Szekszárdi Vasárnap 2001 (11. évfolyam, 4-43. szám)
2001-06-17 / 6. szám - Városi Vasárnap
2001. június 17. HLF 439. SZALONKÉPES GONDOLATOK Göröngyös út vez et az EU-ta gságunkig A Magyar Vállalkozói Szalon Szekszárdon legutóbbi összejövetelén dr. Halm Tamást, a Magyar Közgazdasági Társaság igazgatóját látta vendégül. Illés Tamásnak, a helyi Szalon vezetőjenek köszöntő szavai után a rutinos és profi előadóként számon tartott neves közgazdász hírnevéhez méltóan a kissé száraz témában is folyamatosan fenn tudta tartani a Szalon ez alkalommal valamivel alacsonyabb létszámban jelenlevő tagjainak figyelmét. Közgazdász szemmel nézve elemezte először az Európai Unió fejlődési állomásait a kezdeti egyszerű vámuniótól kezdve a közös, majd az egységes belső piacon át a gazdasági és monetáris unióig. Magyarország a kezdetektől fogva, tehát az 1958-as megalakulástól kezdve folyamatosan kapcsolatban állt a nyugat-európai (az akkor még csak) gazdasági alakulattal, a kapcsolatok mélysége azonban változott, 1968-ig ugyan az exportunk 10, az importunk 12 %-a bonyolódott az akkori tagországokkal, ez az árumenynyiség azonban számukra elenyésző volt, mindössze az egytized százalékos nagyságrendet érte el. A következő két évtized az óvatos közeledés, a technikai megállapodások (árgaranciák) időszaka volt, az „olvadás" 1988 júniusában következett be, amikor is kereskedelmi és gazdasági együttműködési szerződést kötöttünk, s alkalmazták velünk szemben a legnagyobb kedvezmény elvét, A politikai rendszerváltásunkat követően pedig lezajlott a gazdasági is: ma a kivitelünk majd' háromnegyede, a behozatalunk kétharmada az EU tagállamaival realizálódik, ezek a számok szinte pontosan egybeesnek azokkal, amelyek a Szovjetunióval való kapcsolatainkat jellemezték a KGST-időkben. Ezek alapján tulajdonképpen mondhatnánk azt, hogy gazdasági szempontból már tagjai vagyunk az EU-nak, a valóságban azonban még igen göröngyös út vezet a valódi belépésünkig, meglehetősen sok akadályt kell lebontanunk a révbe érésünkig, Először azt, hogy egyes tagállamok, főleg a déli szegényebbek. Görögország és Spanyolország a lehetőségekhez képest próbálja minél tovább húzni a döntést, mert attól tartanak, hogy csökken a részesedésük, ha minket bevesznek, másodszor jó néhány kritériumot, főleg a környezetvédelem terén még nem tudunk teljesíteni, Aztán a mezőgazdaságunk aggasztja őket, mert nekünk már nem lennének képesek ugyanazokat a támogatásokat megadni, mint a régi tagoknak, ezért át kell alakítaniuk a rendszerüket, s ez véresen komoly és nehéz feladat, Bár Halm Tamás személyes véleménye szerint ezt meg kell és meg Is fogják lépni, mert nincsen más választásuk, Nem miattunk persze, hanem mert egyes tagok, főleg Németország nem hajlandó tovább finanszírozni az agrárszámlát. Aztán az is hátráltathatja a felvételünket, hogy csak országcsoportokat hajlandóak kooptálni, egyes szóló államokat nem, mert az túlságosan nagy „maeera" lenne számukra. Ha tehát Magyarország már teljesíti a kritériumokat, de mások még nem, akkor nekünk be kell várnunk őket. A magyar állampolgárok persze szeretnének mielőbb belépni, hiszen egy hatalmas piac nyílna ki teljesen, s részt vehetnénk a döntésekben, a piac működésére is lenne némi ráhatásunk, s főleg élveznénk a közösségi juttatásokat, ami hatalmas összegeket jelentene évente az országnak. Viszont a tizenöt már tagállam főként a piacunk miatt látna minket szívesen kapun belül, ezért talán nem túlzás azt állítani, akkor vesznek föl minket, ha úgy látják, a kiadásaikat ellensúlyozzák a kereskedelmi, gazdasági előnyök, amit a velünk való közvetlenebb kapcsolatból ki tudnak hozni. A német nyelvű országok ráadásul félnek a munkavállalóinktól, mint a tűztől. Mindezek után kissé meglepve hallottam a belépésünk konkrét dátumára vonatkozó kérdésemre a határozott 2005. január elsejei időpontot, én kissé hosszabb várakoztatásunkra számítottam, de bevallom, nem lenne ellenemre, s talán sokunknak szintén nem, ha Halm Tamás optimista jóslata valóra válnék, Közgazdász szemmel talán ő látja jobban az esélyeinket, Wágner Dezső „KÓCOS, RÉGI CSIBÉSZEK, SÁRIKÁVAL"... Beat-varázslat a Népstadionban Ha emlékezetem nem csal, Bródy János, a hajdanvolt Illés együttes szövegírója nyilatkozta egyszer, hogy a magyar beatzene (többek között, hiszen az alapvető tehetség sem hiányzott szerencsére) azért lehetett oly sikeres a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években itthon és főleg Kelet-Európában, de ha az Omegára gondolunk, akkor Nyugaton is, mert a honi zenészek voltak az elsők, akik jó értelemben vett profiként dolgoztak a kezdetektől fogva. Nem álíambácsi finanszírozta őket már akkor sem, hanem keményen meg kellett küzdeniük a népszerűségért, mert különben nem hívták őket, s akkor felkophatott az álluk. Ilyen egyszerű a szuper teljesítmény receptje... Nos, de mint mondtam, hála istennek a tehetség sem hiányzott belőlük, s ezt az a jó hetvenezer ember is megtapasztalhatta, akik részt vettek a múlt heti népstadionbeli MetróIllés-Omega szuperkoncerten. A hatvanas-hetvenes évek „beat-szentháromsága" nem túlzás azt állítani, hogy fergeteges sikerű koncertet adott együtt, lázba hoztak az egészen fiataloktól a nagyszülői korú idősebb hölgyekig, urakig mindenkit, Láttam tízéves kislányokat, akik ugyanúgy élvezték a Gyöngyhajú lányt vagy a Citromízű banánt, mint az ötször-hatszor olyan idős nézők. Mivel névsorrendben az Illés nyitotta a sort, a zsúfolásig megtelt Népstadion közönsége először azt csodálhatta meg, hogy Bródy János a maga szokásos fanyar, de intellektuális humorával köszöntötte az „ifjúsági zenekarok hagyományteremtő fesztiválját", majd azt, hogy Szörényi Levente hangja csöppet sem kopott meg az évek során, Végigbírta az egy zenekarnak járó majdnem egy óra végén még a két, hangszálakat Igencsak igénybevevő szám eléneklését. A Good bye London, és a Little Richárd úgy szólt, mint annak idején, S hallhattuk persze a Sárikát, az Óh, kisleányt, a Kéglidalt, az Utcánt, a Miért hagytuk, hogy Igy legyen-t, s az Ész a fontos, nem haj-t, A küzdőtér úgy tombolt és csápolt, mint régen, egy csodás időutazásnak lehettünk résztvevői, mindenki húsz-harminc évvel fiatalabbnak érezhette magát,,, Majd jött az elején kissé visszafogottabban kezdő Metró, de Zorán hangja talán még Szörényiénél is jobban megőrizte szép zengését, s az Ismertebb dalok hallatán újból együtt harsant hetvenezer torokból a Mária volt, az Ülök egy rózsaszínű kádban, a Citromízű banán, és természetesen az elmaradhatatlan Kócos kis ördögök voltunk, Hihetetlenül gyorsan elszálltak a percek, s máris feldübörgött az Omega, sokak kedvence. „Meglepő" módon a Petróleumlámpával kezdtek, s nem tagadhatták meg régi, már-már piromániába hajló önmagukat, mert a dal közben többször is két hatalmas lángcsóvával festették alá a zenét, mondanom sem kell, hatalmas, „kirobbanó" siker keretében, Legjobb időszakukat idézték fel, a Nem tudom a neved, a Nézd az utat, az Időrabló, a Léna, az Éjféli koncert, a Tízezer lépés hallatán sokunk háta újra végigborzongott, a Gyöngyhajú lány pedig még mindig elképesztően nagy sikert hoz, S a végén mindenki a színpadra jött, mindenki játszotta mindenki dalalt, egy önfeledt együttes örömzenéléssel tettek koronát az első, s lehet, hogy utolsó olyan koncertre, amikor a három nagy zenekar egymás után, majd együtt muzsikált egy színpadon, Kár, hagy nem készültek föl több zenével a ráadásra, mert a végén már csak ismételni tudták a kék-két számból álló blokkot, bár mindenki szívesen hallgatta a sok hangszerből és sok torokból felhangzó egyveleget: Kócos kis ördögök, Citromízű banán, Kéglidal, Utcán, Ha én szél lehetnék, Régi csibészek. S legvégül „természetesen" tűzijáték, görögtűz, s egy felejthetetlen este emléke, Hiába, ők aztán tényleg profik, Még mindig, Szép volt öregfiúkl