Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-12-22 / 46. szám

szekszárdi 2002. DECEMBER 22. m alliu^hkul YAMRNAP VASÁRNAP M "Karácsonyi üdvözlet Betlehem Micsoda szánkózásokat rendeztünk gyermekkorunkban! Ha csak rágondolok, összeszorul a szívem. Az utóbbi években az enyhe telek mekkora boldogságtól fosztották meg a gyerekeket. Ha meg volt is sosem a téli szünidőre esett, s inkább a borzasztó hideg maradt meg emlékbe, mint a sűrűn hulló égi csoda. Pedig a csillogó fehér hó, a legszebb ajándék, a megunhatatlan játék, a hóemberépítés, a szánkózás, a hógolyózás megannyi változatos, egészséges örömével. Emlékszem, néha úgy mentünk haza, hogy keményre fagyott rajtunk a ruha, orrunk, fülünk, kezünk megdermedve. Tudtuk, hogy nagyon fog fájni, ha a tűzhely fölé tartjuk a kezünket, mégis megtettük. ^^ betlehemesek házról házra jártak szentes^^fcsszefagyva, de lelkesen énekelve, boldogan Bemutatva „tudományukat". Gyermekkoromban éreztem, hogy hozzánk nemcsak azért jöttek be szívesen, mert édesapám bőkezű volt, hanem mindig volt sütemény, meleg, jó szó és idő. Igen, idő! Idő kérdezni, válaszolni, mesélni, beszélgetni, boldog karácsonyt kívánni, szívből. Most felnőttként már tudom, szeretni sokféleképpen lehet, de legjobban a másokra való odafigyeléssel. Hát azért sajnálom néha a mai gyerekeket. A videóról idegenek beszélnek hozzájuk, a Barby baba nem simogatja meg a fejüket, a csoda computer gépek még akkor sem mennek ki velük hógolyózni, ha mégis lesz hó idén karácsonykor. Persze az is meglehet, hogy ezekben a szabadidőruha-csodákban még azt sem lehet olyan igazán, mindent bele módon, mint a mi időnkben. A legjobban viszont azért féltem őket, hogy a nagy készülődésben, a minél drágább ajándék•

áriások felkutatásában, az év végi túlórázában - s akkor még nem beszéltem a munkanélküliek fájdalmáról, gondjaikról - olyan fáradtak a szülők, hogy a legfontosabbra nem jut idő. A beszélgetésre, az odafigyelésre, arra, hogy a gyerek mit szeretne. Lehet, hogy nem is drága játékot, hanem egy simogatást, egy esti mesét, egy együtt szánkózást, társasjátékozást, békességet, veszekedés és feszültség nélküli békés napokat? Mennyből az angyal Abban a korban voltam kisgyerek, amikor a Jézuska várása és a fenyőünnep egyformán hatott rám. Pajtásokkal együtt díszíteni az iskolában a fenyőfát, készülni a Télapó-műsorra jó móka volt. Odahaza azonban - bármennyire is mondták a szülői értekezleten a pedagógusok, hogy a gyermeket be kell vonni a fenyőfadíszítésbe, hogy az együtt díszítés izgalma megkétszerezi az örömvárást - édesanyám nem engedett, még a környékére sem az első szobának. Még ma is érzem a boldog borzongást, mikor beléptünk és ott állt előttünk a karácsonyfa. Mindig plafonig ért, és addig néztem csillogó gyertyáiba, ragyogó csillagszóróiba, amíg könynyezni nem kezdett a szemem. Elénekeltük a mennyből az angyalt, a kis karácsony nagy karácsonyt, a csendes éjt és a fa alatti ajándék - bár mindig az volt, amire a legjobban vágytam - sosem jelentett akkora örömet, mint a karácsonyfa látványa. A gyertyaláng kékje, Csillagszórók fénye, Szaloncukor zizegése, Angyalok éneklése, Fenyőfa illata, Töltött káposzta zamata, Édesanyám hájasa, Hópelyhek hullása, Csodatitkok várása, Gyermekeim öröme, Szerelmesem kék szeme, Egy kézfogás melege, Jó nagyapám emléke, Könnycseppek remegése, Megnyugvásom keresése, Lelkem örök menedéke. TESTVÉREM ! TEDD A KEZEDET A SZÍVEDRE NEKED IS EZ JELENTI A KARÁCSONYT. Már az általános iskola befejezése előtt jártunk, amikor elég nagyok lettünk ahhoz mondta édesanyánk -, hogy mi gyerekek díszíthessük fel a fát. Szívesen, jókedvűen tettük, alátéve a becsomagolt ajándékokat. Aztán vacsora előtt, amikor bementünk az első szobába, éreztem, valami elmaradt. Elmaradt a CSODA... A minden eddigi szentestéink csodája. Összenéztünk az öcsémmel, akiből egyszerre kitört a zokogás: „Édesanyám, sose engedd meg többé, hogy mi díszítsük fel a fát. Hozzánk ezután is úgy jöjjön a Jézuska, mint eddig." Azóta évtizedek teltek el. Öcsémmel már nemcsak a gyermekeinkkel, hanem az unokáinkkal álljuk körül a fenyőfát. A gyermekkori élményből mindkettőnk számára megmaradt a szokás, hogy a gyerekek csak akkor jönnek be a szobába, amikor a fa feldíszítve áll, alatta az ajándékok, s égnek a gyertyák, a csillagszórók. Őrizzük a CSODÁT, hogy ők is továbbadhassák. S kicsit talán azért is, hogyha percekre is, de újra mi is gyerekek lehessünk. Az én angyalaim Amikor szent este napjának délutánján nagypapa kiöblítette a demizsont, tudtuk az öcsémAZ OLDALT ÍRTA: SAS ERZSÉBET mel, hamarosan indulunk. Mióta járni tudtunk, azóta visszatérő szokássá vált, hogy az ünnepi asztalra szánt, féltve őrzött, legfinomabb borért, ami a pince leghátsó hordójában várakozott, ezen a délutánon mi hárman, a nagypapa, az öcsém és én mentünk el. Később rájöttem, ennyi idő kellett a szüleimnek, hogy előkészítsék a szent estét. A pincesorok a falu fölött húzódtak, s ahogy a hetvenkét lépcsővel elértük a legelső sort, ahol a mi pincénk volt, a falu ott terült el a lábunk alatt. Minden oldalról dombok vették körül, s a vastag hótakaróba burkolódzott házikók közül - mint felkiáltó jelek - emelkedett ki a két templomtorony. Addig gyönyörködtünk a „vattafaluban", amíg fázni nem kezdett a lábunk. Nagypapa sosem sürgetett bennünket, ez a mi hármunk délutánja volt. Aztán a présházban gyertyát gyújtottunk, s míg ő megtöltötte a demizsont, mi megpróbáltuk az öcsémmel az utolsó pár - mazsolává aszalódott - szőlőfürtöt „levarázsolni" a kád feletti rúdról. Közben tele izgalommal percenként kérdezgettük egymást: „Szerinted közeledik már?" Mire hazafelé indultunk már erősen szürkült, s nagy pelyhekben hullt a hó. Az utcákon, s a házak ablakaiban kigyulladtak a fények, melyek előtt ünnepi táncot jártak a csillogó hópelyhek. Ott álltunk a falu felett, jobbról-balról a nagypapába csimpaszkodva, miközben megkondult a harangszó, esti istentiszteletre figyelmeztetve a völgyben fekvő házak lakóit. A kéményekből füstkarikák szálltak az ég felé, s minden olyan volt, mint egy igazi karácsonyi képeslapon. „Nagypapa, szerinted a mi karácsonyfánkat már meghozta a Jézuska?" faggattuk az öcsémmel. „Figyeljetek nagyon, éppen most száll el a templom felett az a két angyalka, aki a ti karácsonyfátokat viszi" - válaszolta nagypapa. S mi igenis láttuk. Szőkefürtös hajuk volt, rózsaszín tüllruhájuk, s ezüstösen csillogó fehér szárnyuk. Kezükben pedig ott volt a mi karácsonyfánk. Boldogan odatartottuk arcunkat a hópelyheknek és izgatottan indultunk haza. Láttuk az angyalokat, akkor gyermekkorunkban, s látjuk ma is. Mert látni akarjuk. Mert ha csak egy estére is, szeretnénk újra gyerekek lenni, szeretnénk átélni azoknak a délutánoknak, estéknek az örömteli izgalmát, nagypapa meleg kezének szorítását, édesanyánk és édesapánk izgalomtól kipirult várakozó arcát, szeretnénk újra gyerekek lenni, s várni a CSODÁT. S a csoda eljön, mindaddig, amíg hiszünk benne. A csoda pedig eljön, ha más „ruhát" is vesz magára, mint gyermekkorunkban, de eljön. Mert a csoda ma már gyermekeink és unokáink arcáról tükröződik vissza. Magunkat látjuk őbennük, s az ő örömük, boldogságuk a miénk is. Ezt kaptuk örökül, s ezt adjuk tovább. Gondoljon a Zepterre, a Zepter is gondol Önre. /fj/t/f/j?- Ár/JYfrjf/iy/ és egtékzáétpde/i, á/dere^rfesi yr/ sr/rty ^CCJ-tzó- edz/e,rte/étf Áú<rrs/f/s/Á f//Ss/r/<//Á/s/r/' A Zepter Tolna Megyei Kirendeltségének munkatársai