Szekszárdi Vasárnap 2003 (13. évfolyam, 1-44. szám)

2003-09-14 / 31. szám

2003. SZEPTEMBER 14. M SZEKSZÁRDI PRO URBE SZEKSZÁRD EMLÉKPLAKETT: 2003. AUGUSZTUS 20. KACZIÁN JÁNOS Vendégem a Gemenc presszóban Kaczián János népművelő-levéltáros, aki 2003. augusztus 20-án vette át a Pro Urbe Szekszárd Emlékplakettet, Kocsis Imre Antal Szekszárd Megyei Jogú Város polgármesterétől. Kitüntetésének indokolásában többek között az alábbiak szerepeltek: „Tolna megye számos településéről készült monográfia szerzője, társszerzője. A honismereti, városismereti munka meghatározó egyénisége. Gerjesztője, elindítója azoknak a folyamatoknak, amelyek az ünnepek kultúrájának megteremtésével, az értékek megőrzésével, megmentésével hozzájárulnak az állampolgárok identitástudatához." KMmton wsmb - Kevés ember él Szekszárdon, aki ne ismerné önt, életének valamelyik szeletét, kutatói, szerzői, népművelői és még sorolhatnám. Az ilyen életútra szokták azt mondani: regénybe illő... - A kezdet számomra már nagyon távoli dátumnak tűnik, amikor Budapesten 1938-ban megszület•

p. Négyen voltunk testvérek, nőrem, két iker húgom közül már csak egy testvérem él. Apám végigélte az I. és a II. világháborút, amely alatt elpusztult mindenünk a bombázások során. Bennünket, gyerekeket a háború után két árvaházból szedett össze, s a család itt, Szekszárdon telepedett le 1948-ban, ahol malomellenőri állást kapott. Apám amolyan nem hajlik inkább törik ember volt, ezért rengeteg konfliktussal kellett meg küzdenie. 1951ben Dunapentelén dolgozott az építkezésnél, s 1952-ben feladta a „harcot", önként vetett véget életének, éppen a 14. születésnapomon temettük. Szegényes körülmények között éltünk, édesanyámra maradt a négy gyerek, s neki egyetlen gondja volt, hogy nekünk legyen meg a mindennapi ennivalónk. Mi, gyerekek ebből semmit nem éreztünk. Jjőt úgy gondolok vissza azokra az ^«kre, hogy szép gyermekorom ^olt. A szomszédgyerekekkel és a testvéreim barátaival rengeteget csatangoltunk, kirándultunk, jártuk a közeli erdőket, vizeket. Egyik barátom erdömérnök lett, Kanadában él. A másik földrajztudós, az ELTE tanára, és híres világutazó lett belőle. Édesanyám nagy rémületére néha kint aludtunk az erdőben, árvíz idején pedig segítettünk a rászorulóknak. Bizonyára azért nem vettük észre a szegénységet, mert élményekben nagyon gazdagok voltunk. Az akkori, származásbeli kategorizálás miatt az én továbbtanulásom sem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Nem mehettem gimnáziumba, ahová felvettek, az a Palánki Mezőgazdasági Technikum volt. Állattenyésztési szak, ami tőlem, városi gyerektől nagyon messze állt. Főleg azok között a társaim között, akik csukott szemmel be tudták fogni a lovat, ismerős volt számukra a fejés, s a többi ilyen jellegű munka, amit otthon megtanultak. - Mezőgazdasági technikusként sikerült az elhelyezkedés? - Miután ez még a termelőszövetkezetek szervezése előtt volt 1-2 évvel, nem tudtam elhelyezkedni. Viszont olyan munkahelyet kellett keresnem, ahol a keresetemmel hozzá tudtam járulni édesanyám bérelszámolói fizetéséhez. A vagonrakás, főleg hétvégeken, amikor duplán fizettek, jó munka volt, csak nem állandó. Ezért elhelyezkedtem Pécsett, a szénbányában, a Széchenyiaknában, csillésnek. Közben elkezdődtek 1958-59-ben a tsz-szerveződések, s a földműves szövetkezetek felvásárlót kerestek, így hirdetésre jelentkezve kaptam Magyarkesziben egy agronómusi állást másfél évre. - Az ön életében kiemelkedően fontos szerepet játszott a közösségi élet... - Már Pécsett, bányász koromban megérintett a mozgalmi élet. Közben kerestem a továbbtanulási lehetőségeket, felvételizni jártam, az egyik elképzelésem az volt, hogy az eredeti szakmámban képzem tovább magam, a másik, ami vonzott, az a jog volt. Ez a történelem iránti szeretetemből eredt, a felvételim sikeres is volt, csak én is megkaptam azt az értesítést, amelyet sokan mások: férőhely hiányában... Abban az időben szinte minden érdekelt és mindenben kipróbáltam magam. A kicsit kulturális, kicsit népművelő érdeklődésem vitt el Lázár Pali bácsi rajziskolájába, ugyanis nagyon szerettem rajzolni. Aztán elvégeztem a Zeneiskolában az ének tanszakot, abban az időben nagyon élénk zeneiskolai élet volt, kórusokban énekeltem. Ebből az maradt meg, hogy érzékenyebb fülű zenehallgató lett belőlem. Majd jött a sport, s miután magas voltam a jó fizikai erőnlétemhez sokat segített, a sok évi birkózás. Ez az időszak a felfedezések, a magam kipróbálásának az időszaka volt. Turista szakosztállyal jártuk a megyét, amely azért is fontos számomra, mert egy bakancsos bálon ismertem meg azt a lányt, akit 1964-ben feleségül vettem, ennek jövőre már 40 éve lesz. - Ha már a házasságnál tartunk, egy fiuk és egy lányuk született.... - A fiam, Kaczián Tibor, Budapesten él, nagyon jó belsőépítész lett belőle. Édesanyám még megélte az ő születését, nem sokkal utána örökre elhagyott bennünket. A lányom itt él Szekszárdon, a Nyugdíjintézetnél statisztikus, s iker unokáim Lili és Peti 3. osztályosok. A velük töltött idő a legboldogabb és legszebb időszak a számomra. - Térjünk vissza a mozgalmi élethez.... - A rajz, az ének, a sport iránti vonzalmam miatt - ami mind egyegy közösséget is jelentett egyben szólított meg az ifjúsági mozgalom. Ez egy évtizedig tartott, abban az időben zajlottak a Ki Mit Tud, a Ki Miben Tudós vetélkedők, megrendeztük a fiatal népművelők első országos táborát. Versmondó versenyek, kulturális szemlék, táborok, és még sorolhatnám. A Tolna Megyei KISZ Bizottságnál dolgoztam kulturális területen. Kezdtem érezni, hogy a tanulási hiányosságaimat pótolnom kell. Megtettem, főiskola, egyetem. Ez az időszak nagyon tanulságos volt, rádöbbentem, hogy mennyi ismerethiányom van. S ahogy sikerült ezeket a hiányosságokat leküzdeni, az ember annál szerényebb lesz, mert rájön, menynyi mindent nem tud még. Volt egy másfajta felismerés is, méghozzá, hogy amit hoztam az ifjúsági mozgalomból a népművelésbe, tudatosabbá vált, és sokban átértékelődött. - Kiknek köszönhető, hogy a népmüvelés mellett a levéltár felé orientálódott? - Nóvák József, a Megyei Múzeum igazgatója, valamint Gazda István tudománytörténész voltak azok a hozzáértő emberek, akik felkértek arra, hogy egyfajta „adósságnak" utánanézzek, így kezdődött a levéltári kutatómunkám, s az első munkák hozták magukkal a többit. Abban az időszakban volt az életemnek egy olyan szakasza, amikor három dolgot csináltam egyszerre: népművelő-levéltáros voltam, tanítottam és kutattam. Ezek a tevékenységek kölcsönösen hatottak egymásra. A kutatások eredményét tovább lehetett adni, akár tanításban, akár megírva. Lassan, lassan megtanultam tanulni. S amikor az ember elkezdi feszegetni saját képességei határát... Ebben a széles körű, sok időt és energiát igénylő tevékenységben nagy szerencsém volt, hogy munkahelyeimen sok segítséget kaptam a kollégáimtól, s biztos családi háttér állt mögöttem. - Könyveinek, tudományos munkásságának dokumentumaival, valamint a sajtóban megjelent írásainak számával éppen meg tudnánk tölteni egy Szekszárdi Vasárnapot, ezért ezekre, felsorolásszerűen sem merek rákérdezni. Viszont arra igen, hogy miért szűnt meg a művelődési ház igazgatójának lenni? - Három évig voltam igazgató, erre az időszakra tehető, amikor a népművelés, mint gyakorlat kezdett átértékelődni, és a közművelődés felé orientálódni, de az intézményrendszer irányítása a régi forma szerint működött. Ez az ellentmondás számomra megoldhatatlan feladat volt, feladtam, s 1984-ben már a levéltárban dolgoztam. Ott a népművelési munkát végeztem, másrészt művelődéstörténeti-helytörténeti kutatásokat végeztem. - Aztán nyugdíjba ment, de mindenki tudja, hogy ez csak formális lépés volt, ugyanis ha lehet, még tevékenyebb, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a most kapott kitüntetés, amelynek az ön kezében igazán helye van: a Városért! - Betöltve a 65. évemet még dolgozom. Amikor az ember ilyen kitüntetést kap, akkor azt érzi, hogy van még adóssága, amit törlesztenie kell. Ha az egészségem engedi, akkor a honismereti és a helytörténeti munkában szeretnék letenni még valamit arra a bizonyos asztalra. Ez év végéig megjelenik 2-3 könyv, amelyhez közöm van. Amióta elmentem nyugdíjba több időm maradt a közéleti munkára, a kutatásra és az írásra. Jelenleg egy olyan feladatkörben dolgozom - a Megyei Közgyűlés kabinetirodáját vezetem -, amely mellett levéltárosi munkát is tudok végezni. Lehet, hogy kevesen mondják ki, de hiszem, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel: szeretek dolgozni. A közért, mint tudjuk, a városáért, Szekszárdért, ahogy azt a kitüntetése mutatja, ,amelyhez a Szekszárdi Vasárnap valamennyi munkatársa nevében szívből gratulálok.