Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-11-03 / 39. szám

SZEKSZÁRDI 2002. NOVEMBER 10. # M-COMaKUl VASARNAP VASÁRNAP m. Egy nevezetes szekszárdi nap LI. Eljátszom a gondolattal: ha beteljesedik Féja Géza tréfás jóslata, amit egy szekszárd-csatári pincében tett Illyés Gyuláról, hogy tudniillik 100 évig fog élni, talán még az is lehet: az első magyar Nobel-díjasként őt ünnepelhetnénk, hiszen többször jelölték erre az elismerésre. Az 1902. november 2-án Felsőrácegres-pusztán született költőt, írót, szerkesztőt, fordítót, esszéistát, drámaszerzőt természetesen nemcsak ez a mozzanat fűzi Babits szülővárosához, hanem számos baráti szál, meghitt vagy éppen »

rcteljes pillanat. Legelső élméamelyről Csányi Lászlónak kétszer is beszélt: „Amikor egyszer erről kérdeztem, gyermekkorára emlékezett: egy szögbe lépett s szekéren hozták a szekszárdi kórházba. Sovány emlék. Főleg a szekerezésre emlékezett, Rácegrestől Szekszárdig és vissza pusztára." A takarékos szekszárdiak a teljes sötétség beállta előtt nemigen gyújthatták meg a közvilágítást, ezért olvassuk a Világszerzés című prózaversben az I. világháború idejéről: „villanyvilágítás Szekszárdon sem, közvilágítás Ozorán sem volt", holott itt 1901. szeptember 8-tól volt már villany, ívlámpái messzire látszottak. Illyést 30-40 évig, de olykor még később is a negatív személyes élmény fordította a megyeszékhely ellen, pedig - bármily meglepő ez, Babitsnak nem adatott meg ^Frolnamegyei Újság közölt Ilylyés-verseket. Ő azonban erről nyilván nem tudott (valószínűleg Gál István közvetítette a költeményeket), ahogy az sem jutott el hozzá, amit a másik oldalt képviselő Tolnamegyei Hirlap tett érte. Ez a hetilap számos hírben, ismertetésben, apróbb-nagyobb méltatásban fejezte ki tiszteletét, s ajánlotta „földink" alkotásait olvasóinak. A Dombóvárott és Szekszárdon szerkesztett újság még a rádióelőadásokra is előre felhívta a figyelmet. Ugyanígy nem akadt senki, aki megörvendeztette volna Illyést azzal a hírrel, hogy 1940 májusában a Garay Gimnázium önképzőkörében, pontosabban a diákszervezet városi nyilvánosság előtt folyt irodalmi matinéján Dőry Pál eminens tanuló adta elő Magyarok című művét, máskor dr. Hencze Béla méltatta őt. Ott van ezeken a jeles alkalmakon Molnár - írói nevén: Mészöly - Miklós is, akinek aztán persze személyes élmények is gazdagítják tapasztalatait. | Illyés Gyula élete delén | Babits és Illyés 1937 márciusában látogatja meg együtt Szekszárdot, a rokonságot, a családi szőlőt, amelyből a Győztes óra című vers alapélménye is született, s került papírra 1942-1943-ban. Ugyanekkor fogalmazza meg naplójegyzetei között Illyés a súlyos ítéletet: „Szekszárdnak mindene lehetett volna s semmije sincs, elszalasztotta a nagy pillanatot, amit a történelem Babitscsal kínált neki..." Aki ezt leírta, nem is sejtette, hogy megyeszékhelyünknek soha nem volt önálló szellemi élete, s itt Babits soha nem lehetett volna azzá, amivé lett. Ha a két világháború közötti egyetlen Babits-versközléssel büszkélkedhető Tolnamegyei Hírlapra s a haladó értelmiségre nem is igaz, a hivatalos körökre igen találó Ilylyés visszaemlékezése - Csányi László tanulmánya kapcsán: „Nem én vagyok az egyetlen tanú, milyen örömet szerzett volna neki, ha Szekszárdon is megkapja az elismerést - legalább egy részét annak a diadalnak - amit távolban, az otthoninál sokkal magasabb szintű, nehezebb föltételű küzdőtereken szerzett. Ebből semmit nem kapott." Ugyanezen a nevezetes Illyés— Babits-látogatáson ejtette bűvkörébe az ifjabb költőtársat a Babitsék tanyája előtt a (dr. Rappaiék jóvoltából) ma is meglévő malomkő asztal, amelyhez hasonlót - állítólagos gyermekkori emlékére hivatkozva - kér és kap 1978-ban a pálfai téesztől. Eddigre azonban már több szekszárdi barát is tanúskodhat Illyésről: Miszlai István, aki oly közel áll hozzá, hogy még az Egy mondat a zsarnokságból gépelt és javított változatát is odaadja neki, vagy dr. Hadnagy Albert levéltárigazgató, majd az 1952-től itt élő Csányi László. Jeles munkákkal fűzi szorosabbra a valóságos és a szellemi szálakat Sipter Gézáné szülőföld-versekből összeállított minikönyve, Miszlai Sarolta és Hargitai Anikó Szülőföld vonzásában című szép és tartalmas gyűjteménye, valamint dr. Vadas Ferenc számos filológiai csemegét tartogató összeállítása Illyés gyermek- és ifjúkoráról. Illyés az általa megnyitott Babits Múzeum avatása évében, 1967-ben nyilatkozta Ordas Ivánnak és a Tolna megyei Népújságnak: „Minden azt kínálná, hogy Tolna megye kulturális centrum legyen." Hinnünk kell benne, hogy ebben Illyés nemcsak a halhatatlanság birodalmába vivő Szekszárd felé című költeményével, hanem szelíd korholásával is segítette városunkat. Dr. Töttős Gábor ILLYÉS GYULA GYŐZTES ÓRA Álltunk Mihállyal a hegyen, a szőllőkben Szekszárd felett, hajunkat hűvös szél dobálta, s elnéztünk a síkság felett, az idő felett, mely alattunk folyt a Dunával, a Sióval, aztán lejöttünk s mi is folytunk az időkkel és a folyókkal, de az időből egy darab föntmaradt a hegyen örökre, lelkünk jobb része föntmaradt, de a völgybe az sose jött le; mint hadvezérek a futó ellenség hadai felett állunk Mihállyal a hegyen, frissen minden folyók felett; lent népek, országok bomolnak, eltajtékoznak nemzetek, szolga telek szennybe csurognak, jön a szabadság-kikelet, mint őrszemek, rendíthetetlen állunk a kőkereszt felett egy ifjú nővel s kisleánnyal s bajunk már semmi sem lehet. ^ ÓDON DERŰ 151. ^ Illyés Gyula mosolya A címben említett képi jelenséget talán csak városunk szülöttének, Móser Zoltánnak sikerült megörökítenie, ami azonban nem jelenti azt, hogy megyei könyvtárunk és főiskolánk névadójától idegen lett volna a humor. Álljon itt bizonyítékként két rövid története. Az elsőt Babits halála előtt három nappal írta Naplójegyzetek címmel: „Megtisztel egy gróf. Korszerű ember, sajnos maga is tudja. Megnéz, mosolyog, látom, keresgél. Úgy mondja, mintha ajándékot adna: - Minden magyar parasztot született arisztokratának tartok! Mi különbség hát köztünk? Szavak ezek, csak szavak! Az ajándékot a hang egy kicsit rosszul közvetíti, felülről. Valahogy felülről nyúlik felém a kéz is, noha kettőnk közül én vagyok a magasabb. Elfogadom, elgondolkozom. Hogy viszonozzam? Nem szeretnék udvariatlan lenni. De kísért a szavak fajsúlya. Mennyit nyomnak még a mi időnkben? Megkockáztatom csendesen: Semmi különbség sincs. Én is minden arisztokratát született parasztnak tartok. A próba merőben nyelvészeti, nem sikerül: a nyúl nem állja a kísérletet, meghökken, lelkében körülbelül százötven évet ugrik vissza, karmolni kész. Mit tehetek, nem kulloghatok utána. Megpróbálok százötven évet előrelépni: megkínálom a csomag Leventémből, tüzet is adok neki, aztán sarkon fordulok. És érzem, hogy tűnik köztünk a különbség." Vajon hányan vannak ma, akik ezt 1941-es megszületése után két emberöltővel értékelni tudják? Akkor inkább már a kissé frivol francia humor, amit ugyancsak naplójába jegyzett, amikor 1948 novemberében Paul Éluard Romániából jött hazánkba, s Illyés egészen Szolnokig elébe utazott. A költőtárs megyénk szülötte lakásán aztán fölszabadul: „Iszik, anekdotákat mesél. Két fiatal lány olyan nagy barátságban volt, anynyira összeforrtak, hogy megfogadták, szüzességüket is egyszerre veszítik el. Az egyik férjhez is ment nemsokára. Amikor beteljesült rajta a sors, kibújt a nászágyból, s lánypajtását csempészte a maga helyére, a pihenőt alvó férj oldalára. Reggel kérdi a férjet az ipa, hogy ment a dolog. - Nagyszerűen! Kitűnően! Isten bizony, mintha a kedves lányának két szüzessége is lett volna! - Kihagyásos öröklés. Szegény anyjának egy sem volt." Lanius Excubitor