Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-09-22 / 33. szám

SZEKSZÁRDI 2002. SZEPTEMBER 22. VASÁRNAP ML Vasárnapi vendég Vendégem a Gemenc presszóban, Sikora Zsolt, aki az utóbbi nyolc évet Amerikában élte, s akinek erről a nyolc esztendőről, kimeneteléről és hazatéréséről konkrét tapasztalatai és okai vannak. - Zsolt! Mi indít arra egy 23 éves fiatalembert, hogy egyik napról a másikra itt hagyja a családját, a biztos megélhetést, s egy teljesen idegen világba fejest ugorjon? - Először is egyik sem volt számomra tökéletes a fent felsoroltak közül. Talán csak annyit mondanék, hogy 18 éves koromtól egyedül éltem, aztán a biztos munkáról annyit, hogy a Húsipari Válla•

itnál voltam sofőr - tanult szakiám egyébként gépszerelő - s bár a múnkámat szerettem, hisz állandóan jártam az országot, valami nagyobb dologra vágytam. Áz idegen világ pedig 23 évesen nem tűnik olyan félelmetesnek, sőt... Mi, fiatalok ezerszer hallottuk, hogy Amerika a lehetőségek hazája... Ehhez társult még az, hogy gyermekkorom óta mindig kalandvágyó voltam, szerettem volna világot látni, s a saját szememmel megtapasztalni azt, amiről mások meséltek vagy a filmekben láttam. - Mikor és kikkel hagyta el az országot? - A barátaimmal, Kubanek Gáborral és Lőrincz Lászlóval 1994. szeptember 23-án. Alig pár szót tudtunk angolul, ez nehezítette az első időben a helyzetünket, de a J^nyszer hamar rávitt bennünket ^^nyelvtanulásra. Persze tanfolyamokra nem volt pénzünk, de úgy gondolom, a legkönnyebben az emberekkel való kapcsolat és beszélgetés során lehet egy nyelvet a leggyorsabban megtanulni. Eredetileg egy városnéző útra fizettünk be, csak éppen elfelejtettünk visszajönni. Három napra volt a szállodánk kifizetve, ami aztán jött, az nem volt megtervezve. Aztán egy ott megjelenő magyar újságban találtunk egy albérletet ajánló hirdetést. Az első évben együtt laktunk mindhárman New York egyik városrészében, albérletben, s bármilyen munkát elvállaltunk. így alakult, hogy tetőfedőként kezdtem, a barátaim egy hentesnél és egy fűszerkereskedésben találtak munkát. Miután már volt keresetünk, elkezdtünk emberek közé járni, szórakozni. - Kint élő magyarokkal találkoztak? - Amikor már többet forogtunk emberek között, akkor jöttünk rá, hogy mennyi magyar él kint. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, tartottuk a kapcsolatot, jártunk a magyar házban, ahol öszszejöttek, s kedvenc helyünk volt egy magyar étterem, amit Vörös Tulipánnak hívtak. - Az ott élő magyarok segítettek is? - A katonasághoz tudnám hasonlítani a régen kimentek és a mi kapcsolatrendszerünket. S ezt többen is így mesélték, így élték meg, mint mi. Egyszóval, akik már régen kimentek, valamilyen oknál fogva - ami lehet, hogy jogos volt, ám nem magyarázta meg az ő viselkedésüket - mint a katonaságnál az újoncokat, „szívattak" minket. Sokszor az volt az érzésünk, sőt néha ki is mondták, miért kellett nekünk kimennünk, mit keresünk ott kint. Azt még megértettem, hogy szükségszerű volt a kimenetelük vagy menekülésük, de miért nem jöttek már régen vissza. Szóval kicsit ellentmondásos volt a viselkedésük, a kinti magyarkodásuk. - Egy év munka, egy esztendő közös otthon a két jó baráttal. Aztán, hogy alakult a sorsa? - Szétköltöztünk, önálló lakást béreltünk, s találtunk barátnőt magunknak és más munkát. Nekem belső építészettel, festéssel kapcsolatos munkát sikerült szereznem, ami hét évig volt a megélhetésem. Próbálkoztam magánvállalkozással is. Szerencsére abban az időben mentem ki, amikor még kaphattam adószámot, bankszámlát nyithattam, vállalkozást hozhattam létre. Az adószám a mindennapi élet első feltétele, akik most mennek ki, sajnos már ebben a kedvezményben nem részesülhetnek, ezért sokkal nehezebb vagy esetleg lehetetlen a boldogulásuk. - A magánélete mindeközben, hogy alakult? - Ahogy a regényekben vagy a filmekben. Egyik barátom születésnapi partiján ott volt egy magyar lány Pécsről, aki a barátnőjét jött meglátogatni. Ilyen csak a mesékben van, hogy mindkettőnknek el kellett mennünk a világ másik végére, hogy megismerkedjünk. Nagy Ildikó, aki ma már a menyasszonyom és novemberben összeházasodunk, velem maradt. Hazaköltözésünk után itt, Szekszárdon vettünk lakást, az esküvő pedig Pécsett lesz. Álmom, hogy majd a bérházi lakás után, egy igazi családi ház legyen az otthonunk. - Mi volt az, ami miatt a hazatérés mellett döntött 8 év után? - Hazahúzott a szívem és a barátok a családom. Kint is nagyon sok barátom volt, de az igaziak, akikkel felnőttem, nagyon hiányoztak. Amit nagyon nem szerettem volna, hogy a születendő gyermekeim amerikai rendszerű iskolába járjanak - amely kicsit meseszerű álomvilág, a nagy szabadság mellett, kevés tartalommal - s szeretném, ha nem azért lehetnék büszke rájuk, mert amerikaiak, hanem azért, amit majd letesznek az „asztalra". - A honvággyal hogy sikerült „megbirkózni", hiszen a nyolc év alatt csak egyszer volt itthon... - Igazából a honvágy az első időkben nem jelentkezett. Fiatal voltam, könnyen alkalmazkodó, vágytam az újdonságra, a magam kipróbálására. Az évek során egyre többször gondoltam haza, a családra, s bármilyen furcsa a magyar zászló és a himnusz ott kint sokkal többet jelentett számomra, mint itthon. Úgy gondolom ez természetes. - Zsolt! Nyolc év nem kis idő. Meg tudná mondani, hogy ki az igazi amerikai? - Nem! Ugyanis akikkel ezalatt a 8 év alatt találkoztam, azok mind azt mondták, hogy a szüleik innen vagy onnan jöttek, a világ minden tájáról. A második generáció már amerikainak mondhatja magát, a kérdés, hogy miért kell akkor annyira lenézni a most Amerikában élő külföldieket. Azt el kell ismerni, hogy amikor csak azt tudják, hogy turista az ember, akkor nagyon kedvesek, udvariasak, de ha huzamosabb ideig ott akar valaki élni, mintha féltékenyek lennének. - Ma hogy érzi, milyen tapasztalatokkal jött háza, élne kint még egyszer ilyen hosszú ideig? - Nem! Amikor fiatal voltam, s kalandra vágytam megtettem. Sokat láttam - végigutaztam Amerikát - sokat tapasztaltam -, a világ minden részéről találkoztam, kapcsolatba kerültem emberekkel ezért kimondom, soha többet. Voltak dolgok, amiket nehezen viseltem, s ez nem a munka volt vagy éppen az összkomfortos lakás hiánya. Semmi olyan jelzőt nem szeretnék többé hallani, amit kénytelen voltam ott elviselni. Ezek a jelzők sokszor sértették meg az önérzetemet, ezért most sem szeretném felidézni őket. Ezután külföldre csak turistaként szeretnék menni, s már tudom is a legelső utam Párizs lesz, a nászutunk. Egy szép kaland volt. Szorgalmasan dolgoztam, ezért megtaláltam a számításomat. Gyönyörű helyeken jártam, rengeteg emberrel ismerkedhettem meg, sok tapasztalatot szereztem, megtanultam egy világnyelvet, s közben a kalandvágyó fiatalból felnőtté értem. Most azt gondolom, hogy minden ember számára kell egy biztos pont, egy biztos családi háttér, s akkor el lehet indulni a világba, rövidebb-hosszabb időre, ha biztosan tudjuk, van hová hazatérni.