Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-02-10 / 5. szám

SZEKSZÁRDI 2002. FEBRUÁR 10. M JR M-UUAHKUI MSARN4P Vasárnapi vendég Vendégem a Gemenc presszóban Illés László szakápoló, akit nagyon sokan ismernek Szekszárdon, rengeteg barátja van, s több külföldi munkavállalása miatt természetesen irigye is. A lehetőség mindenkinek adott, mondja, világot látni, tanulni, szakmailag fejlődni, más országokkal, kultúrákkal ismerkedni. Persze mindehhez kitartás, szorgalom, kíváncsiság, s valljuk be őszintén, bátorság is kell. Nézzük, hogy választotta Illés László életcéljának az egészségügyet, s hová mindenhová jutott el általa. - Laci! Ki vagy mi motivált abban, hogy az Egészségügyi Szakiskolába tanulj tovább, az általános után? » - Egyrészről a nővérem, aki oda Pírt, másrészről már általánosban vöröskeresztes tanfolyamra jártam, valahol akkor alakult ki bennem, hogy beteg emberekkel szeretnék foglalkozni. Mindig is volt bennem egy olyan vágy, hogy segítsek ott, ahol tudok, s azt hiszem az egészségügy az a terület, ahol ezt a legjobban meg lehet valósítani. Az általános ápoló és asszisztensi végzettség mellé - akkor már a I. sz. Belgyógyászaton dolgoztam, 1989-1994-ig - megszereztem a felnőtt szakápolói képzettséget is. - Mikor merült fel bennéd először, hogy külföldön is kipróbáld magad? Mi volt az indíttatás? - Szekszárd testvérvárosába Biettigheim-Bissingenbe hívtak meg egy nővércsoportot, amely 13 főből állt. A kritérium a szakápolói Í

végzettség és a német nyelvtudás (tolt. Láttam a felkészülésüket, és kedvet kaptam a nyelvtanuláshoz. Magán úton tanultam németül, amikor az Extrában felfigyeltem egy hirdetésre. Idősek otthonába kerestek németül beszélő ápolókat. Megpályáztam, felvettek. A gond az volt, hogy ott nem volt biztosítva számomra a továbblépési lehetőség, nevezetesen az, hogy megszerezhessem a német szakápolói végzettséget is. Ezért elmentem Biettigheim-Bissingenbe - a már ott dolgozó nővérek segítségével a városi kórházba, ahol megszereztem azt az elismervényt, hogy felvettek Németországba a szakápolói névsorba. - Milyen tapasztalatokat szereztél, s hogy érezted magad? - A nyelvtudás adott egy magabiztosságot, s azzal a munkaszisztémával, amivel ott megismerkedhettem, nagy újdonság volt számomra. Igazi team munka folyt, az orvosok meghallgatják a nővéreket, és adnak a véleményükre, arról nem beszélve, hogy minden olyan eszköz a rendelkezésre áll, ami a gyógyító munkához szükséges. - Aztán mégis haza kellett jönnöd... - Lejárt a szerződésem, így 1995 szeptemberében visszajöttem, régi helyemre az I. Belgyógyászatra, ahol négy évig dolgoztam újra. Ez alatt az idő alatt végig bennem volt az új dolgok iránti vágy, a tanulásra, a tapasztalatszerzésre. - A változtatáshoz, a járt utat járatlanra cserélni, ismeretlen helyre, körülmények közé menni, ehhez nemcsak vállalkozási kedv kell, de úgy gondolom bátorság is. Talán azok, akik néha irigykednek rád, ezt át sem gondolják... - A lehetőség mindenkinek adott, valószínű azért sokan nem engedhetik meg maguknak, például családosak, hogy csak úgy fogják magukat, és évekre külföldre menjenek, bár erről is lehet hallani, nem is keveset. Bennem mindig megvolt a nyitottság az új dolgok iránt, s miután a jó pap is holtig tanul, nem hagytam és hagyok ki semmilyen lehetőséget, amit elém hoz a sors. - Kinek a „képében" jelent meg az új lehetőség? - Még 1999-ben hívott fel egy kedves barátnőm, aki Svájcban dolgozott, s akivel már Németországban is együtt dolgoztunk - jelenleg Szegeden tanul a bölcsészkaron, sőt a Drezdai egyetemre is kapott fél évre ösztöndíjat -, hogy éppen egy német nyelvtudással és szakápolói végzettséggel rendelkező dolgozót keresnek, s kért küldjem ki a papírjaimat. Minden rendben volt, 1999 decemberében már Svájcban voltam, megkaptam a szerződésemet, s 2000. január l-jétől már a winterthuri városi kórház belgyógyászati részlegének privát osztályán - 20 ágyas osztály - dolgoztam. Lakást kaptam, berendezve, egy olyan épületben, ahol egészségügyi dolgozók laktak, szépen parkosított teniszpályával és uszodával ellátott környezetben. -Eza munkád majdnem két évig tartott. Hogy érezted magad? - Eddigi életem legszebb időszaka volt. Meg kellett tanulnom a svájci német kiejtést, ami nem volt túl nehéz, hiszen, aki ismer, azt tudja, hogy szeretek beszélgetni, s ez sok nehézségen átsegített. Az emberek rendkívül barátságosak, s miután mindig éjszakás voltam, s a betegek egy- és kétágyas szobákban feküdtek, ha nem tudtak éjszaka aludni, sokat beszélgettünk. Megadta nekem a sors, valamint a saját akaraterőm és szorgalmam, hogy megtapasztaljak egy másfajta egészségügyi ellátást, mint amiben itthon dolgoztam. Minden elismerésem azoké a nővéreké, akik nem ilyen körülmények között dolgoznak itthon, s tiszta szívből kívánom és remélem, hogy egyszer az itthoni egészségügy is - ha nem is a svájci jszinten - olyan lesz, hogy az a nővéreknek és a betegeknek egyaránt megfeleljen. - Újabb út előtt állsz... - Pályázat útján nyertem el egy állást, Ausztriában, Bécsben az egyik városi kórházban fogok dolgozni, a belgyógyászat intenzív osztályán. A szerződésem határtalan időre szól, ami azt jelenti, hogy amíg a munkáltató igényt tart rám. Ez kicsit bizonytalanná teszi az ottlét időtartamát, de hát ezt már megszoktam, a lényeg, hogy megint egy másik ország, más emberek, más kihívás, más kultúra és még sorolhatnám, amivel megismerkedhetek. - Amíg igényt tartanak rád, ez azt jelenti, hogy tőled is függ... - Hát igen. Jól kell dolgozni, s miután az intenzív osztályon fogok dolgozni, ez állandó készenléti állapotot kíván tőlem, még a szabadnapjaimon is. Szeretem ezeket a kihívásokat, szeretem, ha szükség van rám, ha tudok valamit segíteni, valami újat tanulni, tapasztalni, megélni és átélni. Bevallom az eddigi külföldi munkáimat nem is igazán éreztem annak, valahogy a megtapasztalt sok újdonság mellett a munka számomra „üdülés" volt. - Fentebb beszéltünk a kultúráról. Aki ismer, az tudja, hogy menynyire szeretsz énekelni, s itthon ha csak tehetted minden lehetőséget kihasználtál a fellépésre. A külföldi útjaid során mi lett az énekléssel? - Amit bizony 14 évig tanultam a zeneiskolában, először Kovács József tanár úrtól, majd Pintér Gabriella tanárnőtől. Az ének és a színpad, színház iránti szeretetem természetesen megmaradt, odakint csak ha valamelyik magyar kollégának volt esküvője, egyéb ünnepe, akkor megleptem. Itthon operettgálákon szerepeltem, s mit tagadjam, hiányzik a színpad. Ha itthon vagyok, amit csak lehet mindent megnézek. Elsősorban persze a kedvenceimet, az operetteket és a musicaleket. - Laci! Az, hogy te jól érzed magad ezekben az országokban, azokon a munkahelyeken, az rendben van. Szüleid hogy élik meg a távollétedet? - Féltenek, mint minden szülő. Az elutazások és a hazajövetelek mindig nagy stresszt jelentenek. S amikor nem vagyok itthon, bizonyára nagyon hiányzom nekik, de talán pótolja őket a tudat, hogy én jól érzem magam, jó helyen vagyok, s boldognak látnak. Az állandó kapcsolattartás az interneten keresztül ma már megoldott, így gyakran „találkozunk." A Zepter Tolna Megyei Képviselete az alábbi napokon és időpontokban várja személyre szabott tanáccsal a Bioptron-lámpa tulajdonosokat, a klubtagokat, valamint minden kedves érdeklődőt Szekszárdon, a Szakszervezeti Székház IV. emeletének 107-es helyiségében (Augusz I. u. 11-13.) Kedden 18-20 óra: Bemutató * Csütörtök 14-16 óra: Bioptron felub • Vasárnap 16-18 óra: Bemutató