Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-09-15 / 32. szám

SZEKSZÁRDI 2002. SZEPTEMBER 15. TASARNAP M Vasárnapi vendég Vendégem a Gemenc presszóban, Sásdi Eva, akit az alsónánai általános iskolában, nagyon fiatal kora ellenére tanár néninek hívnak, s aki, bár sok minden érdekli, sok mindent tanult, még ma sem döntötte el egészen, hogy milyen hivatás lesz az, amivel egy életre elkötelezi magát. A sok lehetőség nyelvtudásának és az emberek iránti érdeklődésének köszönhető, s ezek között a tervek között szerepel az újságírás is. - Éva! Jelenleg pedagógus vagy, ám ez sem teljesen véletlen, hiszen a családban nem egyedüliként... Kezdjük talán a beszélgetést a te iskoláiddal... - Kicsit még előbbre szeretnék €

ni, a születésemig, ugyanis tervezett gyermek voltam és 5 mint 8 éves nővéreim „könyörögtek" ki a szüleimnél. Ennek egyenes következménye volt, hogy az egész család kényeztetett. Ez alatt nem azt kell érteni, hogy mindent megengedtek, hanem inkább azt, hogy mindenki óvott és segített, valamint sok mindenre ösztönöztek. - Mi mindenre? - Ének-zenei tagozatos általános iskolába jártam a Garayba. Aztán zeneiskolában nem egy hangszert választottam, hanem kettőt, ugyanis a zongorával úgy voltam, hogy azt már otthon, kicsi koromtól kezdve ismertem, s szerettem volna valami olyat, amit kevés lány választ. így végeztem a zeneiskolában szaxofon szakon, ami később nagyon jól jött. A Garay Gimnáziumban németül és angolul tanultam, s III.-ban németből középfokú •

lwizsgát tettem. Még volt egy tos dolog a számomra, a sport, méghozzá a vívás. Mindeközben pedig állandóan rajzoltam és általános iskolában heted magammal egy kis irodalmi kört is létrehoztunk. - A továbbtanulással kapcsolatban milyen terveid voltak? - Belső építész szerettem volna lenni, azonban elsőre nem vettek fel a főiskolára. Bár úgy kezdtem a pályaválasztást, hogy minden csak pedagógus nem, aztán jelentkeztem a szekszárdi főiskolára, s a gyakorlati oktatáson nagyon megszerettem ezt a hivatást. - A diploma megszerzése után mégsem kezdtél el tanítani... - Egy nagyon jó lehetőség kínálkozott, egy korrekt ügynökségen keresztül, az Egyesült Államokba jelentkeztem, dolgozni és tanulni. Egy csoporttársamtól már sok mindent tudtam erről az életről, úgy gondoltam, jó lenne kipróbálnom magam. Elsősorban az angol nyelvtudásomat tökéletesíteni, másrészt megtapasztalni, hogy mit érek, mire vagyok képes egyedül. Pályázati úton lehetett az állást elnyerni, ahol magam választhattam egy ottani családot, akikkel együtt éltem és közben tanultam. Egy évet töltöttem a Connecticut állambeli New Haren városkában, amely másfél órára volt New Yorktól. - Kik voltak, akiknél laktál, s mi volt a konkrét feladatod? - Egy ügyvéd házaspárnál, akiknek három fiúgyerekük van, 6, 11, 13 évesek. Velük foglalkoztam, va-^ lamint időnként megpróbáltam a magyar ételekből valamit elfogadtatni a családdal. 1 Közben egy nagyon híres egyetemre jártam a Yale-re, angolt, valamint modern amerikai kultúrát film, zene, szépművészet - tanulni. Egy másik stúdióba is jártam, ahol a rajzot, festészetet tanultam és ez az elmélet mellett nagyon jól jött, hiszen a rajz mindig is az életem része volt. - Milyenek és kik voltak az egyetemi társaid? - A világ minden tájáról jöttek oda tanulni, így sokféle fiatallal ismerkedhettem meg. Ami nekem ezt az ismerkedést megkönnyítette, az a zene volt. A zongorát természetesen nem, de a szaxofonomat magammal vittem, s alakítottunk az egyetemen egy zenekart, amely az örömzenélésre koncentrálódott, s ma is csak azt tudom mondani, hogy örök igazság, miszerint a zene világnyelv, ugyanis így sikerült kapcsolatba lépnem, valamint népszerűségre szert tennem a sokszínű egyetemi társaim között. Megható és nagyon jó érzés volt, hogy ott az egyetem szimfonikus zenekara Kodályt és Bartókot játszott. - Ezzel azt akarod mondani, hogy tudják, kik vagyunk? Hol van Magyarország? - Azt tudják, hogy Európában, hogy a fővárosunk Budapest. S egy dolgot még mindenképpen, hogy itt finom borok teremnek. Akik viszont jártnak már itt, azok mind elismerően nyilatkoztak, főleg fővárosunkról. -Mennyi idő alatt illeszkedtél be, s mi volt, ami nagyon furcsa, illetve nehéz volt számodra? - Miután leánytestvéreim vannak, elsőnek az volt furcsa, hogy három fiúról kellett „gondoskodnom". A katonás játékok nem igazán az én világom, hogy megnyerjem őket kénytelen voltam fiúsítani magam. Volt még valami, amivel megnyertem őket, ez a rajz és a barkácsolás. Tulajdonképpen ott döbbentem rá, hogy számomra ez nem is anynyira erőpróba, inkább egyfajta menekülés. Szükségem volt egy ilyen lépcsőfokra az életemben, hogy a meleg szülői fészek után, megtapasztaljam, mire vagyok képes, mielőtt beszállok a felnőttvilág mókuskerekébe. Önállóságot sikerült szereznem, ismeretlen környezetben, mások segítsége nélkül, s ez sikerélményt is jelentett. Ez az önállóság azért mégsem volt teljes, hiszem megvolt a lakásom, biztosítva volt az étkezésem, mégis úgy érzem, ezekért már megdolgoztam. - Mennyire kerültél közel a családhoz? ' - A mai napig úgy érzem, szereztem egy másik anyukát és apukát. Azt hiszem ezzel, sok mindent elmondtam. Mindenhová magukkal vittek, így jutottam el Bostonba, Washingtonba, New Yorkba, San Franciscóba, New Orleans-ba. Egy egész hetet tölthettem San Fransiscóban és egy másik hetet édesanyámmal, aki meglátogatott, ez volt az egy év alatt kapott, két hét szabadságom. A fiúkkal nagyon jól kijöttem, mindegyikhez megtaláltam az „utat", s megtisztelő volt, hogy a kis titkaikat velem beszélték meg, annál is inkább mivel a szülök nagyon elfoglaltak voltak. - Honvágy? - Bevallom nem volt rá időm. A karácsony kicsit nehéz volt, annál is inkább mert ott már hetekkel az ünnep előtt mindenhol és mindenből a karácsony „folyik". Az utcák, a televízió, kicsit giccses, kicsit túlzottan felfújt. Az ünnep utáYi rögtön síelni mentünk, így a karácísonyi szomorkodás hamar elmúlt. Egyébként is naponta e-mailen keresztül „beszélgettem" az itthoniakkal. - Más is segített az ottani időt megrövidíteni? - Kitaláltad! Méghozzá egy francia fiú az egyetemről, aki ott dolgozott a kutatólaboratóriumban, a doktorátusára készült. Ő sok mindenen átsegített. Egyedül ő „értékelte" a konyhában tett erőfeszítéseimet. Most vele tartom a kapcsolatot e-maillel, s még nem tudom hogyan tovább. - Éva! El tudnád képzelni az életedet Amerikában? - Rövid időre. Az a nagy szabadság, amiről annyit beszélünk, ha Amerika szóba jön, ott másképpen csapódik le. Ahogy megismertem őket - bár a család, ahol laktam igazán nagyon kedves volt, s nem is róluk beszélek - kicsit elteltek maguktól, a viselkedésükben, a külsőségekben állandóan hangsúlyozzák, hogy ők amerikaiak. Számukra ez a természetes, számomra pedig az, hogy én tudom, hogy magyar vagyok anélkül, hogy ennek bármilyen külső jelét adnám. - Milyen terveid vannak a közeljövőben? - Egyenlőre tanítok, aztán elkezdem a francia nyelv tanulását, s szeretnék egy könyvet megjelentetni, az amerikai élményeimről, tapasztalataimról. Mit gondolsz, van ennek realitása? Egyébként az újságírás is érdekel... Majd idővel eldöntöm. A ZEPTER CEG értesíti a Bioptron-lámpa iránt érdeklődőket, hogy MEGJELENT A KICSI ÉS A NAGY LÁMPA KÖZÉPSŐ TESTVÉRE. A nagy árengedményt nyújtó BEVEZETŐ ÁR RÖVID IDEIG TART, ezért a Tolna megyei képviselet munkatársai minél előbbi jelentkezésre kérik az új lámpa iránt érdeklődőket a következő címen és telefonszámon; Szekszárd, Augusz I. u. 11-13. Tel.: 74/411-31 l/129-es mellék. Szeptember 5-től (csütörtök) újra indult a BIOPTRON-KLUB, minden csütörtökön 16-18 óráig. Hozzon egy jó döntést!