Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-03-10 / 9. szám

SZEKSZÁRDI ÍlVASÁRNAP 2002. MÁRCIUS 10. Idegcsillapítónk a nevetés Szépen apadozik édesanyám számomra egyik legdrágább öröksége, a bajokon mindenkor átsegítő jó kedély, de azért még nem vagyok tréfálkozhatnék dolgában koldusszegény. Egy időben sokat tűnődtem azon, hogy tán hírét sem hallva Henri Bergsonnak - a most elmúlt század egyik legismertebb francia filozófusának - édesanyám hogyan szegődött mégis a nevetés fontosságának megítélésében az idealistának címkézett bergsonisták táborába. Ösztönös követő volt, mi pedig jó tanítványai, elfogadva, hogy a nevetésnek az együttélés bizonyos követelményeit kell kielégítenie. A nevetés társadalmi jelentésű tulajdonunk, igaz, utóbbi később kelt, már felnőttkori leckénk lett, amikor magunk fedeztük föl, hogy a nevetés akkor gyógyítónk, fegyverünk, vagy segítőnk, ha érzékenységünk kissé hátrébb vonul és értelmünket foglalkoztatjuk inkább, s az sem mellékes, milyen cél érdekében. Most itt léphetnék ingoványos talajra, bogarászva kicsit, hogy a mindenkori hatalmak miért reszketnek úgy a nevetéstől, és söprögetnék szőnyeg alá, ami nevetséges? Maradok inkább a derű magánhasznánál, ami úgy az enyém, hogy akárkié, aki nem fél legalább halovány mosolyt megereszteni. Lévén a komikus - mely nemritkán tragikomikus is - élvezete legalább annyira szent jog a felnőtt társadalmakban, mint a szólás szabadsága. Hát ezért van az többek között, hogy ádáz téli napokon is elcsúszkálok, jégbalettezek a szomszédos élelmiszer áruházba, úgymond „megfejni" a teheneimet és „megsütni" a kenyeremet. De nem attól vidul ám a lelkem, hogy „csak azért is dongó", én vagyok napi dolgaim főintézője. A csodát! Engem az ott dolgozó lányok, asszonyok egy némelyike vár a tőlem megszokott böstörgésemmei, azért is, hogy ma ugyan mitől hörcsenek föl és kezdek vakbélgyulladásos orcával kötekedni úgy, hogy annak nevetés legyen a vége. Vérre menő csatáim főleg a pénztárosokkal vannak, akiket a hajdanvolt útonállók mai utódaiként útonülőknek neveztem el. Először tán akkor, amikor bevásárló kosárkámból rám bámult kajánul a naponta szükséges „vicik, meg vacak" és elhangzott már, hogy mennyi pénzt adjak értük. Igenis érezheti akárki fia, lánya úgy, hogy itten most ki lesz fosztva, de az útonülők akkor is megtennék a magukét, ha mondjuk a kis jövedelmű kuncsaft, még inkább a nyugdíjas, konyhapénzecskéjének elköltésére havonta csak kétszer vetemedne. Az egyáltalán nem ráérős, de meglehetősen csípős társadalompolitikai párbeszédek naphosszan folytatódhatnának más és más szereplőkkel, hiszen mindannyian a piacról élünk, a piac meg belőlünk, és az az igazság, hogy a kereskedők is fogyasztók. Ők is naponta látják, hogy a „kis vacak ezért, meg azért" mit kell családanyaként, vásárlóként ott hagyniok igen szűkmarkúan szabott fizetésükből. Ha már így van, nevessünk együtt! Legalább az arcunkon maradjon hely a mosolynak, és lehessen elköszönni kereskedő barátnéimtól úgy, hogy „Ne lássam holnapig!" Nemrég az a tömegesen jelentkező csak „influenza-szerű" miatt kénytelen voltam elhagyni a napi fölhörcsenést és üdítő böstörgést, jótét lelkek vásároltak helyettem. Már második napon jött a szemrehányás, hogy mire nézem a napot? Betegség címen sincs jogom a távolmaradásra. Lám ők, ülnek, állnak a vártán, és ez csakugyan így van. Tartottam is már rögtönzött egészségnevelő kiselőadást, hogy piros orral, kapirgáló torokkal és csúf köhögésekkel minek teszik ki azt a jámbort, aki csak öt deka élesztőért ugrott be? És napokig heverészhet otthon attól, amit itt ráadásként kapott! Politizálunk is? Naná! Nem direktbe, mert minek maszatolja be magát az ember úgy, ahogy az magas köreinkbe sajnos dívik és ami miatt mondjuk egy Deák Ferenc formátumú nemcsak megélhetési politikus, hanem államférfi a mai parlament közelébe se menne? De azért alvó kisördögök tömegét pattantotta talpra például a kenyérárak várható emelkedése. Megkoronázva egy könnyen felejthető politikus aszszonyka tévés megszólalásával Ó volt az, aki egy sokakat súlyosan megkárosító nyugdíjemeléskor azon lelkendezett, hogy most aztán ihaj-csuhaj, a nyugdíjasok egy szelet kenyérke helyett két szeletet tudnak majd venni. Volt még más dobása is a hölgynek. Háí'isten nem sikerült azt kineveztetni amerikai nagykövetnek nálunk, akit a brancsbéliekkel kiszemelt. Hja kérem, a tragédia néha karöltve jár a komédiával! Kész botrány, de napi kis bolti parlamentünkben ezen is sikerült nevetnünk, nem akkorát, mint a Sas-, vagy a rádiókabarékon, de ez is megtette idegcsillapítónak egy kis időre. Nevettünk, használt. Henri Bergson az égi lankákon sétálva legyen szíves kalapot emelni Lászlóné Farkas Máriának! Személyében mindazoknak, akik utódaikat nevetni is megtanítják. .. László Ibolya Emberleértékelés Az emlékezetes budaörsi áruháznyitás kapcsán kezdtem el gondolkozni azon, vajon lehetséges-e még tovább süllyesztenünk önmagunkat. Azok után, hogy egyesek olcsóbban beszerezhető videomagnók és televíziókészülékek reményében a nyitás előtti délután öt órától több mint tizenhét órán keresztül képesek a februári időjárás nem túl kellemes körülményei között várakozni a végül már több ezres tömegben, nos, ezek után már kétlem, hogy mások vennék el az önbecsülésünket. Azt már kezdtük megszokni, hogy végzett munkánkra elsősorban azért van szükség, hogy bérünket később vásárlásra for-( díthassuk. Nem újdonság az sem, hogy a nagyobb áruházak (tisztelet a kivételnek!) az általuk alkalmazott biztonsági szolgálatokkal egyetemben (itt is tisztelet a kivételnek!) éppen fogyasztó mivoltunk okán afféle két lábon járó rejtett bevételként kezelnek bennünket. Bár olykor még (biztos, ami biztos) felzúdulunk emiatt, és elégedetlenségünknek adunk hangot. Talán annak is elérkezett azonban az ideje, hogy önvizsgálatot tartsunk, és elgondolkozzunk azon, hogy saját magunkat hová helyeznénk az evolúció rangsorában. Ha úgy tartja kedvünk, tekinthetjük magunkat birkának. De ha igazán akarjuk, embernek is. | Kosztolányi Szabad akkor vagy, ha az agyad szabad Hazafi József arról, ami csak egyszer volt Pesten Az 55 éves szekszárdi újságíró, Hazafi József, sokat tapasztalt. Dolgozott a Népszavánál, főszerkesztő-helyettese volt a Tolna Megyei Népújságnak, főmunkatársa a Független Délvidéknek. Publikált a Magyar Ifjúságtól a Népszabadságig, az Élet és Irodalomtól a Tolnai Extráig számos orgánumban. Jelenleg a Tolnai Hírlap főszerkesztője. A minden márciusban, minden korosodó újságírónak feltett kérdésre - miszerint: Hogy is állunk a sajtószabadsággal? - így válaszol: - Sehol a világon nincs az a sej de nagy törekvés az igazi tájékoztatásra. Úgy tudom, hogy a New York Times-nál is a belépő kolléga orra elé tesznek egy könyvecskét, hogy mit szabad és mit nem. Ez a mi szóhasználatunk, így írj! Nálunk is ott voltak 15-20 éve még a szerkesztői asztalokon - az üveg alatt - az aktuális tilalmak. Egy időben például indexre került a dollárexport kifejezés, és akkor sűrűn emlegettük a „nem rubel elszámolású exportot". A sorok között kacsintottunk össze az olvasóval. Magyarországon valószínűleg csak abban az egy történelmi pillanatban volt szabad a sajtó, amikor Petőfiék elfoglalták a Landerer- nyomdát. - És a rendszerváltáskor, '89ben? - Akkor nem szabadság volt, hanem elszabadultság. Egyesek bekebelezni, mások kisajátítani próbálták a sajtót, miközben az aligújságírók elkezdtek beleszólni az aíig-politikusok dolgaiba, a nyilvánvaló rágalmaktól sem riadva vissza, mert azt hitték, ha nagyobbakat mondanak, attól népszerűbbek lesznek. Ma is bonyolult a helyzet. A lapok odadörgölődnek valamelyik párthoz vagy gazdasági érdekcsoporthoz, és nyilván, akitől támogatást kapnak, annak a szájíze szerint írnak, másokat meg áztatnak. - Az újságíró bűnös? - Nem bűnös, de bűntudata van. Ez a szakmája, valahogy meg kell keresnie a kenyerét, a vérében van, hogy informálódjon és informáljon, hogy az események sűrűjében mozogjon, hogy fontosnak érezze magát, de nem tudja, hogyha nincs senki ellen, akkor kivel van. A „lojalitás" - mondjuk egy párt iránt - azzal jár, hogy kozmetikázod a mondataidat. Vagyis öncenzúrát végzel. Tehát a sajtószabadság már a kezdet kezdetén, a gondolat kipattanásakor elvész. Nem azon görcsölsz, hogy pontosan fogalmazz, hanem azon, hogy „eladhatóan". Korlátok közé szorítod, fegyelmezed magad, visszafogod az agyad. Márpedig szabad csak akkor vagy, ha az agyad szabad. Wessely