Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-09-15 / 32. szám

SZEKSZÁRDI 2002. SZEPTEMBER 15. TASARNAP M Vasárnapi vendég Vendégem a Gemenc presszóban, Sásdi Eva, akit az alsónánai általános iskolában, nagyon fiatal kora ellenére tanár néninek hívnak, s aki, bár sok minden érdekli, sok mindent tanult, még ma sem döntötte el egészen, hogy milyen hivatás lesz az, amivel egy életre elkötelezi magát. A sok le­hetőség nyelvtudásának és az embe­rek iránti érdeklődésének köszönhető, s ezek között a tervek között szerepel az újságírás is. - Éva! Jelenleg pedagógus vagy, ám ez sem teljesen véletlen, hiszen a családban nem egyedüliként... Kezdjük talán a beszélgetést a te iskoláiddal... - Kicsit még előbbre szeretnék € ni, a születésemig, ugyanis tervezett gyermek voltam és 5 mint 8 éves nővéreim „könyö­rögtek" ki a szüleimnél. Ennek egyenes következménye volt, hogy az egész család kényeztetett. Ez alatt nem azt kell érteni, hogy min­dent megengedtek, hanem inkább azt, hogy mindenki óvott és segí­tett, valamint sok mindenre ösztö­nöztek. - Mi mindenre? - Ének-zenei tagozatos általános iskolába jártam a Garayba. Aztán zeneiskolában nem egy hangszert választottam, hanem kettőt, ugyan­is a zongorával úgy voltam, hogy azt már otthon, kicsi koromtól kezdve ismertem, s szerettem vol­na valami olyat, amit kevés lány vá­laszt. így végeztem a zeneiskolá­ban szaxofon szakon, ami később nagyon jól jött. A Garay Gimnázi­umban németül és angolul tanul­tam, s III.-ban németből középfokú • lwizsgát tettem. Még volt egy tos dolog a számomra, a sport, méghozzá a vívás. Mindeközben pedig állandóan rajzoltam és álta­lános iskolában heted magammal egy kis irodalmi kört is létrehoz­tunk. - A továbbtanulással kapcsolat­ban milyen terveid voltak? - Belső építész szerettem volna lenni, azonban elsőre nem vettek fel a főiskolára. Bár úgy kezdtem a pályaválasztást, hogy minden csak pedagógus nem, aztán jelentkez­tem a szekszárdi főiskolára, s a gyakorlati oktatáson nagyon meg­szerettem ezt a hivatást. - A diploma megszerzése után mégsem kezdtél el tanítani... - Egy nagyon jó lehetőség kínál­kozott, egy korrekt ügynökségen keresztül, az Egyesült Államokba jelentkeztem, dolgozni és tanulni. Egy csoporttársamtól már sok min­dent tudtam erről az életről, úgy gondoltam, jó lenne kipróbálnom magam. Elsősorban az angol nyelv­tudásomat tökéletesíteni, másrészt megtapasztalni, hogy mit érek, mi­re vagyok képes egyedül. Pályázati úton lehetett az állást elnyerni, ahol magam választhattam egy ot­tani családot, akikkel együtt éltem és közben tanultam. Egy évet töl­töttem a Connecticut állambeli New Haren városkában, amely másfél órára volt New Yorktól. - Kik voltak, akiknél laktál, s mi volt a konkrét feladatod? - Egy ügyvéd házaspárnál, akik­nek három fiúgyerekük van, 6, 11, 13 évesek. Velük foglalkoztam, va-^ lamint időnként megpróbáltam a magyar ételekből valamit elfogad­tatni a családdal. 1 Közben egy nagyon híres egye­temre jártam a Yale-re, angolt, vala­mint modern amerikai kultúrát ­film, zene, szépművészet - tanul­ni. Egy másik stúdióba is jártam, ahol a rajzot, festészetet tanultam és ez az elmélet mellett nagyon jól jött, hiszen a rajz mindig is az éle­tem része volt. - Milyenek és kik voltak az egye­temi társaid? - A világ minden tájáról jöttek oda tanulni, így sokféle fiatallal is­merkedhettem meg. Ami nekem ezt az ismerkedést megkönnyítette, az a zene volt. A zongorát termé­szetesen nem, de a szaxofonomat magammal vittem, s alakítottunk az egyetemen egy zenekart, amely az örömzenélésre koncentrálódott, s ma is csak azt tudom mondani, hogy örök igazság, miszerint a ze­ne világnyelv, ugyanis így sikerült kapcsolatba lépnem, valamint nép­szerűségre szert tennem a sokszí­nű egyetemi társaim között. Meg­ható és nagyon jó érzés volt, hogy ott az egyetem szimfonikus zene­kara Kodályt és Bartókot játszott. - Ezzel azt akarod mondani, hogy tudják, kik vagyunk? Hol van Magyarország? - Azt tudják, hogy Európában, hogy a fővárosunk Budapest. S egy dolgot még mindenképpen, hogy itt finom borok teremnek. Akik vi­szont jártnak már itt, azok mind el­ismerően nyilatkoztak, főleg fővá­rosunkról. -Mennyi idő alatt illeszkedtél be, s mi volt, ami nagyon furcsa, illetve nehéz volt számodra? - Miután leánytestvéreim van­nak, elsőnek az volt furcsa, hogy három fiúról kellett „gondoskod­nom". A katonás játékok nem iga­zán az én világom, hogy megnyer­jem őket kénytelen voltam fiúsítani magam. Volt még valami, amivel megnyertem őket, ez a rajz és a barkácsolás. Tulajdonképpen ott döbbentem rá, hogy számomra ez nem is any­nyira erőpróba, inkább egyfajta menekülés. Szükségem volt egy ilyen lépcsőfokra az életemben, hogy a meleg szülői fészek után, megtapasztaljam, mire vagyok ké­pes, mielőtt beszállok a felnőttvilág mókuskerekébe. Önállóságot sike­rült szereznem, ismeretlen környe­zetben, mások segítsége nélkül, s ez sikerélményt is jelentett. Ez az önállóság azért mégsem volt teljes, hiszem megvolt a lakásom, bizto­sítva volt az étkezésem, mégis úgy érzem, ezekért már megdolgoz­tam. - Mennyire kerültél közel a csa­ládhoz? ' - A mai napig úgy érzem, szerez­tem egy másik anyukát és apukát. Azt hiszem ezzel, sok mindent el­mondtam. Mindenhová magukkal vittek, így jutottam el Bostonba, Washingtonba, New Yorkba, San Franciscóba, New Orleans-ba. Egy egész hetet tölthettem San Fransis­cóban és egy másik hetet édes­anyámmal, aki meglátogatott, ez volt az egy év alatt kapott, két hét szabadságom. A fiúkkal nagyon jól kijöttem, mindegyikhez megtaláltam az „utat", s megtisztelő volt, hogy a kis titkaikat velem beszélték meg, annál is inkább mivel a szülök na­gyon elfoglaltak voltak. - Honvágy? - Bevallom nem volt rá időm. A karácsony kicsit nehéz volt, annál is inkább mert ott már hetekkel az ünnep előtt mindenhol és minden­ből a karácsony „folyik". Az utcák, a televízió, kicsit giccses, kicsit túl­zottan felfújt. Az ünnep utáYi rög­tön síelni mentünk, így a karácíso­nyi szomorkodás hamar elmúlt. Egyébként is naponta e-mailen ke­resztül „beszélgettem" az itthoni­akkal. - Más is segített az ottani időt megrövidíteni? - Kitaláltad! Méghozzá egy fran­cia fiú az egyetemről, aki ott dolgo­zott a kutatólaboratóriumban, a doktorátusára készült. Ő sok min­denen átsegített. Egyedül ő „érté­kelte" a konyhában tett erőfeszíté­seimet. Most vele tartom a kapcso­latot e-maillel, s még nem tudom hogyan tovább. - Éva! El tudnád képzelni az éle­tedet Amerikában? - Rövid időre. Az a nagy szabad­ság, amiről annyit beszélünk, ha Amerika szóba jön, ott másképpen csapódik le. Ahogy megismertem őket - bár a család, ahol laktam iga­zán nagyon kedves volt, s nem is róluk beszélek - kicsit elteltek ma­guktól, a viselkedésükben, a külső­ségekben állandóan hangsú­lyozzák, hogy ők amerikaiak. Szá­mukra ez a természetes, számomra pedig az, hogy én tudom, hogy ma­gyar vagyok anélkül, hogy ennek bármilyen külső jelét adnám. - Milyen terveid vannak a közel­jövőben? - Egyenlőre tanítok, aztán elkez­dem a francia nyelv tanulását, s szeretnék egy könyvet megjelentet­ni, az amerikai élményeimről, ta­pasztalataimról. Mit gondolsz, van ennek realitása? Egyébként az új­ságírás is érdekel... Majd idővel el­döntöm. A ZEPTER CEG értesíti a Bioptron-lámpa iránt érdeklődőket, hogy MEGJELENT A KICSI ÉS A NAGY LÁMPA KÖZÉPSŐ TESTVÉRE. A nagy árengedményt nyújtó BEVEZETŐ ÁR RÖVID IDEIG TART, ezért a Tolna megyei képviselet munkatársai minél előbbi jelentkezésre kérik az új lámpa iránt érdeklődőket a következő címen és telefonszámon; Szekszárd, Augusz I. u. 11-13. Tel.: 74/411-31 l/129-es mellék. Szeptember 5-től (csütörtök) újra indult a BIOPTRON-KLUB, minden csütörtökön 16-18 óráig. Hozzon egy jó döntést!

Next

/
Thumbnails
Contents