Szekszárdi Vasárnap 2001 (11. évfolyam, 4-43. szám)

2001-11-11 / 38. szám

SZEKSZÁRDI MIASÁRNJIP 2001. NOVEMBER 11. LEVELET HOZOTT A POSTA Lőtér vagy nyugalom??? Tisztelt szerkesztőség! Az önök közvetítő segítségét kérem (több mint száz ember nevében). Egy fokozatosan fejlődő, épülő városrészben lakunk, Szekszárd északi szélén, a Ságvári Endre utcában, immár közel 20 évi Annak idején, amikor ideköltöztünk (és ezt azóta, 2000 decemberéig folyamatosan tapasztaltuk) elsősorban a környék, az utca barátságos, nyugalmas, tulajdonképpen igazi pihenőövezet jellege miatt SZERETTÜNK itt élni. Olyannyira, hogy az állandó madárcsiripelésre ébredés, a minimális autóforgalom (zsákutca), a rengeteg zöld növényzet, virágok sokasága és az utcában lakók egymást segítése nem is késztetett minket gyakran arra, hogy elutazzunk nyaralni. Pihenni itt mindig tökéletesen lehetett. A múlt idő használata nem véletlen! 2001 januárjától SAJNOS! Ez megváltozott, pusztán bizonyos emberek (akik egészen bizonyosan NEM ITT ÉLNEK!) önkényessége, nemtörődömsége miatt. Ugyanis a régóta használaton kívüli (ki tudja, milyen állapotban lévő, mennyire biztonságos!) lőteret ez idő óta újból HANGOS, ÉLES, olykor IJESZTŐ (főleg, akikben a háború rémségei még élő emléke ilyenek jó páran vagyunk ebben az utcában), egyszeri, vagy sorozatos DÖRRENÉSEK, ROBAJOK remegtetik meg. Ezáltal okozzák a mi utcánk (Ságvári E.) és a környékbeliek bensőségességének, békéjének teljesen érthetetlenül a VÉGÉT. Bizony a mi korosztályunkbeliek kifejezetten rosszul, félelemmel telve gondolnak vissza a háború rémségeire, amit ez újból és újból felidéz. Amikor az utcán kutyák marhatják halálra az embert, vagy egyéb támadásoktól kell folyamatosan tartani, legalább az OTTHON lehessen igazán nyugalmas, békés. NEM ÉRTJÜK, hogyan lehetséges ezt az igazán veszélyes tevékenységet ilyen felelőtlenül a LAKOTT TERÜLETEKBE enynyire BELEÉPÜLVE folytatni. Bizonyára létezik egy ezt szabályzó törvény, amelyben a kötelező távolságot is megjelölik (nem is szólva a napi gyakoriságról, előfordult, hogy mindennap, még vasárnap is gyakorlatoztak!). Komolyan elgondolkodtató az a jelenség, hogy manapság ahhoz, hogy egy ehhez hasonló problémával foglalkozzanak az illetékes vezetők és törekedjenek azt megoldani is,-súlyos helyzetnek kell bekövetkeznie, akár halálesetnek! Tanácstalanságomban és elkeseredettségemben írtam önöknek ezt a levelet. Bízom abban, hogy valamilyen formában tudnak nekünk ebben a helyzetünkben segíteni. Túl kisembernek érzem magam ahhoz, hogy egyedül el tudnék járni ebben az ügyben. Segítségükben és jó akartukban előre is bízva, amit már most megköszönök. Isten áldja önöket. Kedves levélírónk! Mivel 20 éve folyamatosan minden nap (és egész nap) 120-160 decibeles zajártalomnak kitéve élek (Béri Balogh Á. u.), amely sokszor még a bömbölő televízió hangját és túlharsogja, ezért aztán rettenetesen nagy empátiával olvastam a levelét. Arról, hogy az itt élő emberek a megengedett szintnél sokkal nagyobb zajterhelésnek vannak kitéve, már régóta tud a környezetvédelmi hatóság, de ennek ellenére sem lehet leállítani a közúti forgalmat a KÖZÉRDEK (így, csupa nagy betűvel) elsődlegessége miatt... Panaszával felkerestem a rendőrségi lőteret üzemeltető Tolna Megyei Rendör-főkapitányságot, ahol Szabó Zoltán százados, a Tolna Megyei Rendőrfőkapitányság kiképzőtisztje válaszolt a levelében felvetett kérdésekre, aggályokra. „Bizonyára létezik egy ezt szabályzó törvény" - írja levélírónk és ezt Szabó Zoltán meg is erősíti: „A rendőrségi lőtér engedélyeztetési eljárása a 115/91. sz. (tehát a rendszerváltozás utáni) kormányrendelet alapján történt, amelynek során a székesfehérvári környezetvédelmi hatóság (elfogultság kizárva) zajhatás vizsgálatot végzett, egy előre meg nem határozott időpontban. Ezen vizsgálat alapján a lőtér megfelel a hatályos környezetvédelmi előírásoknak is, nemcsak a biztonsági előírásoknak, így aztán szó sem lehet semmiféle önkényességről, nemtörődömségről, felelőtlenségről. A lőtér biztonsága maximális, még a gyakorlatozó rendőrökre sem veszélyes." Szabó Zoltán megmutatta a lőgyakorlatok gyakoriságát és időtartamát rögzítő dokumentációt (az időtartam 8 órától 16 óráig tart), amely azt bizonyítja, hogy nincs minden nap lőgyakorlat. Negyedévente (a kiképzési terv miatt) a lőgyakorlatok gyakorisága megnő (például március 12., 13., 14./20., 21., 22.) és egyszer - kivételesen vasárnap is volt lőgyakorlat. Ezen a lőtéren kizárólag „meggymagköpködő" maroklőfegyverekkel lőnek, és a 20 éve itt lakók tudhatják azt is, hogy ez a lőtér 20 évvel ezelőtt is itt volt, csak akkor az MHSZ üzemeltette és használta, kevésbé szigorú előírások alapján. A zajszint további csökkentése céljából - és az időjárás viszontagságainak a kivédésére is - tervbe van véve a lőtér lefedése. Senki sem állítja azt, hogy a lőtér zajtalan és az is köztudomású dolog, hogy az emberek tűrőképessége is más és más. Egy csendes, úgynevezett „süketszobában" egy kis felfújt papírzacskó elpukkasztása is ágyúlövésként hangzik. Higgyék el, ha a mi forgalmas főútvonalunk mellett lenne a lőtér, nekünk fel ^^ tűnnének a lőgyakorlatok... „Lőtér, vagy nyugalom?" - tette fel a kérdést levélírónk. Ez a kérdés nem (lehet) kérdés, mert a népi bölcsesség szerint is a nyugalom a hosszú élet titka. De ne felejtsük el azt sem, hogy sok esetben a rendőrök is besegítenek abban, hogy hosszabb életűek lehessünk és ehhez lőgyakorlatokra is szükség van. (Valamit valamiért.) Kedves Ságvári Endre utcaiak, ha valakinek esetleg az okoz gondot, rossz érzést, félelmet, hogy tudja, Ságvári Endre a rendőrséggel vívott tűzpárbajban vesztette életét, akkor fölösleges az aggodalom, mert manapság már a rendőrség csak a köztörvényes bűnözőkkel keveredhet tűzpárbajba. B. Gy. L. Történelmet írunk Generációk gördülnek egymás után az élet óriás futószalagján. Minap éltünk át pár megkapóan szép órát a veszprémi egyetem aulájában első unokám mérnökavatásán. Az ugye természetes, hogy mást érzett mellettem jobbra lányom, aki édesanyai könnyeivel fürdette lelkét és mást, tőlem balra párom, aki mint elnyűhetetlen nagyi boldog büszkeséggel nézte első unokáját, amint átveszi jeles diplomáját. Csodálatos órák voltak. Könnyeket facsaró boldogságban, ujjongó és befelé örvendező rejtett büszkeséggel éltem át felnőtt unokám nagy örömét, mint nagypapi. Ilyenkor nem tudja énekelni, csupán befelé rebegi az ember Kölcsey Himnuszát és Vörösmarty Szózatát. Emlékek villogtak lelkemben, mert azok közé a szerencsések közé tartozom, aki éppen harmadszor vehettem részt hasonlón. Most mellettem könnyező lányom és vőm doktorrá avatásán - majd pár év múltán nagyfiam - ki most Malév-pilótaként boldogan porolja Európa légi útjait - hasonló mérnökavatása volt az első kettő ilyen boldog megpróbáltatásunk. Emlékszem, fiam avatása után betértünk a Gellértbe egy szerény kis ünnepi ebédre. Nem rongyrázós volt, csak amennyit előre félretettünk, abból ünnepeltünk szerény, de lelket sütögető boldogsággal. És most érkeztem oda, amiért mindezeken kívül tollat ragadtam. Közvetlenül mellettünk lévő asztalnál ült egy édesapa a fiával, kit szintén aznap avattak. Csendesen beszélgettek. Mert ugye a nagy mondandók nem a nyilvánosságra tartoznak. Egyszerű, iinneplős, falusi bácsi volt ez az édesapa. Egy-egy pohár sörrel koccintottak. „Isten éltesse Apám!" - Isten éltessen, gratulálok, Fiam!" Aztán a bácsi rendelt EGY ebédet a fiának. Ő maga, nyilván majd a vonatban falatozik abból, mit az Édesanya otthon elpakolt. Beosztása az anyagi javaknak ennyit engedélyezett ennek a nagyszerű apának, ennek a íifl ból mérnököt faragó egyszerű falusi embernek. Nem tudom feledni kemény, dolgos kezének vaskos ujjait, melyekkel átfogta karcsú söröspoharát és fátyolos szemeivel boldogan nézegette jóképű, diplomás, nagy fiát! Unokám avatásán a mi sorunkban, tőlem a harmadik helyen egy édesapa ült. A már leírthoz hasonló, egyszerű ember. Kezét az előtte lévő szék támláján pihentetve. Odanézve megpillantottam ezt a kezet, mely nem egy tollforgatóféle volt. Az az izmos, ráncos, vaskos, erős hüvelykujj egy kemény kézfej dísze volt. Tekintélyt parancsoló. Én azzal is néztem. Ő azzal kovácsolta fiának mérnöki diplomáját. Isten áldja érte! Előttünk balra ült egy kis egyszerű Nagyi. És amikor odahajolt hozzá az a friss diplomás jóképű unokája, ez a Nagyi heves örömmel ölelte magához és agyon-vissza csókolta azt a csinos fejet. Elárasztotta a büszkeség, örömöt sugárzó csókjaival, könnyeivel! Szerencsésnek éreztem magam, hogy ezt is láthattam. Őket sem lehet soha elfelejteni! Szentgyörgyi Kálmán (Részlet a szerző készülő könyvébűi.)