta csak játék, de miért ne! Ha ő élvezi, s mi, felnőttek pedig tudjuk, hogy úgyis hamar véget ér a csodaváró gyermekkor, az együtt játszás örömét addig tartsuk meg, ameddig ő igényli. Az unokám sírt, amikor elmondtuk neki az igazságot, nem értve, ki lophatta el az ő Mikulás-ajándékát, mi, felnőttek a kezdeti összezuhanás és az ő vigasztalása után, arra gondoltunk, hogy mi lesz velünk, mi lesz ezzel a világgal, ha egy kódszámmal ellátott lépcsőházban ilyesmi megtörténhet. A tolvajt nem átkozzuk, az ő lelkiismerete bizonyára elvégzi a dolgát. S ha olyan gyermek kapta meg az unokámnak szánt ajándékot, aki egyébként nem kapott volna, akkor enyhül is a fájdalom. A megbocsátás ilyenkor a szeretet ünnepe előtt nem olyan nehéz, főleg, ha az embernek egy olyan értelmes, okos és érzelemgazdag unokája van, aki megérti, hogy nekünk ajándékozóknak legalább annyira fájt ez az eset, mint neki, akit megfosztottak az ajándékaitól. A lelkünkben csak szomorúság maradt, s a nagy kérdés, mit várhatunk embertársainktól, mit várhatunk azoktól, akik képesek egy gyermek álmát is ellopni. Sas Erzsébet - Fotó: Nagy Á.