Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-01-20 / 2. szám

SZEKSZÁRDI (B­VA&ARNAP 2002. JANUAR 20. ÉRDEKLI? BEMUTATJUK! „Ha rossz vagy, nem viszlek el a Gábor bácsihoz!" Piegl Ferenc, személyfuvarozó vál­lalkozóval abban állapodtunk meg még tavaly, hogy e hasábokon a ki­csinyek által nagyon is kedvelt(!) dr. Horváth Gábor házi gyermekorvos követi őt. Még annyit, hogy a nagyon régi ismeretségre, barátságra tekin­tettel itt sem magázódunk. - Nem egyszer hallottam, láttam, hogy az egészen kicsi gyerekek is lel­kesen Gábor bácsiznak az utcán, sőt a rendelőben is. Hogy náluk nem lép föl a „fehér köpeny effektus", azt csöppet sem csodálom. Minden porci­kád a gyerekszeretetet sugallja, lé­nyed nyugalmat áraszt. - Édesapám génjeit örököltem. Ő szintén orvos volt, igaz, felnőtteket gyógyított. De annyira szerették a betegei, úgy bíztak benne, hogy ami­kor Zalaegerszegről fötköltöztünk Budapestre, sokan utaztak föl hozzá egy-egy vizsgálatra. Pedig abban az időben valódi fapados vonatok jár­tak, amelyeket szenes kályhákkal fű­töttek... A felvetésedről eszembe jut egy számomra nagyon kedves törté­net, amit egy örökmozgó, amolyan „duracell-gyerek" édesanyja mesélt el. Amikor már képtelen volt fegyel­mezni a kicsit, akkor azt mondta ne­ki, „Ha rossz leszel, nem viszlek el a Gábor bácsihoz". Ezzel tudott hatni gyermekére, aki ilyenkor összepa­kolta a játékait, s nyugodtan néze­gette a képeskönyvet. - Miért a gyermekorvoslást válasz­tottad és milyen okok miatt kerültél Szekszárdra? - Tudod, ez hosszú történet... 1966-ban, érettségi után' fölvettek az egyetemre. Harmadévben tanultuk a kórbonctant, amit nagyon megsze­rettem. A következő három eszten­dőben minden nap bejártam a pato­lógiai intézetbe, ahol - a mai nevén ­ösztöndíjasként dolgoztam, a gya­korlatoknál segédkeztem, tudomá­nyos munkaként állatkísérleteket vé­geztünk. - Publikáltál, nemzetközi kong­resszusokon tartottál előadásokat. - Igen, még az egyetemi évek alatt. Amikor végeztem, az intézet vezető­je, Jelűnek Harry - palóc származá­sú professzor - engem föl is vett, s ott kezdtem dolgozni. De egyre erő­sebben éreztem: azért végeztem el az orvosi egyetemet, hogy gyógyít­sak. A másik kérdés megválaszolásá­hoz tartozik, hogy családomon kívül semmi kötődésem nem volt a fővá­roshoz, s nem is ragaszkodtam hoz­zá. Tehát, amikor megismerkedtem a feleségemmel, aki szekszárdi, szíve­sen tartottam vele ide. Pedig a pro­fesszor nem akart elengedni, sőt angliai ösztöndíjat is felajánlott, ami akkoriban nagy dolog volt. - Összeházasodtatok, szekszárdi lettél. Született egy kislányotok, aki azóta már felnőtt hölgy. - Igen, ő fogorvos, a vejem pedig mérnök és Pécsen élnek. Van kis unokám is, a Boldizsár, aki már egy­éves és három hónapos. - Gyakran találkoztok? - A hétvégék általában velük tel­nek, vagy ők jönnek, vagy mi me­gyünk. Amikor meglát bennünket a pici, hangosan kiáltozza, hogy „pa­pa, mama!". Nagyszerű érzés! - De miért a gyermekgyógyászatot választottad? - Nagyon őszintén válaszolok. Megkérdeztem apósomat - tudod, dr. Sólyomvári Nándort, akit ma is sokan nagy tisztelettel emlegetnek, s nemcsak a kórházban -, hogy ki az a nagyszerű tanár itt a kórházban, aki­től a legtöbbet tanulhatok. Kapásból dr. Csordás Jenőt nevezte meg, aki a gyermekgyógyászati osztályvezető főorvosa volt... így indult gyermek­orvosi pályám. Szekszárdra, illetve az osztályra 1973-ban kerültem, s 1977-ben tettem le a szakvizsgámat, akkortól vagyok gyermekszakorvos, s ugyanekkor kijöttem a városba, az egyik körzetbe. - Pedig szerettél a kórházban dol­gozni. - Hát igen... de olyan típus va­gyok, aki nem kultiválja a csoporto­san végzett munkát. Gyerekkorom­ban is egyedül szerettem játszani, majd egyedül tanultam. Szeretek a magam ura lenni, szeretem magam intézni a dolgomat. - Akkor számodra kifejezetten elő­nyös, hogy vállalkozó házi gyermek­orvosként minden tekintetben a ma­gad „főnöke" vagy. Azért vannak gondok, hiszen a törvény életbelépés­ét követően megkaptátok a praxisjo­got, aminek alkalmazásával, értel­mezésével mint hallom, rengeteg probléma van. - Jól mondod. Praxisjogunk annyit jelent, mintha valaki a gépkocsinak az üzemben tartója lenne, nem pe­dig a tulajdonosa. Magyarul: ez ön­magában nem ér semmit sem, ha nincs a tulajdonomban annak vala­mely része. - És nincs a tulajdonodban? - Nincs! Ám az úgynevezett amor­tizációs finanszírozás bevezetése ab­ba az irányba kényszeríti a háziorvo-' sokat, hogy minél önállóbbak legye­nek, hogy megvegyék a saját mű­szerparkjukat, vagy ha tudják, magát az ingatlant. - Vagyis a Kandó Kálmán utcai rendelőt megvásárolhatnák az ott dolgozó orvosok? - Igen, ha eladná az önkormány­zat. Erről egyelőre folynak a tárgya­lások, de a döntést az önkormány­zatnak meg kell gondolnia. Ugyanis az önkormányzatok egyik feladata az egészségügyi alapellátás biztosí­tása. Tehát mivel e kompetenciájuk megmaradt, joggal mondják azt, nem akarják bizonytalanná tenni az alapellátást, ezért nem adják ki a ke­zükből sem a műszerparkot, sem pe­dig az ingatlant. - A fogászati alapellátást már ki­adták... - Persze, volna megoldás. Nyilván egy adásvételi szerződésben mi vál­lalnánk azt, hogy az adott ingatlant és a műszerparkot csak alapellátási célra használjuk, ám amennyiben et­től eltérnénk, visszaszállna a tulaj­donjog az önkormányzatra. Persze, ehhez én nem értek, mivel nem va­gyok jogász, de biztosan van erre jo­gi megoldás és garancia. Egyébként itt a városban többen is benyújtottuk a megvásárlásra vonatkozó igényün­ket. - Ettől az alapellátás nem sérülne, ugye? Vagy érdekeltebbé válna így az orvos és a munkatársai? - Nem sérülne, az biztos, de mind­ez az orvostól függ, ahogyan most is. - Vannak-e olyan betegeid, akik már felnőttként is tartják veled a kapcsolatot? Hányan köszönnek és hogyan? - Hát, ez egy nagyon érdekes és szívmelengető dolog. Azok, akik an­nak idején úgymond nálam szület­tek, most már a gyermekeiket hoz­zák. Többen is bejelentkeznek tele­fonon, hogy én voltam az a valaki, akit a doktor bácsi ilyen, vagy olyan betegségből meggyógyított, s hoz­nám a kisbabámat... Akikkel nem volt olyan szoros a kontaktusom, akiket ritkán láttam, azokat magá­zom. Akiket jobban megismertem' annak idején, azokkal olykor én köz­löm, „ne haragudj, de nem tudlak magázni". Erre az anyukák azt vála­szolják, „jaj, de jó, mert én nem tud­nék mást köszönni, csak csókolo­mot". És Gábor bácsinak szólíta­nak... Karácsonykor számos képesla­pot kapok, illetve ma már sms-eket küldenek még névnapomra is. - Munkásságodat elismerik, sze­mélyedet nagy tisztelet övezi. Milyen kitüntetéseid vannak? - Soha nem tüntettek ki hivatalo­san, de ez lényegtelen is. Ám, ami­kor a kilencvenes évek elején meg­szűnt a felülvizsgáló főorvosi rend­szer és a gyermekfőorvosi hálózat, s kollegiális vezetőket választottak, összejöttünk nyolcan - akik a város­ban a gyermek alapellátásról gon­doskodunk -, s engem választottak kollegiális vezetőnek. Számomra ez jelenti a kitüntetést, s az, hogy igen sok gyermeket gyógyítok. A vezetői tisztség nem jelent semmiféle hatal­mat, hanem például azt, hogy én osztom be ügyeletre a többieket. Egyébként nyolc naponként ügye­lünk este 18 órától másnap reggeá nyolc óráig. Akkor pedig kezdjük a rendelést, mintha mi sem történt volna. - Soha nem tartottál attól, hogy el­kapod a betegségeket, vagy hazavi­szed a fertőzést? - Nem... hiszen folyamatosan ta­lálkozom a betegségekkel. Olyankor szoktam megbetegedni, amikor egy­két hét szabadság után visszajövök dolgozni. - Az egészségügyben ismert problé­mák benneteket is sújtanak? - Ezt a kérdést csak nagyon diffe­renciáltan lehet megközelíteni. Az biztos, hogy szakmától, személytől, helytől és helyzettől függ a dolog. Az én esetemben nagyon sokat számí­tott a szabad orvosválasztás beveze­tése, ami egyben komoly lakossági igényt elégített ki. Eleinte úgy volt, hogy a gyereklétszám arányában tör­tént a finanszírozás, amit nem limi-| táltak. Ám egy-két év múlva bevezet­ték a degressziót, ami azt jelentette, hogy egy bizonyos optimális létszá­mon felül csak a fele pénzt adták a gyermekekért. Ezt kicsit etikátlan­nak tartom, hiszen 1400 gyerek vok­sa az enyém. így három-négyszáz bejelentkezett gyerekkel kevesebbet finanszíroznak. Mondjam őket visz­sza? Vagy velük fele olyan gondosan foglalkozzam? Nem, szó nem lehet ilyenről! Sorolhatnám tovább az ano­máliákat, például a devalválódó finanszírozást... Engem megtisztel­nek a szülők a bizalmukkal, s egyéb­ként is nagy a teherbírásom. Persze, hogy ennyit dolgozom, az jórészt a feleségemnek köszönhető, hiszen ő biztosltja számomra a nyugalmas, kiegyensúlyozott hátteret. - Ki következzék? - Egy nagyon különleges egyéni­ségre gondoltam, aki nem más, mint Aszódi József vállalkozó, akit renge­tegen ismernek és szeretnek a város­ban. V. Horváth Mária . Fotó: Nagy Ágnes

Next

/
Thumbnails
Contents