Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-07-28 / 27. szám

SZEKSZÁRDI 2002. JULIUS 14. VASÁRNAP M Vasárnapi vendég GSMBI im Minwli Vendégem a Gemenc presszóban Wolf Mariann, sombereki lakos, aki a Pécsi Tudományegyetem Illyés Gyula Főiskola szociális munkás szakán végzett. 2002 június 29-én vette át diplomáját. A szót, hogy gyengén látó, nem szereti, ha mégis meg kell határoznia látását, azt mondja, rosszul látok. Mariann messzemenőkig ódzkodik attól, hogy ő példakép legyen, hogy erőfeszítéseit bárki „feltupírozza". A három és fél órás beszélgetés alatt „csak" magát adta, tisztán és sallangoktól mentesen, sajnálatot messze elutasítva. - Mariann! Amint a buszmegállóban vártalak, féltem nem érkeztél meg. Aztán megláttam egy karcsú, dús hullámos barna hajú fiatal lányt, nagy barna szemekkel, bájos arccal, amint leszállva a buszról, szerényen íllt, mintha várna valakit. Rögtön am te vagy... Egyáltalán nem látszott rajtad a bizonytalan mozgás... Mennyit látsz? - Ha ezt érzékeltetni akarom, akkor azt mondom, hogy 100%-os a látásunk, én abból 10%-ot látok. Ami nagy szerencse, hogy nem így születtem, hatéves koromban derült ki, hogy az éleslátásom helyén degeneráció lépett fel, ami mind a távolba, mind a közelre látásomat befolyásolja. Mindehhez még látóideg-sorvadásom is van. Az előzetes orvosi vélemények szerint mindezeknek 12 éves koromig javulnia kellett volna, sajnos nem így történt. Lassú folyamattal de rosszabbodott, s 20 éves korom óta stagnál. - Kisgyermekként hogy birkóztál meg azzal, hogy más vagy, mint a többiek? - Szerencsés embernek mondhatom magam, mert kitűnő családi háttér segített át a nehézségeken. A mi •

dunkban a belső értékek domik, sokat voltunk együtt, így a család adott erőt ahhoz, hogy az iskolában is mindig jól megálltam a helyem. Kitűnő tanuló voltam, amit nagy szorgalommal és szülői segítséggel értem el, hiszen mindeközben a gyermekkoromra az volt a jellemző, hogy orvostól orvosig jártunk. Az összes iskolámat jól látók között végezhettem, amit a szüleimnek köszönhetek, akik sosem engedték, hogy a vakok és gyengén látók iskolájába kerüljek. - Az általános iskola után hogyan tovább? - Pécsett, a Nagy Lajos Gimnázium volt az álmom, s azt mindenki tudja, hogy egy erős iskola, számomra pedig ezerszeresen az volt. Mégis inkább a kollégium volt az igazi erőpróba, amely az öreg épület sajátosságaiból, az intimitás teljes hiányából, a zsúfoltWolf Mariann átveszi diplomáját dr. Horváth Béla főigazgatótól ságból fakadt, valamint abból, hogy távol kerültem a meleg szülői háztól. - Segítettek ott neked a tanulótársaid, tanáraid? - Tanulótársaim segítettek felváltva, ki melyik tantárgyban volt erős, de ez a segítség kölcsönös volt. Jómagam is visszasegítettem, leginkább irodalomból, ami az én erősségem volt. Tanáraim elég változóan álltak hozzám, volt olyan, aki az első pillanatban megmondta, nem fogadja el kifogásnak azt, hogy nem látok, aztán ő segített a legtöbbet, látva, a vasakaratomat, hogy nem hagyom magam és „megtört". Ez tőle nagy dicséret volt. - Akkor a középiskolás éveid, korosztályoddal ellentétben, nem voltak annyira felhőtlenek. Persze mikor beszélhetünk felhőtlenségről, ha már tanulni kell... - Csakhogy én mindig tanultam. Alig hagytam el az iskola és a kollégium épületét, hiszen a tanulás a nagyító szemüvegemmel nagyon lassan ment. Sok minden kimaradt az életemből, amit a korosztályom megélhetett, viszont a cél, amit kitűztem, számomra a legfontosabb volt. Hajtottam azért is, mert tudtam, hogy tovább akarok tanulni, s azért is, mert úgy éreztem, nekem duplán kell bizonyítanom. - Azí mondják, hogyha valakinek valamilyen érzékszerve sérült, annak a többi erősebben kifejlődik. - Ez tényleg így van, én például nagyon jól hallok, kitűnő a szaglásom és remek a memóriám. - Az érettségi előtt milyen terveid voltak, hogyan tovább? - Gyógypedagógus szerettem volna lenni, ugyanis én igazán a bőrömön éreztem, hogy milyen az, amikor valaki kiszolgáltatott, s szerettem volna segíteni azokon, akik rászorulnak. Vak és gyengén látó gyerekekkel szerettem volna foglalkozni, megtanítani nekik, hogy nem áll meg az élet, azért mert nem látnak, hogy annak ellenére kitartással, akaraterővel, szorgalommal el tudják érni a céljaikat, s azt gondolom, jó pedagógus lett volna belőlem, mert a magam életével tudtam volna érvelni. - A gyógypedagógiától nem áll messze a hivatás, ahol kikötöttél... - Az eredeti célomhoz Budapestre kellett volna mennem főiskolára, ami számomra nagyon messzinek és idegennek tűnt. Még messzebb otthonról, ami így is nagyon hiányzott. Aztán édesanyám „rátalált" a szekszárdi főiskolára, s a szociális munkás szak számomra vonzó volt. Szekszárd számomra egy nagyon kedves város, nem túl nagy, sok a virág, a zöld terület, s a szociális munka pedig közel áll a pedagógiához, hiszen mindkettőnél a segítésen van a hangsúly. A pontszámaim alapján simán felvettek, az iskolát imádtam, s a kollégium, a pécsi után olyan volt, mint egy jó szálloda. Itt sikerült igaz barátokat szerezni, s ők sokat jelentettek nekem a négy év alatt, biztonságot, és szeretetet kaptam tőlük. A tanáraimra ugyanezt elmondhatom, senkit sem tudnék kiemelni, mert egyformán maximális segítséget kaptam minden tanártól. - Miből írtad a diploma dolgozatodat? - ,A család szerepe a drogos személyiség kialakulásában" ez volt a címe, ugyanis ez a téma nagyon érdekelt mindig. Meggyőződésem ugyanis, hogy a család egy olyan alapkő, amely meghatározza a fiatalember további sorsát, amelyre lehet, vagy éppen nem lehet építeni. - A diploma dolgozatodat valami egészen különleges technikával írtad meg... - Először is hála a számítógépeknek, megtanultam vakon gépelni, aztán amikor írok, felnagyítom a betűket 36-os nagyságra, hogy a nagyító szemüvegemmel lássam, s amikor kész vagyok, az egészet normális betűnagyságra teszem át. Valami nagyon fontosat szeretnék itt elmondani. Bizonyára sok emberben felmerül a kérdés, hogy volt a rengeteg kötelező olvasmánnyal. Azokat pedig az édesapám felolvasta nekem. - Mariann! Szomorú pillanathoz értünk a beszélgetésben, de te ezt is vállaltad, hogy mesélsz róla... - Az államvizsgám június 20-án volt, és az édesapámat 19-én bevitték a mohácsi kórházba szívpanaszokkal. Nagyon rossz érzéseim voltak, mégis a legrosszabbról álmodni sem mertünk. Már a pénteki bankettre sem akartam elmenni... Édesapám június 23-án 51 évesen meghalt. Akkor úgy éreztem, nem tudok elmenni a diplomaosztásra. Aztán arra gondoltam, hogy ő biztos úgy akarná, hogy ott legyek. Végig hiányérzetem volt, hiába a vörös diploma, ő, akinek ezt részben köszönhetem nem lehetett már velem. Most nagyon kell a szeretet és az öszszetartozás érzése édesanyámmal és a bátyámmal, mert azt gondolom még igazán nem is fogtuk fel a tragédiát. - Mariann! Fiatal korod ellenére, ahogy mondani szokták, nem kímélt a sors, ennek ellenére érzem benned az erőt, az optimizmust, a tehetséget, a lendületet, ahhoz, hogy lezárva életednek egy igen fontos, szép és nehéz szakaszát, elkezdd a felnőtt életet. Érzem rajtad azt, hogy hiszel abban, hogy továbbra is teljes életet tudsz élni, hogy a sok nehézség között, ahogy eddig is, ezután is megtalálod a helyed, s azzal együtt a boldogságot. - Valóban hiszem. Teljes és tartalmas életet fogok élni, és sokat segíteni másokon. Nyilván vannak korlátaim, amiket nem tudok átlépni, de az igazi terveimet és céljaimat, ahogy eddig sem, ezután sem fogják befolyásolni. Szeretnék egy olyan munkahelyet, ahol a tanult hivatásomat a legjobban tudom kamatoztatni, ahol embereken tudok segíteni, megtalálni bennük a jót, s ráirányítani a figyelmüket a bennük található értékekre. A nyarat pihenéssel és feltöltődéssel szeretném eltölteni, édesanyám mellett lenni, s aztán keresem, és remélem, megtalálom a helyem. A ZEPTER CEG nagy örömmel értesíti a Bioptron-lámpa iránt érdeklődőket, hogy óriási meglepetéssel MEGJELENT A KICSI ÉS A NAGY LÁMPA KÖZÉPSŐ TESTVÉRE. A meglepően nagy árengedményt nyújtó BEVEZETŐ ÁR RÖVID IDEIG TART, ezért a cég Tolna megyei képviseletének munkatársai minél előbbi jelentkezésre kérik az új lámpa iránt érdeklődőket a következő címen és telefonszámon: Szekszárd, Augusz I. u. 11 -13. Tel.: 74/411-311/129-es mellék. Hozzon egy jó döntést!