Szekszárdi Vasárnap 2001 (11. évfolyam, 4-43. szám)
2001-06-17 / 6. szám - Városi Vasárnap
200 1. június 17. hlf 15. Elvándorlók, kivándorlók Mondanivalómra hang o 1 ó d v a megkörnyékez a tehetetlen düh. Tudom persze, hogy esetemben ez nem helyes, mert aki írásból él, annak a tollát ne a harag, de a józan megfontolás vezesse. Ámde, fordítok a szón, talán az sem árt, ha oly• kor - máskor, egy - egy íráshoz az indulat s a szenvedély szolgáltat hátteret. Különben is, hogy lennék mértékletes és visszafogott, midőn alább olyasmiről lesz szó, ami értékrendemben sors és nemzeti kérdés, s húsunkba, vérünkbe vág. Miről van szó? Arról, hogy javában tart az kivándorlás, s ilyképpen is fogyunk, egyre fogyunk. Szekszárdon is nap mint nap veszem a lelombozó híreket, hogy jobb sorsra érdemes fiaink, lányaink felveszik képzeletbéli horgonyukat e számukra rideg hazából, útnak indulnak s keresnek maguknak reménysé^pesebb kikötőt. S ha ez nem volna elég, van hozzá más is. Hányszor, de hányszor hallhatni, hogy aki boldogulni akar, akiben a szakmai becsvágy munkálkodik - nem tévesztendő össze a gátlástalan karrierizmussal -, az jó esetben útra kel, és meg sem áll a fővárosig. Ezekről a mozgásokról persze nem készülnek statisztikák, mondhatni, szemérmesen hallgat róla az ország és a hatalom. Pedig nem észrevenni talán bűn, talán balgaság. Hisz ilyképpen hervadunk, veszünk, mert aki idehaza nem találja s külhonban keresi boldogulását, az a haza számára tulajdonképpen halott. Midőn ezt írom, keserves jelenetek tolulnak fel bennem, s szinte látom, hogy falvainkból, városainkból fiatalok indulnak messzibe vivő utakra. Meglapulnak riadtan repülőgépek öblös hasában s az ég magasából, kutakodva keresnek maguknak új hazát, átsuhanva Alpokon, Pireneusokon, s át az óceánon. Lelke rajta, ha valaki túlzással vádol, mert - érvelek konokul ebben a halandóságban élen járó, születésekben hátul kullogó országban minden kivándorló fiatal betölthetetlen űrt hagy maga után. Legutóbb, borongós, szomorkás hajdani órán szomszédék Szilvikéjét búcsúztattuk. Ő, remények és jövőkép híján, Kanadába indult s hiszi, hogy szorgalmáért, varrónői tudományáért ott emberséges fizetségben részel. Utólag megkérdezem: vajon ő, vajon ők hogyan is maradhatnának? Hisz amit fizetségül kapnak, az épp, hogy a léthez elég, s az ember már csak olyan, hogy nem csak anyagiakban, de lelkiekben is többet szeretne. S éppen a lelkiekben lakozik a lényeg. Hogy tudniillik hogyan nézzen a fiatal eljövendő évek elé, amikor csupán egyet lát, hogy itt egyre szegényebbek lesznek a szegények és gazdagabbak a gazdagok. Nem éppen biztató és lelket erősítő távlat. S pláne, ha még azt is látják, tapasztalják, hogy itt igazából nem a dolgosoknak, a szorgalmasoknak, de azoknak áll a világ, akik tisztességből, becsületből elégtelent érdemelnek. Szekszárdon közismert, hogy mik történtek, mik történhettek meg a húsiparnál. Hány és hány jóravaló, hasznos embert penderítettek utcára gyalázatos játszmák következményeként. De arra nem gondolunk, hogy milyen veszteség az a sok - sok dolgos kéz, sok - sok szaktudás, ami a dolgok hozadékaként külhonba került. Hát nem gyalázat, hogy például Tímár Gyuri barátom, aki a húsos szakma professzora volt, most Németországba keresi a kenyerét, s gazdagít egy amúgy is gazdag országot, esze, keze által! És hány és hány Tímár Györgyöt ismerek s tágítom a kört, hány és hány Tímár György mondott búcsút Magyarországnak azonos sors miatt? Az ő távozásukért, az ő kivándorlásukért ki a felelős, ki követte, ki követi el a mindnyájunk ellen való bűnt? Igyekszem érthetően fogalmazni, de a tisztábban látás kedvéért felemlítem a nemrég esett beszélgetéseket. Pista - immár maga is kivándorló - beléunva kizsákmányoltatásába, az arcpirító fizetésbe, úgy döntött, hogy munkahelyet változtat. Szerencséje volt, egyszerre két állásajánlatot kapott, egyiket Hamburgból, a másikat Debrecenből. Szülőanyját kérdezte, mitévő legyen, melyiket válassza? S mi volt édesanyja felelete? Nagyjából ez: kisfiam, igaz, hogy Hamburg sokkal meszszebb van, mint Debrecen, és másik ország is, de mégis odamenj, mert onnét hazajönni látogatóba - legalább lesz pénzed. S még azt is hozzá tette, hogy honi állapotainkat látva igazából nem ahhoz kell a bátorság, hogy valaki útra keljen, hanem hogy - maradjon. Vessek ellent az efféle, szélsőségesnek tetsző megnyilatkozásnak? Megtenném, szívesen megtenném, de nincsenek ellenérveim. Sajnos. Ezek után csoda-é, ha oly sok fiatalból hiányzik a hazaszeretet? Erre nézvést a szép arcú lány világosította meg az elmémet. „Hazaszeretet? Ugyan mi az? Eszik vagy isszák? Édes uram, a hazaszeretet is csak olyan, mint a szerelem. A kölcsönösség alapján működik. Ápolónő létemre, egyébiránt a baleseti intenzív szobájában dolgozom, három műszakban haza viszek mondjuk harmincezer forintot. Ha engem ennyire tud szeretni a hazám, akkor én minek rajongjak érte?" Világos beszéd s gyanítom, nem kell hozzá magyarázat. Egyfelől tehát ez van, mondhatni, ez a komor valóság. Másfelől viszont? Hallgatom a győzelmi jelentéseket, hogy Magyarország a térség legerőteljesebben fejlődő országa, és hogy mily erős a magyar gazdaság. Fájdalom, eddigelé ezt rendre vezető emberektől hallottam, hallhattuk, akik ugye - mint tudjuk meglehetősen nagy fizetést húznak, mármint a vidéki átlaghoz képest. Erre is csak ennyit mondhatok: kis fizetés, kis hit, nagy fizetés, nagy hit. Mert mit érnek addig a harsogó szónoklatok, mit ért a rózsaszínre festett jövő, az átmázolt jelen, amíg a kisemberek többsége, emelkedettebb szóval, - a nép nem, legfönnebb alig érez belőle valamit. Ettől még nem lesz nagyobb a kenyér, a jövőbe vetett hit, a békételen lelkek békéje. S ezt mi tudjuk csak igazán, mi, akik mindenek ellenére, mégis és mégis - itthon maradunk. Grafika: Sziráki Zsol
