Szekszárdi Vasárnap 2001 (11. évfolyam, 4-43. szám)

2001-03-04 / 8. szám

SZEKSZÁRDI 2001. MÁRCIUS 4. VASÁRNAP M Két különös életút ^^mmmmmmmmmm^^^m^m Ha megyeszékhelyünk egyszer komolyan venné a fáradságot, hogy elszármazottalnak szellemi térképét megra|zol|a, hatásukat közel s távol kimutassa, ugyancsak meglepő egyéniségeket találna. Olykor a szellemi, máskor az életútbeli sokszínűség ámít el. Szeredy József, aki Szekszárdon a 973. számú házban született 1831. március 3-án, első lelki atyjának azt az Ujváry Józsefet mondhatta, aki szabadságharci szerepéért vértanúságot szenvegtt. Szeredy - Szinnyey Józsefírott önéletrajza szerint - a gimnáziumot Kalocsán, a jogot Pozsonyban és Nagyváradon, a hittudományt Pécsett végezte. Feltételezhetjük, hogy a többi pécsi diákkal őt is elsodorta '48 forradalmi szele, így talán azonos a Balogh János alezredes zászlóaljában főhadnagyi rangot nyert Szeredy Józseffel. Ez indokolná, hogy csak 1850-ben lett pécsi papnövendék, 1854-ben pedig áldozópap. Egy év múlva - miközben Tevelen, Kurdon és Sombereken káplánkodott - a bölcsész-, doktori vizsgát is letette, s Girk püspök felfigyelt rá, tanárnak hívta a pécsi gimnáziumba. Itt (számunkra meglepő fordulat) tíz évig a mennyiségtant és a természettant okította. •

em akármilyen tudással rendezhetett, mert 1865-ben a joglíceum tanárává nevezték ki: előbb magyar jogtörténetet és alkotmányjogot, statisztikát, 1867től az egyházjogot és a római jogot adta elő, 1883-ban mai fogalmaink szerint a jogi kar dékánja lett. Ekkor már híressé tette nevét több kiadást megért, legjelentősebb munkája, az Egyházjog, különös tekintettel a magyar szent korona területének egyházi viszonyaira, valamint a keleti és protestáns egyházakra. Az először 1874-ben megjelent kétkötetes munka szakjellege ellenére négyezer példányban fogyott el, Szeredy számára pedig egyházi és világi elismerést egyaránt hozott: kanonokká, majd címzetes apáttá és pápai prelátussá nevezték ki, Ferenc József pedig a harmadik osztályú vaskorona-rend lovagjává tette, de ezt már a Vöröskereszt pécsi megszervezéséért kapta 1898-ban. Amikor 1903. október'6-án bekövetkezett halála eljutott szülővárosába, a helyi sajtó színvonalas nekrológjában megemlítette, hogy „szép sikerei voltak a tudományos munkálkodás terén", sőt a pécsi püspöki szék várományosának is tartották egykor. Nagyjából ekkor kezdődik egy másik szekszárdi különös útja. Gerenday László a megyeszékhelyen jól ismert főszolgabíró, Gerenday Lajos és Könczöl Malvin fiaként látta meg a napvilágot 1881. március 4-én. Református lelkész lett, s ehhez képest nem akármilyen fordulat, hogy belépett a francia idegenlégióba, több évet afrikai helyőrségekben szolgált szülei nem kis döbbenetére. Mint később kiderült, élményeit nemcsak gyűjtötte, hanem novellák, útleírások formájában be is mutatta az Új Időkben 1906-tól, majd a Budapesti és Pesti Hírlap, az Alkotmány, az Élet és Az Újság is közreadta műveit. Legioner írói néven az Egyetemes Regénytárban jelent meg 1909-ben a Gyönge emberek, 1911-ben Allah akbar és A sivatag meséi címmel elbeszéléskötetei láttak napvilágot. (Az utóbbit számos folyóirat, köztük a Nyugat is ismertette.) Az Űj Idők a szerzőt is bemutatta, arcképét is közölte ekkor. Gerenday azonban nem itthon lesz író, hanem New Yorkban segédlelkész; innét New Brunswick, majd Chicago, 1914-től Dillonville és Daisytown lelkészi állása következik. (Több mint érdekes, hogy élt akkor az USA-ban egy másik szekszárdi is, Pirnitzer Gyula, aki az Osztrák-MagyarAmerikai Bank vezérigazgatója.) Rövid időre visszatér hazájába, de 1926-tól már ismét az Újvilág lakója. A sors hatvanévesen ajándékozza meg leányával, Gerenday Máriával, aki 1940-ben született, s apja irodalmi vénáját örökölve költő lesz. Gerenday László pedig csöndesen él 1943-as viszszavonulása után Cleveland városában, ahol 1947. október hatodikán meghal. Nincs kétségem afelől, hogy mind Szeredy, mind Gerenday művei között akadna olyan, amit a mai szekszárdiak (s persze nemcsak ők!) szívesen olvasnának. Aztán, ha egy ötlettel a Garay tér 10-re, az egykori Gerenday-házra tábla is kerülne, az már kis városunkban is nagy csoda lenne... Dr. Töttős Gábor Békés, hétköznapi este. Családok ülnek a televízió előtt és informálódnak, művelődnek... Ez alkalommal elegáns selyembe-bársonyba öltözött hölgyek jelennek meg a képernyőn, arisztokratikus mozdulatokkal lejtenek partnerükkel a tükörsima táncparketten. (De csak mozdulataik arisztokratikusak...) Ezalatt aláfestő szöveg szól az év társasági életének legfontosabb eseményéről: az OPERABÁLRÓL. Szinte kedvet kapok hozzá, hogy beugorjak körülnézni. Potom 43 ezer forintért már sétálójegyet is vehetek! (Amiben ugye nincs fogyasztás.) Az persze más tészta, ha vacsorázni is kedvem szottyan - esetleg egy páholyban - nos mindezt 500 márkáért megtehetem. Ennyit igazán megér, hogy ne nézzenek már „újgazdagnak"; mondván: csak az ékszereim és a ruháim akarom mutogatni, rendes ételre már nem futja... A lényeg az, hogy jól érzik magukat az emberek. Félreértés ne essék, nem azokra gondoltam, akik egy kukában turkálnak vacsora végett, sem azokra, akik otthonukban haldokolnak, mert a társadalombiztosító nem minden esetben tud finanszírozni egy-egy műtétet. Nem akarok én belekötni semmibe és senkibe, ezek csak tények! Óriási szerencsénk viszont, hogy lehet bizakodni. Pár héten belül biztos halljuk majd a híreket: a bálozók különféle bevételeikből jószívűen adakoztak valamely kórház stb. számára... Elvégre egy kis „ugribugri" után jól passzol a lassítás, az adakozás... Panyi Zita ÓDON DERŰ 93. Aggódó alakok Azt szokták mondani: addig jó, amíg valaki aggódik értünk. Bizonyára a múltban sem lehetett ez másként, még akkor sem, ha ez az aggodalom olykor derűs formát öltött. A Tolnavármegye 1899. január 8-i számában például így: „Szent karácsony éjjelén az éjféli misét elvégezte a plébános úr. Meghagyta aztán, hogy öt órakor zörgessék fel a pásztormisére. A harangozó, ki nem mert lefeküdni, hogy el ne aludjék, kártyázással húzta ki az éj hátralevő részét. Három órakor aztán rettenetesen kezd dörömbölni a plébános úr ablakán. - Hát öt óra van már? - kérdi az álmából felriadt plébános úr. - Nem, kérem szépen, még csak három - nyugtatja meg a harangozó. - Hát akkor miért zavart föl? - Csak azt akartam a főtisztelendő úrnak megmondani, hogy még két órát nyugodtan alhatik." Hogy aztán erre mit mondott a plébános úr, arról az újság már jobbnak látta nem tudósítani... Az aggodalom szívmelengető jelenete játszódott le a fenti újság 1903. február 22-i száma szerint - hihetőleg Szekszárdon. „A reggeli vonat prüszköl ve állt a pályaudvaron. Közeledett az elindulás ideje. Utasok és hordárok izgatottan kiabáltak és futkostak, csak egy öreg aszszony járkált nyugodtan. A lokomotíwezetőt kereste. Mikor megtalálta, kotorászott a zsebében, előszedett egy koronát és odament a keresve-keresett férfiúhoz, aki a gép mellett álldogált. - Fogadja lelkem - mondta az öreg asszony -, ezt magának szántam. Odanyújtotta a koronát. - Miért adja nekem ezt a pénzt? - kérdezte a gépész. Azért lelkem, hogy vigyázzon, ne essen az úton baja a vonatnak, mert magukkal utazik az egyetlen kis leányom." Bizony nem véletlenül lett a történet címe Az anya szíve, mert így csak egy anya tud aggódni. Arról, hogy az apák hogyan aggódnak, szintén a Tolnavármegye mutatott be egy párbeszédet 1891. március 8-án. „Kérő: - Uram, hisz ismeri látogatásom célját. Atya: - Hát ön leányomat boldogítani akarja. És komolyan? Kérő: - Ez legőszintébb vágya életemnek. Atya: Akkor ne ön vegye feleségül..." Lanius Excubitor