Szekszárdi Vasárnap 2003 (13. évfolyam, 1-44. szám)

2003-05-04 / 17. szám

SZEKSZÁRDI nsgr JUJU6HKUI YMrnap 2003. MÁJUS 4. Sztráda-bojkott Nem tudom, irigyeljem vagy sajnáljam a siófokiakat és a Velencei-tó partján élőket, akik most a bevezetett sztrádadíj miatt megnőtt forgalomtól szenvednek. Mert tény, igencsak bosszantó, hogy a tavaly még csendes utcák forgalma megnőtt, mert az autósok egy része inkább a hosszabb, lassúbb, de ingyen használható utat választja a pénzért járható autópálya helyett. Viszont, mikor a lomha teherautók konvojai miatt araszolva cammogok a hatoson, mégis azt mondom, bár csak ilyen gondunk lenne nekünk is. Mert akkor, ha kellene, mehetnénk gyorsabban, sőt, biztonságosabban, mert a mostani legfőbb utunkon az életveszélyesen előzők, meg a kényszerből velünk autózó mazsolák miatt nem életbiztosítás megjárni a Szekszárd-Budapest, vagy a Pécs-Szekszárd utat. A siófokiak meg a Velencei-tó mellett élők most protestálnak. Szidják a minisztert, átkozzák a kormányt, meg az előzőt, előzőket is, mondván, azok találták ki a sztrádadíjat. Pedig ez nem itteni találmány. A franciáknál, spanyoloknál, olaszoknál régi divat, később a többiek is bevezették, a sógorok Ausztriában, a szlovákok, csehek tőlünk északra, csak mi maradjunk olcsójancsik? Egyébként most jöttem rá, miért dühöngtem annyit jó pár évvel ezelőtt talján földön. Történt ugyanis, hogy velencei kirándulásunk végén, mikor már bejártuk a Grand canale mindkét partját, megcsodáltuk a Dozse palotát, Szent Márk teret, a város ezernyi csodáját, úgy döntöttünk, ne megint a kietlen sztrádán menjünk hazafelé is, inkább a régi úton. Biztos akad arra is sok szép látnivaló. Hát azt a száz kilométert nem kívánom senkinek. Bekerültünk egy véget nem érő cammogó járműfoSZEKSZÁRDI HUMORRA Majd az EU-ban! A fitymatáj diszkrét kivirágzása. Az orvosok nem pont így diagnosztizálják azt a bőrbajt, amit - élmények és emléktárgyak mellett - egy fürdőhelyről hoztam magammal, még a nyáron. Nem vészes, csak kellemetlen, mint a szegénység. Együtt lehet élni vele. De hátha nem muszáj... Gondoltam, megnézetem. A bőrgyógyász pálya meglehetősen elnőiesedett - különösen mióta a kozmetológus szakkal is „megéri" társítani -; a legközelebbi férfi dokit Pakson találtam. Kaptam lemosót, kenőcsöt, gyógyszert, javult is meg nem is. Na mondom, ha ez ilyen hosszadalmas mutatvány, nem utazgatok annyit, mégis megkockáztatok egy szekszárdi premiert. Előadom a „Van kalapja, nincs kalapját"; látott már ilyet a bőr és nemibeteg-gondozó hölgyközönsége. Picit azért bennem volt a frász, hogy hányan „kezelnek" majd; mindig a kolléganőm sztorija járt a fejemben, aki hat orvostanhallgató előtt szült. Bejelentkeztem, mert csak úgy odamenni - kétnapi hidegélelem nélkül - meggondolatlanság. Dekkoltam már egyszer a bőrgyogyó várójában öt órát, mikor, egy másik feledhetetlen kirándulásomról, néhány kullanccsal felékszerezve jöttem haza. Tehát időpontot kértem múlt hónap közepén, amit sikerült is megkapnom e hónap végére. Az egészségügyi béremelés megtörtént, felgyorsult a tempó. És javult a szolgáltatás minősége. Elvileg. (Nemrég a mamával kalandoztunk osztályról-osztályra a megyei kórházban. A betegkísérő kikapta a tolókocsiból, és azt mondta: „Álljon a lábára néni, mert nem vagyok súlyemelő!".) Megjelentem az adott napon a bőrösvirsli-mustrára. Sejtettem, hogy a konkrét időpont csak nekem „konkrét", a fehér köpenyeseknek nem annyira. Várakozásra született az SZTK-k népe. Mikor beadtam a papírjaimat, pont állt a bál. Való világ, élőben. Egy tagbaszakadt férfiú üvöltözött az asszisztensnővel, hogy megbeszélt időpontra jött, s már fél órája itt ücsörög. Kegyeskedtek behívni. Cimbora - gondoltam -, ha a te sebed nem kenik be vitriollal, akkor senkiét... Szolidan visszahúzódtam, olvasgattam. Csak egy vékony verseskötetet vittem magammal; hamar kivégeztem. Eltelt másfél óra. Jöttek-mentek a bejelentett és be nem jelentett betegek, miközben mi néhányan - akik úgy tűnik, hogy nem szerepeltünk a VIP-listán - az ok-okozati összefüggéseken meditáltunk. Talán így akarnak bennünket a maszek rendelők felé terelgetni? Úgy döntöttem, visszakérem a papírjaimat. Másfél hónapot és másfél órát vártam egy tízperces vizsgálatra. Elég volt. Már ezt a kis időt, jövő májusig - az uniós csatlakozásig - kibírom. És akkor igénybe veszem a minden európai polgárt egyaránt megillető ellátást. Kiviszem Párizsba a sömörömet, s itt hagyom a csömörömet! Wessely Gábor lyamba. Nézelődni nem volt időnk, mert lesni kellett, mikor indul az előttünk álló, előzésről szó sem lehetett, hiszen lökhárító lökhárítóhoz ért. Aztán rájöttem a cammogás okára. Az olaszok úgy tettek a lámpáknál, mintha aludnának. Itthon megszoktuk, ha sárgára vált, már ki a kuplung, s nyomjuk a gázt. Ott az elől álló elkezdett morfondírozni, jé, ez tényleg sárga? És utána biztos zöld lesz, nem piros? És mikor tényleg zöld lett tovább bizonytalankodott. Megnézte, pirosat mutat-e a másik irány, s, hogy nem indul el véletlen arról egy megtévedt autós? Majd mikor erről is meggyőződött, elkezdte keresni, melyik a fék, melyik a kuplung, lassan egyesbe kapcsolt, s a kereszteződésen komótosan átvágtatott. Villanyrendőr pedig volt arra pár száz, hiszen falu falut ért, s minden utca sarkán így vigyáztak testünk épségére. Akkor azt hittem, lassúak az ott élő olaszok, mert ugye a meleg ellustít, de most jöttem rá, csudákat, ez egy folyamatos közlekedési blokád. Nevelő szándékkal. Engem legalábbis egy életre megtanítottak, arrafelé csak a sztrádán. Pénzért. A falujáró ingyenes úton csak a benzin fogy, meg az idő, amit arra szántam, hogy vaporettón, gondolán beutazom a várost, meg barangolok a csodákra nyíló zeg-zugos sikátorokban. Ha pedig most az itteni sztrádát kikerülő utak mellett élők is így összefognak, talán azokon az utcákon is kevesebb spórolós autós, takarékos kamionos hajt át. De ez legyen az ottaniak gondja. Itt mi azért kell, hogy összefogjunk, vezessen végre erre is négysávos aszfaltcsík, hogy kijussunk végre, úgymond a világba, amit már behálóznak a gyorsforgalmú utak. Hogy tőiünk ne azért meneküljön a beruházó, mert a harmadik évezred elején már anakronisztikusan megközelíthetetlen a mi vidékünk. Tudom, arról, hogy ne így legyen, régóta álmodnak sokan, sok helyen. Ezelőtt, már több mint harminc éve, mikor Szekszárdra kerültem, mint ifjú újdondásznak, büszkén mutatta az akkor csak KPM-nek becézett megyei közúti igazgatóság első embere a hatos sztráda már elkészült tanulmánytervét, s bizton állította, legkésőbb, 82-re, mondom, kész lesz. ^^ Bizony, akik akkor születtek, azoknak gyerekei is már iskolába járnak. Mi pedig még mindig a sztrádáról, sőt, már leadtuk, csak gyorsforgalmi útról álmodunk. S félő, van még bőven időnk, hogy kitaláljuk, hogyan protestáljunk majd, ha netán az is fizetős lesz, hogy a spórolós vezetők járműveitől megóvjuk csendes utcáinkat. - szepesi Zigóta Benő karriert csinált! •••••••HBWBBBWM^BS^^ Régi adósságomat igyekszem valamelyest törleszteni, amikor Zigóta Benőt (a nagy környezetbarátot és házibarátot) szerény képességeimhez mérten igyekszem a mind szélesebb közvéleménnyel megismertetni. Az utolérhetetlen kebelbarátnak (ha a féltékeny férjek egyszer is utolérték volna, már nem élne!) fiatalabb korában a nőknél, most, 57 éves korában a tébolydában vannak őrült sikerei. íme az egyik: - Tavaszi, nyári, őszi, téli állásbörzéket akarooook! - toporzékolt Zi ta Benő, a közismert (nemzetközi hírű!) tartós munkanélküli, a 10 É^E MUNKANÉLKÜLI arany érdemrend büszke tulajdonosa, a helyi Álláskereső Klub örökös tagja, a NEMZET MUNKANÉLKÜLIJE cím boldog várományosa. De hiába toporzékolt hisztérikusan, régi ismerősei és tisztelői (nemkülönben türelmes ápolói) rá se hederítettek, csak az ideggyenge pszichiáter főorvos fogta be reflexszerűen pár pillanatra elborzadva a fülét, majd ingerülten rászólt az ápolóra: - Jenő! - nem megmondtam már magának ezerszer, hogy Benő újságjaiból vágja ki a sikeres állásbörzékről szóló cikkeket, mert azoktól ez a szerencsétlen úgy megvadul, hogy a legerősebb nyugtatóink is annyit érnek, mint sacc per kábé tizenhárom év óta az ellenzéki interpellációk a Parlamentben? Ámde Benőt ez a jelentéktelen közjáték egy pillanatra sem zavarta meg. - Havi (mit havi!), napi (mit napi!), óránként (mit óránkénti!), másodpercenkénti állásbörzéket akarooook! - üvöltözött, vágta magát földhöz félpercenként Zigóta Benő, és még féltve őrzött aranykoszorús álláskereső klubtagsági jelvényét is megtaposta. Aztán hirtelen elcsendesedett és lázasan számolni kezdett: - Az állásbörzéken másodpercenként 256 munkáltató 560 álláshelyet ajánl fel, az állásbörzéken másodpercenként 2100 álláskereső jelenik meg és ezek közül 425!! sikeresen elhelyezkedik. Értitek?! - csillogott megdicsőült fénnyel Benő szeme - másodpercenként 425 munkanélküli helyezkedik el! Fiúk! - vette föl Zjgóta Benő a megszokott Napóleon-pózát -, semmi perc alatt megoldottam a világ munkaerő-gazdálkodási problémáit. A főápoló ekkor hozzálépett, szelíden karon fogta Benőt és a folyosóról a kórterembe vezette, aztán így szólt: - Uraim! - engedjék meg, hogy bemutassam Önöknek szanatóriumunk munkaügyi központjának új vezetőjét. Bálint György Lajos