Szekszárdi Vasárnap 2003 (13. évfolyam, 1-44. szám)

2003-11-02 / 38. szám

SZEKSZÁRDI 2003. NOVEMBER 30. VASÁRNAP JUL Egy régi hagyomány újjáéledése MMliHli— ••HHffi Az Alsóvárosi Katolikus Kör meghívására az egykori szekszárdi alsóvárosi Bíró László püspök az alsóvárosi elhunytakért tartott misét a Béla téri római katolikus templomban. Mindenszentekre utalva a püspök úr megemlítette a halotti kultusz fenntartásának fontosságát, a transzcendenssel való „kapcsolattartást". A mise után a kör tagjai összejövetelt tartottak a plébánián lévő közösségi házukban. Szekszárd régmúltjára mindig is jellemző volt az önszerveződő körök, egyesületek jelenléte a város kulturális életében. Az Alsóvárosi Katolikus Kör is mintegy százéves múlttal dicsekedhet, jó pár éves szünet után néhány közösségi embernek és remek szervezőnek köszönhetően öt évvel ezelőtt sikerült újra életre hívni a kört - említi lapunknak Kovács Józsefné, az önszerveződő KÖZÖSSÉG (így nagy betűkkel) megálmodója. Hozzáteszi, baráti találkozóként indult a történet, aztán a kezdeti 130 fős létszám egyre duzzadt, egyre több lett az érdeklődő. A kör tagjait főleg egykori és mai alsóvárosiak alkotják. A közösség tagjai együtt szórakoznak, kirándulásokat, bálokat szerveznek, olvasóköröket rendeznek vagy csak örülnek annak, hogy ebben az „elembertelenedett" világban régen látott ismerősöket üdvözölhetnek. Mert a kör kohéziós erejét a valahová tartozás, és régi gyökerek megtalálása jelenti. Kovács Józsefné beszámolt arról, hogy jövő év február 14-én az V. Számú Általános Iskolában az ötödik báljukat rendezik majd, ahol vendégként Bíró László püspök tart majd előadást. Az előadás témája bizonyára sokakat érint: a család összetartó ereje. Kevés olyan témát lehetne kapásból felsorolni, amelyiknek az aktualitása ennyire telitalálat, amely akár a kör hitvallásaként is felfogható. B. L. • Fotó: Nagy Ági Feltámadunk (Édesanyám emlékére) Bús harangszó hallatszik Hirtelen, hevesen. Nincs ki e hangon Kacagjon, nevessen. Temetésre hív a kolomp, Mély hangja komoran kong. Feketébe öltözött a város, A gyász színei köszönnek az utcáról, Senki nem beszél az életről, Csak a megváltó halálról. Meghalt Istenünk egyszülött fia, Mégsincs' senki ki zokogna, sírna!? Meghalt egy gondolat, Meghalt egy elme, Meghalt egy test, De megnyugvást nyert lelke... Ravatalon koporsó. Díszítve. Nincs már több fájdalma ez életben. Megkapta az esélyt, szerencsés véletlen, Egyenes már útja az Örök Életben... Nyolc erős kar emeli vállára A súlytalan terhet, Senki nem szól, csak sír, S ejt tengernyi könnyet. A HALÁL. Igen, így akarta Isten, Gyarló emberi voltunknak ebbe Beleszólása nincsen, s az életnek Nélküle értelme sincsen. Nehéz léptek dobognak ki A ravatalozó kapuján, Elindul a gyászmenet, kísérve Szeretett halottját utolsó útján. A TEMETŐ. Bejárata fenséges kapu, Rajta a félve remélt Igazság: „FELTÁMADUNK!" Hinnünk kell ezt, nem álmodnunk! Ezernyi ima szavai hallatszanak, Hallani a keserves zokogásokat. Az imák végeztével barátok lépnek a sírhoz, S ajándékoznak szegénynek utolsó virágot. Hangos koppanások zörögnek... Hosszú az útjuk a mélybe hulló rögöknek... Találkoznak végső helyükkel, Porrá őrlődnek. Éjfél van, ismét zúg a harang. Évek óta tart a bánat, s a harag. Lenn a mélyben, a temető földjében, Egy feltámadt lélek mozogni kezd. Játszva hatol át a sírfedőn, Nem akadály a behulló anyaföld... sem. Ki az ki megállítaná? Ilyen már nincsen! Feltámadt! Boldog! Jó sora lesz a fenti világban! Újra az élet zenéje csendül fülében, Csendben, szépen, halkan... Elindul felszabadult léptekkel A kapu felé. Gondtalan, száguldó szárnyalás után Eljut régi háza elé. Bejut! Mit neki ajtó, Mit neki zár... Számára már nincs akadály, Fejében csak egy gondolat jár: Puha szőnyegen lépeget végig, Fel! Fel! Fel! Egész az égig, s megáll. Egy ajtót néz meredten, Elmélkedik, mit, hogyan tegyen?! Az ajtót nézi, Meredten, Közelebb lép, benyit gyorsan, Félve, ijedten. A családját látja megtörten, minket, Kik nélküle szegények vagyunk, s szomorkodunk. Egy mondatot mond csak, hisz' siet: „Ne sírjatok! Odafenn találkozunk!" Távozik, útja a temetőn át Isten felé viszi, S már mi sem szomorkodunk, Hisz' ott van a kapun az örök igazság: „FELTÁMADUNK!" Szekszárd, 1999. március 4. 7Yieber Attila már méltó módon lehetne ünnepelni őket, de a képek már fakók. Az átélők, a tényleges szemtanúk egyre kevesebben vannak, míg az „önjelölt szakértők újraértékelnek". Lekicsinylik a hősöket, mert mint mondják, minden csak nézőpont kérdése és temessük az árkokat. A tönkretett hősök már nem tudnak és nem akarnak védekezni. A mi dolgunk megtenni. A közelmúltban elhunyt Kapitány Ferenc utolsó napjait látomások közt élte meg. Börtönnek hitte a kórházat és hogy akasztani viszik szobatársát. Ezek azok a dolgok, az átélt szenvedések, amiket nem lehet semmissé tenni, nem lehet kárpótolni. A kommunista párt egy kiadványban, a Nemzeti Bizottság tagjainak, a forradalomban résztvevőknek büntetlenséget ígért. Huszonkilenc főt állítottak bíróság elé. Megérdemlik a főhajtást. - Lugosi Fotó: Nagy Ági Emlékeztünk... A múlt közel, még túl közel van, nem segít a látásban. Jelenünk a sokféle október 23-a, mely minden évben más. Mindenkinek vannak hősei, saját halottai. Mindenkinek magában kell felépítenie a saját, belső 1956-ját - mondta Kocsis Imre Antal polgármester a Béla téri ünnepségen. Ünnepi beszédét átszőtte a két forradalom, 1848. március 15. és 1956. október 23. összehasonlítása. „Vidám" forradalomról beszélt, amikor még nem látszik a szörnyű vég, senki nem gondolt a másnapra, a folytatásra, hogy ezzel nincs vége. Dr. Braun Márton országgyűlési képviselő beszédében központi szerepet kapott a gondolat: - „Miért nem kapják meg a tiszteletet hőseink?" Míg üldözték őket, csak lehettek hősök. Ma