Szekszárdi Vasárnap 2003 (13. évfolyam, 1-44. szám)

2003-09-14 / 31. szám

SZEKSZÁRDI 2003. SZEPTEMBER 14. VASÁRNAP ODONDERU 164. A mesebeli lakatos Mészöly Miklós És pontosan úgy című versében jelképpé növekedett ember­alak: „Néhai Szomjú Mózes / nazaré­nus lakatos és ötvösmester // nagy­apám bizalmasa // a pincezárat pon­tosan úgy és oda, / ahová a szemmér­ték, célszerűség és játék..." - oly böl­csen elgondolta, tehetnénk hozzá. A régi szekszárdi iparosok jóked­ve bizonyára külön könyvet érde­melne, s erre kellő bizonyíték Szomjú Mihály alakja. Keresztneve bizonyosan ez volt, noha azt meglepő összefüggésben ta­láljuk először 1888. szeptember 6-án a Szekszárd Vidéké­« i: öngyilkossá­kísérelt meg, en a helyi naza­rénusok vezetőjé­nek halálakor. Egy hét múlva már azt olvassuk róla: „Szomjú Mihály szekszárdi lakatos­segéd, kiről lapunk múlt számában ír­Mészöly (Vahl Ottó tuk, hogy megmérgezte magát: a pécsi kiállításon aranyérmet nyert az általa készített s feltűnést keltett vasdíszítésű szekrénykéje és több rendbeli lakatjáért. A gyorsan al­kalmazott orvosi segély folytán az ügyes fiatalember most már túl van a veszélyen, s így a kitüntetésből eredő öröme által az élet ismét ked­vessé vált neki." A nevezetes pénzszekrényke és lakatjai nagyon ra­vasz kombinációs zá­rat jelentettek, ame­lyet minden nyitás után más irányból, más nyitásszámmal kellett kezdeni. A ha­gyomány szerint a pé­csi országos ipari ki­állítás bírálóbizottsá­ga először félre is tet­te, mert nem tudta ki­nyitni, s azt hitte, hogy rossz. A kecses tárgyat Szomjú a nő­egylet jótékonysági bálján sorsoltatta ki, s az eredetileg ingye­nes adomány sokakat Miklós fényképe) ösztönzött tombolavételre, majd pedig múzeumba került. Alakjának fölidézéséhez kedves adalék, hogy „krajcárokért csinált kulcsot és nyitott ki Wertheim-kasszákat, közben pedig csinta­lanokat mondott az asszonyoknak, még úri nőnek is. De olyan meggyő­ző ártatlansággal, hogy egy mosoly­lyal felvették tőle" - írja róla Müller László 1933-ban. Azt már boldogult Debulay Antal mesél­te, hogy egyszer a Szek szárdi Népbank szórako zott igazgatója be­zárta a páncélte­rem kulcsát a fel­törhetetlennek tar­tott trezorba. Ugyancsak megszep­pent, mert éppen Budapestről vár­tak ellenőrző főnököt, de csakha­mar Szomjút hívatták. Ő, miután mindenkit kiküldött, hamarosan ki is nyitotta a páncélszobát. Amikor kérték, nevezzen meg bármilyen összeget ezért, ő szerényen azt fe­lelte: két hatos (negyven fillér). Er­re az ott lévők harsány nevetésben törtek ki, mert a húszas évek inflá­ciós időszakában ennyiért már egy doboz gyufát sem lehetett venni. Szomjú erre megsértődött, bevág­ta az ajtót, még a kulcs is bennmaradt, ő pedig dérrel-durral el­ment. Csak hosz­szas könyörgésre tudták újra visz­szacsalogatni. Müller Lász­ló kérdezi s meséli: „Még emlékeznek rá, ugye, aho­gyan járkált a városban, télen­nyáron örök me­zítlábas papucsá­ban és kicsiny, hát­racsúszott bőrsapkájá­ban, kezében harapófogó volt, egy köteg tolvajkulcs meg kalapács. - Jó napot, édes atyámfia! - így köszönt, és még hozzá tette: - Áldja meg az Úristen a nyakát köröskörül! Minden gye­rek ismerte: - Jó napot, aranyos­kám! - mondta nekik, s egész nap futkosott jókedvűen, mert folyton hívták valahová, mint egy orvost a beteg lakatokhoz, megrokkant zá­rakhoz." így vagy úgy, de halhatat­lanná lett. Lanius Excubitor Talán ilyen lehetett Szomjú Mihály? (Egykorú rajz) Baka István és Szekszárd Egy beszélgetésről, amelynek tárgya a Szekszárdi mise volt E címmel tartotta Gacsályi József izgal­mas, olvasásra és kutatásra ösztönző előadását az Irodalmi Muzeológusok Országos Továbbképzésének kereté­ben. Szavai nyomán - azok számára, kik életükben már nem találkozhatnak a költővel, műfordítóval - megelevene­cM egy átható tekintetű, kissé karikás flBhű, okulárét viselő, szakállas férfi alakja, felsejlett egy „kisvárosunkból" induló élettörténet, melynek hőse Ady szavaival élve „Messze tornyokat láto­gat sorba, / Szédül, elbusong s lehull a porba, / Amelyből vétetett. / Mindig el­vágyik s nem menekülhet, / Magyar vá­gyakkal, melyek elülnek / S fölhorgad­nak megint." Baka István 1948. július 25-én kö­szöntötte a világot. Amekkora él­mény a megszületés folyamata, leg­alább akkora hatással volt gyermek­kora, fiatalkora a költőre. Egész éle­tében visszatérő motívumként jele­nik meg az a naiv őszinteséggel el­képzelt magyar kisváros, minek ta­vaszi zápor utáni orgonabokrai vi­rágba borulnak, szobamelege védő­burkot képez az ifjúi lélek körül. Képeslap 1965-ből című Mészöly Miklósnak ajánlott versében jelenik meg ez az atmoszféra, ez az angya­lok lakta város, „és mindent meg­töltött az angyali / szárnyverdesés, a hangtalan beszéd, - / láttam, ho­gyan szélednek szerteszét, / kísér­nek át a pallón részeget, / csitítanak elmérgesült vitát, / szórnak csipet­nyi sót a bablevesbe, / s szerelmes­párnak juttatnak szobát, / a nagy­mamát templomba küldvén este; " Ez alkotását végigolvasva kitűnik, milyen erős tájélménye van költé­szetének, ám természeti képei való­jában a lélek tárgyait-tájait mutat­ják. Talán ez lehetne a kulcsmondat a Szekszárdi miséhez közelítve. Gacsályi József Baka Istvánnal 1982-ben folytatott beszélgetéséből kiderül: a költőt egy időszakban a hirtelen elkezdett prózaírás mentet­te meg a teljes hallgatástól. Mint legtöbb műve, természetesen ezek is, Szekszárdból indulnak, itt ját­szódnak. Még a szegedi élmények is átplántálódtak ebbe a környezetbe. (1972-ben a szegedi egyetemen szer­zett magyar-orosz szakos tanári oklevelet, élete je­lentős részét töltötte e vá­rosban.) Baka István szá­mára a munkavégzés egyenlő volt a pontosság­gal, mondjuk így: némely­kor hitelességgel. Család­jától, környezetétől örö­költe a munka becsületét. Mindenféle munka becsü­letét... A Forrás 1996. má­jusi számában ezt olvashatjuk: én még soha nem adtam le későn fordítást, mondjuk. Mindig min­dent határidőre megcsináltam. Ami nagyon ritka a magyar irodalmi életben, ezzel még csodálkozást is keltettem, mert igazából sehol sincs már meg a szótartásnak, a határidő betartásának a becsülete." Vissza­kanyarodva a hitelességhez, a Transzcendens etűd és a belőle írott játék, A völgy felett lebegő lány megírása után elkezdte kutatni Szekszárdot. Régi elhatározása, hogy novellát ír Liszt Ferenc szek­szárdi kapcsolatairól, egy lemez be­szerzésével kezdődött, ezt követte Hadnagy Albert tanulmánya és a várostörténet kutatása. Séner János... villant eszébe. Aki a szek­szárdi dalárdát alapította és vezette negyven évig, majd 1865-ben Liszt második látogatásakor vezényelte saját kórusművét... Nos Séner való­ban játszott Liszt előtt - amint az előadáson elhangzott - méghozzá Augusz báró vitte el hozzá, ahol csatlakozott egy vonósnégyeshez. Megtudhattuk, hogy 1870-ben a he­lyi dalárdának kellett volna előad­nia a Szekszárdi misét, végül ez el­maradt. Az író fantáziája szerint ek­kor veszett össze Séner a dalárdá­val. Minden készen állt tehát egy novella megírásához. Baka István maga előtt látta a szőlejébe vissza­vonuló főhőst, aki hátralévő éveit Liszt művészetének tanulmányozá­sával tölti. Féltékenység? Meglapul­hat a mélyen, hiszen Lisztnél csak két nappal született később, s míg Ferencet taníttatták, őt nem. „Abbé úr, ha már szóba hozta kérem, mondja meg nekem: az én sorsom valóban csak a csekélyebb tehetsé­gem miatt alakult másként, mint az öné? S nem azért, mert én minde­nekelőtt magyar voltam?" ön­nek... nem kell bánkódnia, mert cserébe önnek megadatott az, ami nekem soha - az, hogy egy nemzet fia lehetett. Ön otthon érezhette magát e hazában..." Ekképp teremtett hát Baka István a valóságot és a képzeletvilágot összekötő sajátos írói jelképrend­szert, amely nemritkán ágyazódott évezredes mítoszok keretébe. Panyi Zita Fotó: Nagy Ági

Next

/
Thumbnails
Contents