Szekszárdi Vasárnap 2003 (13. évfolyam, 1-44. szám)

2003-06-08 / 22. szám

szekszárdi 2003. JUNIUS 15. VASÁRNAP $ w J^LIU^HKUl YASARNAP ODONDERU 161. Fölsőutcai csodák Aki csöppet is ismeri a régi Szekszárdot, tudhatja, hogy annak jellegzetesen el­különülő része volt a Fölsőutca, az ott élők számára: a két fölsőutca, a többi hely­bélinek Fölsöváros. Mint e sorok írójának is, legszűkebb hazája volt a város egy nyolcadnyi lakosságának, a nyakas kálvinistáknak, akik mindig valami jellegze­tes többlet önérzettel jártak-keltek a megyeszékhely alább eső pontjain. Erre jó példa a következő két történet a Tolnavármegye 1903. június 7-i számából. kezmények emlegetése is csak részben hiteles, vagyis, hogy ott­hon „elszédült a kellemetlen fölfe­dezésre", de kérdés, vajon magá­tól-e, vagy inkább férje illusztrálta vele a „Pénz számolva, asszony verve jó" közmondást? Újabb-nevezetes szédülésre már a szerdai hetivásárt követő napon „Egy szegzárdi, felsőutcai, jómó­dú polgárasszony a múlt héten le­hajtott a heti vásárra két szép mala­cot, hogy eladja. Nézegették töb­ben, de sokallták értök a 40 koro­nát, amire az asszony tartotta a két malacot. Végre egy vidéki atyafi is elkezdett rájuk alkudni, és végre megadta értök a kért 40 koronát. Kivett a zacskójából két szép sárga színű pénzdarabot, és odaadta az asszonynak, ki aztán megelégedet­• akart továbbmenni. Az atyafi na szólt, hogy ismeri-e, húgom, azt a pénzt, amit adtam? A me­nyecske szinte sértődve felelt, hogy ne ismerném, két arany! Úgy-úgy, szólt az atyafi, és megelégedetten elhajtotta a két malacot. A szeles természetű asszony az­tán még sok ismerősével eltrécselt a piacon, és csak dél felé ment ha­za, amikor megmutatta az urának a malacok árát. Az ember elképedve látja, hogy két vadonatúj húszfillé­res volt az, amit az asszony 40 ko­rona helyett elfogadott. A becsa­pott menyecske elszédült a kelle­metlen fölfedezésre, és mindenfelé kereste a furfangos vásárlót, de bíz nem akadt rája!" Kétség sem fér hozzá, hogy alap­jaiban hiteles a történet, s a róla szóló tudósítás, de csak alapjaiban. A Béla téri hetipiacon aligha dugva­lopva adta a menyecske azt a két malacot, így tehát a kofák és vevők jámborul végignézték az esetet anélkül, hogy figyelmeztették vol­na őt tévedésére. Másrészt a követ­- Aztán minek van itt ez a figyel­meztető tábla, atyafi? - Hát annak, hogy tavaly itt le­ütött az istennyila, osztán agyonvá­gott egy embert. (Az Üstökös humora a villámcsapásról 1897-ből.) sor került. „Múlt csütörtökön északnyugat felől - tegyük hozzá, a szekszárdiak máig ezt nevezik Ro­hadtsaroknak - felhők nyomultak Szegzárd fölé, elkezdtek működni a viharágyúk, s a jegesnek mutat­kozó felhők szerencsésen elvonul­tak délnyugatra, de megeredt a he­ves záporeső, s óriási tömegben zu­hogott le a hegyekből. A Duna-er­dején egy felsőutcai polgárember­nek, Csatt Pál Csötönyinek az egyik lovát a villám agyonsújtotta, a kocsin ülő embereknek csodála­tosan nem lett egyéb bajuk, mint elszédültek..." Ha meggondoljuk, a két eset so­rán elveszett két malac meg egy lő, de ami a lényeg, hogy az emberek itt is, ott is csupán megszédültek. További szédítést jelentettek a vi­harágyúk, amelyek valójában csu­pán használóikat nyugtatták meg, egyebet nem értek. Aztán, ha úgy vesszük, egy lóval is haza lehet menni, egy jómódú parasztpolgár­nak negyven korona nélkül is lehet élni, de ami a fő, az újságnak, no meg a belső hírforrásairól is ismert Fölsőutcának egy darabig volt mit mesélnie. Aztán újabb szédíiletek, újabb történetek jöttek... Lanius Excubitor Aznap délután Pakson esett. Szekszár­don nem. Úgy látszik, Kis Pál István „kilobbyzta" az Úrnál - akivel megle­hetősen sokat diskurált mostanában -, hogy pöccintse odébb a megyeszék­hely felé settenkedő telhőket. Nehogy eláztassák a szabadtéri könyvbemuta­tót! Versfogyasztók A mű, az alkotás, többek között abban is különbözik a terméktől, hogy „fogyasztói" az időben elszór­tan élnek. Az alkotó ezért • ringer és halhatatlan, míg a ter­lő - s pláne a termeltető - alapo­san megszedi magát, mielőtt elha­józik a névtelenségbe. Ismét született egy alkotás, Kis Pál István Négyszemközt az Úrral című könyve. Ragyogó illusztráció­it Kovács Zoltán készítette. Nem reklámozzák a kereskedelmi televí­ziók; majd lassacskán beérik. Felfe­dezik, mint Mikes Kelemen levele­it. Azok is sokáig „aludtak", mielőtt rájuk kapott a publikum. A példát maga a szerző említette a megyei könyvtár udvarán. Ott, ahol május 29-én bemutatta második kötetét, az itt és most élő versfogyasztók maroknyi csapatának. (Kis) Pál-fordulás? Mintegy ötven érdeklődő a harmincezres városból és vonzás­körzetéből: rokonok, ismerősök, pedagógustársak, könyvbarátok. Ráhangoló, a gitározó Komjáthi fi­vérek (Tamás, Attila és Péter), Or­bán György előadóművész, a fuvo­KIS PAL ES A BOR Értékmentés és -teremtés Iázó Hosnyánszki Anita és Czakó Evelin, valamint a székely és Galga menti dalokat éneklő Szabóné Kis Ágnes közreműködésével. S máris jön az első kérdés a beszélgető­partnertől, Csokonai-Illés Sándor irodalomtörténésztől: „Hogyan jel­lemezhető Kis Pál Istvánnak Isten­hez való viszonya?". Közismert szabadgondolkodó­ról, újságíróról, televíziós szemé­lyiségről lévén szó - aki nemrég fel­hagyott az effajta közszerepléssel, és visszatért a katedrára -, minden­ki valamilyen Pál-fordulást gyanít. De nem. Kis Pál István továbbra sem tartozik egyik felekezethez sem, a sajtót kényszerűségből hagyta el, s bevallja, hogy pótcse­lekvésként kezdett - közel ötven­évesen - újra verseket írni. (Egyete­mista kora óta nem merte ily mó­don megszólítani az embereket.) Kedvenc médiás tevékenysége az értékmentés volt. S miután nem le­hetett menteni, elkezdett teremte­ni. Értéket. Fröccsvidék Hárman ülnek a dobogón, közé­pen a házigazda, Gacsályi József könyvtáros, jobbján a kérdezgető irodalomtörténész, balján a vála­szolgató költő. Most a szekszárdi­ságról folyik a disputa, a szőlőről, a hegyről, a borvidékről. Azt mondja Kis Pál István, hogy ő fröccsvidékről származik: Cse­pelről. A hetvenes években költö­zött el onnan, először Gödöllőre, majd Szekszárdra. És lokálpatrióta alkat lévén, már tud annyit erről a településről, mint a „tüke" helybe­liek. A szőlős gazdák nagy öröm­mel fogadták bordicsőítő énekeit, úgyhogy akár turnét is szervezhet­ne Kis Pál és a bor címmel. Na nem a turné az író álma, ha­nem a megjelenés. Fórumhoz jutni azonban versekkel igen nehéz. De akkor sem muszáj minden ajtón bekopogni... Kőgömbölyítő Költészet: a szépséghez, a humá­numhoz kötődő felelősség. Vala­hogy így summázható Kis Pál Ist­ván ars poeticája. E témát kibontva felfedi a mű, az alkotás elemeit, mélyrétegeit, és egyszerű, de nagy­szerű hasonlattal szemlélteti, hogy a puszta esztétikum még nem hu­manizált. Szép a természeti erők koptatta kavics, a folyóparton. Ám, ha benne van az emberi munka, akkor másképp lesz gömbölyű az a kő. A kőgömbölyítő istenes versei hát megszülettek a könyvtárudva­ron. Idéztek a kötetből, megvásá­rolták, dedikáltatták. Világra segí­tették. Mert nem akkor kezd élni a vers amikor íródik, hanem akkor ­Kis Pál István szerint is -, amikor kinyomtatják, elszavalják és mé­ricskélni, kóstolgatni kezdi az idő... Wessely Fotó: Nagy Ágnes

Next

/
Thumbnails
Contents