Szekszárdi Vasárnap 2003 (13. évfolyam, 1-44. szám)

2003-10-05 / 34. szám

SZEKSZÁRDI 2003. OKTOBER 5. WSAMIAP M ÓDONDERU 165. Búcsú Petőfi-szendvicsben Valaha a városunkba vetődött vándorszínészek bevétele több részletből tevődött össze. Először is már megérkezésük előtt előreküldtek néhány fürgelábú tagot, akik végigjárták a megyeszékhelyt bérleteikkel. A rendes előadásokon kívül - ha valakit a közönség vagy a társulat megkedvelt - jutalomjátékot hirdettek, s ha akadt a helybeliek között holmi önjelölt zseni, hát annak a darabját is előadták, persze külön juttatásért. Távozásukkor többnyire cirkalmas versezetben búcsúlapot nyomtattak, amit egy kis borravaló •

nényében hordtak széjÉrdekességképpen megemlíthetjük, hogy Petőfi Sándor maga is vitt ki ilyet 1841 szeptemberében, s örök hálára indította őt Augusz Antal, aki a lerongyolódott ifjúnak ezüst húszast (egy jó napszámnyi pénzt) adott. A nagy idők elmúltak, már nem a haza jövendő koszorús költője vitte Emlényét, hanem... De erről már hadd beszéljen a Szekszárd Vidéke 1888. szeptember 13-i számának Selma kisasszony című története. „A legutóbb nálunk tanyát vert cirkusz »meghívóit« Selma kisasszony szokta kihordani. Egy heti itt időzés után azonban lehullottak a ponyvák, s a cirkusz indulóban volt. Selma kisasszony is megini ffi L i 1 t» A színész utain világ s tövis terem, A színész élete öröm és gyötrelem. •^BÜVÖB szellemkezek vezérlik lépteit. 1/cplezvc gondosan uz élet terbeit, Szép álmot álmodik: öröklő hírnevet, , Szelleme be járja a földet és eget. BÚ- s kéjnek egyaránt feltárja kebelét. Készvéttel osztja meg a szenvedő könyét, S bár megveteti, szegény, de nem boldogtalan. A img ."ziye. dobog s inig pártfogója vau, Mert pártfogója az, mi neki üdvöt ád, Síeretni lángolón ohajtott pályáját. S még a bir nevéről Szép dolgokat beszél, Sírhalma pázsitán Zokogva sir a szél. Petőfi. Amit Petőfi 1841-ben búcsúképpen a házakhoz vitt dult, hogy még egyszer láthassa ezt a kedves várost, még egyszer s utoljára. Zsebre vágott vagy harminc »Búcsúzót«. Addig járt házról házra, míg azon vette észre magát, hogy alig van néhány nyomtatványa, ház meg még nagyon sok van. S az élelmes Selma segített magán. Átnyújtotta a piros papírosra nyomtatott »Búcsúzót«, s akitől búcsúzott, arra kérte, hogy olvassa el. Mikor az illető elolvasta, azzal az indoklással, hogy ő azt jobban tudja használni, ismét visszakérte. így történt ez Szekszárdon többi közt Hajpál Sanyi barátunkkal is, aki még mindig azon töri a fejét, minő jogcímmel kellett neki Selma kisasszony búcsúszavát harminc krajcárral megváltani, mikor mit sem kapott érte. De elég a tréfából, Az a sok keresztülutazó vándornép valóságos zsarolást visz végbe a búcsúival. Felhívjuk derék bíránk figyelmét a körülményre, hogy jövőre engedélyei kiadásánál ily kóbor társulatok tulajdonosait hasonló visszaélésektől eltiltsa. Tény, hogy nem tartozik senki sem adni, aki nem akar, de az is tény, hogy akárhány ember restelli elküldeni az ily magasabb gondolkodású koldusokat, s bizonyos pressió alatt állván, kényszerítve érzi magát akkor is zsebbe nyúlni, mikor nem akar." Borítsuk rá a történetre a Petőfiszendvics másik felét. Dr. Sass István, aki a költő legrégibb barátja volt, s a valóságoson soha nem tódított, megörökítette, hogy a lerongyolódott, éhező Petőfit, aki „alsórendű színészként" jutalomjátékból részesedést nem kaphatott, „midőn egész alázattal fogadta a keserves szolgálat sovány jutalmát, akkor esett meg rajta azon váratlan szerencse és hallatlan esemény egy színlapkihordó életében". Petőfi nem felejtett: 1848-ban, amikor a forradalmi napokban találkozott megyénkbeliekkel, kért minden forrongó fiatalt, „hogy kímélje azon férfiút, ki legnagyobb elhagyatottságában, váratlanul, reménytelenül segélyezte". Petőfi és Selma kisasszony különbsége egyebekről nem is szólva - e téren is megmutatkozott. Lanius Excubitor Solymár Imrére emlékeztek A megyei könyvtár olvasótermében összegyűltek egy hétfő délután. A Völgység helytörténészére, akinek •

él-dunántúli németek mentalitácímű posztumusz kötetét mutatták be. Szőts Zoltán, a Völgységi Múzeum igazgatójának szavaiból elénk tárult egy nem mindennapi egyéniség életútja, munkássága, a legifjabb generáció pedig bepillantást nyerhetett a sorok mögé... Solymár Imre 1947. szeptember 22-én született Bonyhádon; anyai ágon magyar, apai ágon német származású családba. Gyermekkori környezetét a vallási és etnikai sokszínűség jellemezte, talán ez ajándékozott foglalatot érdeklődése kettősségének. Középiskolásként az önképzőkör egyik vezetője, rendszeresen vesz részt kulturális pályázatokon, ír a „Bonyhádi Közgazdász" című iskolaújságba. A jeles érettségitől szinte egyenes út ível a Magyar Nemzeti Bankig, amelynek megyei igazgatója lett Pécsett. Valójában csak szakmai berkeken belül elért sikerei után fordult az érdeklődés történeti, néprajzi, irodalomtörténeti, névtani munkássága felé. Publikációi tehát szakmaiak és többnyire helytörténetiek-néprajziak. A könyvbemutatón hangsúlyt kaptak a Völgység falucsúfolói, illetve Szorgalom és takarékosság: a dél-dunántúli németek gazdasági magatartásának két fő vonása című tanulmánya. Ismerkedjünk meg néhány érdekességgel! Megtörtént eset. Egy majosi ki akarta füstölni a galambokat, hogy ne legyenek tetvesek. Felment valami tűzzel, s mert a szénapadlásnál volt, a tűz valahogy átkapott..." Nem csoda, ha ezek után a galambsütő névvel büszkélkedhettek a majosiak. „Szép magas búza nőtt a majosi határban. Fújta a szél, hullámzott. A bíró kidoboltatta a faluban, hogy árkolják körül a búzatáblát, mert el akar futni." A Mecsek-vidéki svábokról a következőket jegyzi le: „...gyérül a mecsek-vidéki magyarság évről évre, s helyét elfoglalja az egyszerűbb igényű, takarékos, de alig-alig magyarosodó sváb." Bezzeg a dunántúliak! „Szorgalmasak - asszony, ember egyaránt - takarékosak, szaporák, terjeszkedők és vagyonszerzők." Mentalitástörténettel foglalkozó munkássága teljesen úttörő jellegű volt már a kezdetekkor is és valahogyan ma sincs ez másképp. Anyaggyűjtését ami a Bonyhád környéki falucsúfolókat illeti - még diákkorában elkezdte, s egész életén át elkísérte. A kötet lektora, dr. Szita László így vélekedik: „A magyarországi nemzeti kisebbségek történetének kutatásában egyedülállóak Solymár Imre német mentalitástörténeti eredményei. ...A kérdés nemzetközi irodalmát is jól ismerte és rendkívül alapos vizsgálódásai széleskörű forrásokra alapozottak." S hogy nemcsak a heiytörténet, hanem szakmai témák is helyet kaptak, bizonyítják ezt a most nem említett tanulmányok. Valamire azért érdemes lenne figyelnünk: Solymár Imre 1997ig közöttünk volt, végezte munkáját, fogadta a fiatal kutatókat, jegyzetelt, gyűjtött, előadásokat tartott, számtalan tanulmánya jelent meg. Biztosan élnek tanítványai, kortársai... ők sem tétlenkednek... Panyi Zita ESZ-LELETEK 8. Palánkvárötlet Tíz emberöltővel előttünk egy éven belül két híres világutazó is leírta Jeni Palánk (Újpalánk) erődítményét, amelyet a törökök építettek a stratégiai fontosságú híd védelmére. Az 1930-as években megtalálták, az 1980-as években újra megtalálták, majd a dr. Gaál Attila vezette régészeti ásatáson napfényre hozták, hiszen hazánk egyetlen feltárható török kiserődje. Meglett minden, ami a leírásokban szerepel, a cölöpök, vesszőfonadékú, sárral tapasztott védfal, s persze becses tárgyak. Aztán - ahogy az lenni szokott - visszatemették, most ha jó év van, akár 10-20 zsák kukorica is terem a helyén. Ez ugyan nem csekélység, de hozhatna többet is. Manapság, amikor még mindenki a szüreti fesztivál gőzeiben lengedez, gondolhatnánk az ínségesebb idegenforgalmi napokra. Mi lenne, ha a körforgalom sehová nem vezető szárnya egy rekonstruált palánkvárhoz vinne? Kárt aligha tennénk, ha - szakértők bevonásával - újjáépítenénk, alighanem még pályázni is lehetne pénzekre. A gyerekek várjátékot játszhatnának, szerény, tanító értékű, kiállítás kaphatna itt helyet. Az egykori bazár hívatlanul ide költözne. Aztán jelmondat lehetne: vár a palánki vár. Talán nem hiába vár. -ős -bor