Szekszárdi Vasárnap 2003 (13. évfolyam, 1-44. szám)

2003-08-10 / 27. szám

2003. AUGUSZTUS 10. vasárnap s SZEKSZÁRDI Vendégem a Gemenc presszóban Szatmári Juhos László szobrászművész. A randevú a „nem vagyok én az a nyilatkozós fajta", valamint „semmi jó nem származik abból, ha én elkezdek beszélni" kijelentések miatt húzódott évről évre, egészen mostanáig, amikor már az általa kitalált, megalkotott és sikerre vitt Művésztelep immár a 11. kiállításátérte meg. A randevút feleségével, a művésztelep háziasszonyával, Csuhaj Tünde tojáshímző művésszel sikerült megbeszélnünk, akinek köszönhetően létrejött az alábbi nyolc szemközti interjú, amely a randevú negyedik résztvevőjének, Rühl Gizellának köszönhetően, a TolnaArt internetes oldalán is olvasható lesz (www.tolnaart.hu). - Szatmári Juhos László! Kevés ember van Szekszárdon, aki e nevet nem ismeri. Azt viszont csak egy nagyon szűk réteg, hogyan került egy Szatmárnémetiben született fiatalember Szekszárdra, s hogy alakult - jól, rosszul - a sorsa... - Olyan családban születtem, ahol a szüleim, mindig „csináltak" vala•

t. Apám műbútorasztalos volt, íjd művezető volt egy csipkeüzemben, olyan rajzkészséggel, hogy csipkéket tervezett. Anyám állandóan kézimunkázott, s úgy gondolom engem is ez ösztönzött. Amióta az eszemet tudom rajzoltam, az általános iskolában órákon a pad alatt. Néha rám szóltak, aztán hagyták. Minden más is érdekelt, ami manuális munka volt. Falvédőket hímeztem, s gyermekként a vízpart mellett, a homokba, barátaimmal meztelen nőket formáztunk meg. Legkedvesebb tanárommal. Csapó Sándorral nagyon bensőséges volt a kapcsolatom, az ő ösztönzésének köszönhetően kerültem be Marosvásárhelyen, a Zene- és Képzőművészeti Gimnáziumba. - A felvételit megelőzte egy tehetségkutató verseny, ahol egy lányt kel^ktt lerajzolni. Kaptam egy „behívót", ^Bgy sikerült a rajzom, ami már-már imnyit jelentett, hogy felvettek a gimnáziumba, csakhogy éppen a záróvizsga előtt, amikor román nyelvből bukásra álltam. Ennek a behívónak köszönhetem, hogy átengedtek. Bár a gimnáziumban rendszeresen megbuktam románból, ma sem tudom miért. Ez mindenesetre nem nyelvkérdés volt, mert franciául jól és gyorsan tanultam. Rajzoltunk, festettünk, textilezttink, szobrászkodtunk. Az utolsó két évben már szakosodtunk, én a szobrászatot választottam. - Az első gondtalan nyár az érettségi után? - A volt rajztanárommal restauráltuk a szatmári színházat. Izgalmas és érdekes munka volt, régi századelejei újságokra bukkantunk a restaurálás során, valamint megtanultam, a papírmasé-készítést, az aranyozást, ugyanis 24 karátos arannyal dolgoztunk. Aztán véget ért a nyár, s bekerültem egy bútoripari céghez, ahol termékekről kellett prospektusokhoz rajzokat készíteni, itt igazán kipróbálhattam magam. Egyszer meglátogattam Marosvásárhelyen a régi tanáraimat, akik jól össze is szidtak, hogy miért dolgozom, s miért nem járok főiskolára. Aztán felvételiztem és elkezdődött számomra Kolozsvárott a főiskolai élet, ahol szociális ösztöndíjat kaptam, ugyanis apám már a gimnáziumi évek alatt meghalt. - Már abban az időben is ilyen őszinte és szókimondó ember volt? - Gimnazista voltam, amikor először éreztem, hogy én nem akarok abban az országban élni. Megszűnt a magyar autonóm tartomány 1967-68-ban, és olyan címen, hogy ki kell javítani a közintézmények, üzletek feliratait, új feliratokat tettek ki, de már román nyelven. Az iskolában csak román osztályok indultak, és sok minden történt, amit én kamasz, állandóan igazságot kereső fejjel nehezen viseltem. Ez az érzés a főiskolán csak fokozódott, s amikor levelezés útján megismerkedtem egy magyar lánnyal - akkor III. éves főiskolás voltam engedélylyel átjöttem Magyarországra. A papírjaimat honosították, és az ottani három évből egy évet fogadtak el, így másodévesként folytathattam a tanulmányaimat, a Képzőművészeti Főiskolán Budapesten. - Volt különbség a két főiskola között? - A budapesti sokkal lazább volt, hagytak bennünket dolgozni, csak félév végén kellett bemutatni néhány munkát. Már a főiskolás évek közben is dolgoztam a Dunaújvárosi Vasműben, díszkovácsként. - Mikor és hogyan került látószögébe Szekszárd városa, ahol immár három évtizede él és alkot? - A rádióban hallottam egy riportot, hogy Tolna megyében nincsenek művészek, s szívesen támogatnának ösztöndíjjal valakit, aki aztán itt telepedne le. Akkor harmadéves főiskolás voltam, s egyébként is a város felé orientálódtunk, szerződést kötöttem az akkori megyei tanáccsal, hogyha végzek, műtermes lakást kapok, és állást, ennek fejében itt kezdem el az alkotói munkámat. Közben Dunaújvárosban volt már beadott lakáskérelmünk, amiről érkezett is egy papír, hogy kiutalják. Azonnal visszamondtam, azzal, hogy én Szekszárdra jövök itt számítanak rám. Elvégeztem a főiskolát, jelentkeztem a megyei tanácsnál, ahol közölték, hogy az ösztöndíjat nem kérik vissza, de se lakást, se állást nem tudnak biztosítani. - Ezek nehéz időszakok voltak, hogy lehetett átvészelni? - Csalódásokkal, veszteségekkel. Ráment a házasságom, amelyből két gyermekem született, ma már felnőttek. Szekszárd környékén állást kerestem. Végül a csatári kerámiaüzemben kaptam állást, mint üzemvezető, és egy légópincében egy műteremlakást, ahová már egyedül költöztem, illetve az egyik gyermekemmel. A csatári üzemben annak idején sok tehetség dolgozott. Párat említenék a teljesség igénye nélkül: Bíró Anci, Teszler Ella, Csúcs Endre, Kiss Károly, Szatmári Tamás, Fusz György és a későbbi feleségem Csuhaj Tünde. - Hosszú lenne elmondani a csatári üzem sorsának alakulását és végét, ön hová került? - A Decsi Háziipari Szövetkezetnél kezdtem el dolgozni, a keramikusok munkáját szerveztem. Ekkor sikerült egy megbízást elvállalnom, amely szép keresetet hozott, amivel elkezdtük társammal, Tündével, közös otthonunkat építeni. Tünde akkor, mint bedolgozó, sárközi tojásokat festett. A tojásfestést az idők során olyan művészi szintre fejlesztette, hogy a világ sok tájára eljutott már vele, s bármily furcsa, ma jószerivel ebből élünk, és két gyermekünket taníttatjuk. Közben meghirdettek egy pályázatot Egerben, amely egy műtermes lakással járt. Beadtam a pályázatot, úgy tudtam öt pályázat érkezett be, viszont az is a tudomásomra jutott, hogy az itteni „érdeklődésre" az volt a válasz, hogy itt is biztosítanak számunkra egy műtermi lakást és állást. Ez már másodszor játszódott le az életemben. - Mivel lehetett „pótolni" ezt a veszteséget? - Bonyhádon dolgoztam a művelődési házban, mint művészeti előadó, majd később a Szekszárdi Úttörők Házában szakkörvezetőként, s közben 1984 írtunk, beköltöztünk a házunkba. A feleségemnek akkor nem volt munkája, a fent említett munkahelyek olyan kevés pénzt hoztak, hogy abból alig lehetett megélni, és sajnos olyan megbízás nem érkezett, amellyel tisztességes pénzt lehetett volna keresni. Még a Húsipari Vállalatnál is dolgoztam éjszaka, mint takarító brigádvezető. Akkor a feleségem kapott állást a Gyermekek Házában, viszont műtermünk még mindig nem volt. Abban az időben pályáztatott meg a város két műtermet, sajnos egyiket sem tudta megépíteni. Közben magam is néztem műterem után. Miután nem sikerült, Szabó Gézához fordultam, majd Kovács János akkori tanácselnökhöz, s az ő segítségükkel sikerült egy műtermet megvásárolni, azzal, hogy köteleztek annak átépítésére. Ezt a Pollack utcai műtermet, addig-addig építgettük, míg - immár 11 éve - művészteleppé vált. - A Képző és Iparművészeti Lektorátus elismeri és nyilvántartja ezt a művésztelepet, s éppen az itt kiállító neves művészek adják meg az országos rangját. Szekszárd Város Önkormányzata a kezdetektől támogatja. Szatmári Juhos László nem könnyű ember. Ha annak lehet nevezni valakit, aki megmondja, amit gondol, akkor és ott és annak, akinek szánja. Az anyag, a forma az ő világa, s nem a szavak, a csűrés-csavarása és a helyezkedés. Azért mégis örülök, hogy sikerült randevúzni vele, még ha „felügyelet" mellett is - hogy el ne szökjön. Hat évvel ezelőtt, amikor Szatmári Juhos László ötven, a Forma Symposion pedig ötödik születésnapját ünnepelte egy igényes kivitelezésű katalógusba Prokai Gábor a következő mondatokat írta: „Ahhoz, hogy valaki úgy ura tudjon maradni élete alakításának, ahogy Szatmári Juhos László teszi, ahhoz nagy képzelő erő, sok energia, optimizmus, merészség és munkabírás kell. Álmodott egy nagyot, hogy szobrász lesz, és ezt az álmát, a legnagyobb áldozat árán is véghez vitte. Mai világunkban megbecsülendő ritka tulajdonság, ha valaki képes saját emberi gondjai, művészi problémái mellett tevékenységével mások számára is hasznos lenni. Az ő munkásságának ez is szerves része. Háta mögött egy termékeny, gazdag fél évszázaddal alkotókedve semmit sem kopott." Szatmári Juhos Lászlóról, a 11. Forma Symposion kapcsán kM Qto mm\m SAS ERZSÉBET OLDALA