Szekszárdi Vasárnap 2001 (11. évfolyam, 4-43. szám)

2001-06-03 / 5. szám - Városi Vasárnap

2001. június 15. ULF 3 . Von

aton Robog a vonat, s kattognak alatta kitartóan a kerekek. Elandalít a zakatolás; szempilláim egymáshoz közelítenek, s a keskenyülő résen át tova suhanó tájat, sosem látott, idegen arcokat figyelek. S ebben a szavak ^•Uklili, lebegéses percben, midőn a lélek követel és kap magának teret, a szemközti asszonyka öléből talpra toppan a kicsi vasgyúrójános. Fittyet hány az anyai tilalomra, konokul útnak ered, mondhatni szenvedéllyel, hévvel, mint hajdan volt, nagy hírű felfedezők. Csakugyan; mindent megérint, megtapint, ami útjába jön, s hol komoran, hol fel felfénylő szemmel vizsgálja az utasokat. Látnivaló, hogy lázba jön, elemében van. Érthető, mert ez a tovasuhanó, zakatoló doboz az ő számára maga a ^^k, a rejtelem s persze, hogy felfedezni való. Hm, elmém megvilágosul; íme, az emberi kíváncsiság, az ember lényege ád magáról hírt a kicsi fiú által. Hogy tehát mindent kifürkészni, megtudni és felfedezni, amit csak lehet. És éppen ez az a meghatározó tulajdonság, képesség, ami útján tartja s előrébb viszi a világot. Azt persze kétlem, hogy jó irányba-é, de majd az utánunk jövők törjék a fejüket, akik számára a mai rosszat sejtés maga lesz az aggasztó valóság... Magam sem tudom miért, de immár határozott tiszteletet érzek a pöttömnyi legény iránt. Éreztem már effélét, természetesen más megfontolásból, a nagy időket, mára történelemmé lett éveket, eseményeket megélt vénekkel beszélgetve. Miről van szó? Arról, hogy kicsi fiú, ha szerencséje lesz és megadatik neki, megérheti a 2070-et, 2080-at. Megsajdul bennem a gondolat; miféle világ, micsoda kor és miféle lét részese lehet? Megtapasztal - e valamit abból, ami ma még legfönnebb a jövőkutatók, a tudományos - fantasztikus regények íróinak, s uram bocsá', a jósok agyában körvonalazódik? De jó volna megtudni s de jó volna végig kísérni útján ezt a kisfiút. Balga gondolat, s menten átérzem mulandóságom bénító határát. Jobb híján vigasztalom magamat, hogy benne, bennünk azért valamiképpen mi is ott leszünk, s ilyképpen részelünk a még csak nem is sejtett jövőből. Ebből a megfontolásból nem meghökkentő, hogy kicsit az enyémnek, és mindnyájunkénak is tartom ezt az aprócska embert, őt tehát, a majdani hírvivőt, aki emlékeket, élményeket őriz rólunk, aki tudja, hogy milyen volt a szemünk színe és milyen a mosolyunk. És ő lesz az a különös híd is, amelyik majd jelent köt össze a múlttal, igazolva a megcáfolhatatlan igazságot: az élet maga a folytonosság, más - más szereplőkkel. S ebben nem a szereplőkre, de a folytonosságra helyeződik a hangsúly... S ha már utazunk, kézenfekvő a kérdés: vajon milyen útipoggyásszal indítjuk útnak gyerekeinket? Miféle hitet, miféle erkölcsöket, miféle eszményeket, miféle törekvéseket hagyunk rájuk örökül? Vajon mostani életlátásunk, életvitelünk, egymáshoz való viszonyunk, erkölcsiségünk ajánlható-é követelésre? Lelke rajta, aki igennel felel. Elbizonytalanodom; hátha nagyobb rangra emeltem a lélek, a szellem jelképes útipoggyászát, mint amekkora jár neki. De aligha! Mert éppen a gyereken láthatni, hogy menynyire megsínylik ezt az ellélektelenülő, hideg - rideg, csak az anyagiakra összpontosító vüágot. Hisz körünkben is ijesztő méretekben és vésztjóslóan terjed az elbizonytalanodás, a reményvesztés, a céltalanság és a „minden mindegy" önsors rontó szemlélete. Tényleg, horgad fel bennem a kérdés: képesek vagyunk-é bárminemű hitet, lélekerősítő eszményeket adni s felmutatni nekik? Hogy tehát hinni, remélni tudjanak egy emberségesebb, tisztább jövendőt. Mondani persze mondogatjuk csekélyke meggyőződéssel, hogy legyetek jók, szorgalmasak, tisztességesek, legyetek hasznára országnak, hazának. Csakhát! Csakhát menten kuncog bennem a kisördög és grimaszokat vág, hogy tudniillik mire mennek a nemes, jobbára csak a szavakban létező erényekkel. Mert, széttekintve nem csak tágabb, de létünk szűkebb terepén, okkal kérdezem: ugyan mire jó a tisztesség, a becsület, az emberség, a hasznos akarat? Vak, aki nem látja, hogy korunk feje tetejére állt értékrendjében messze más szempont. Fájdalom, látva látjuk, hogy ma Magyarországon többnyire a gazembernek, bűnözőknek, csavaros eszűeknek, a gátlástalanoknak, s a lassan már anyanyelvüket is feladóknak áll a zászló. S nekik itt nem hogy Amerika van, de maga a Kánaán. S ugyan ki az a balga, aki nem veszi észre, hogy ebben az agyon sanyargatott hazában hovatovább mindahányan némi túlzással - megbolondulunk? Dúsgazdag, a mai mágnás a még több pénzért, a szegény a nyomorúságtól"veszíti józan eszét... Motoszkál bennem az is, hogy napjaink terebélyesülő, de persze letagadott' elszegényesedése, a megélhetés gondjai, s mindaz a lelki csorbulás, ami belőlük következik, gyerekeinket, az utánunk jövőket is sújtja. Holott nekik szárnyak kellenének, hogy képletesen szólva - repülni tudjanak és szállni, szállni, szállni. Hogy ábrándokat, világot megváltó terveket dédelgessenek s higygyék konokul, hogy az általuk megálmodott világ egyszer valóság lesz, valóság lehet. Hirtelen kijózanodok, mert a kis vasgyúrójános kopogós léptekkel visszatér felfedező útjáról. Látnivalóan nyugodt, elégedett, ami érhető; valamit látott, valamit megtudott. Ám ki érti, ki értheti meg cselekedetét? Ugyanis nem az anyja elé, de elébem perdül s félre érthetetlenül adja tudatomra akaratát: ősz hajú, ősz bajuszú bácsi vegyél fel! Megteszem. Ölembe veszem, át is ölelem, s így utazunk tovább. Mitagadás, testi közelsége, gyerekszaga elérzékenyít, s fejemben magasztos mondatok mocorognak. Ki kellene mondani őket, - de nem, nem és nem. Nem megy. fgy azután magamban fogalmazom meg sajátságos útravalómat: kisfiúk, kislányok, vigyen benneteket ez a különös vonat nagyon messzire és nagyon sokáig, a még nem is látható végállomásig. Hogy ahol majd kiszálltok s elvénülve visszanéztek, békeséggel és meggyőződéssel mondhassátok: célja, értelme, s haszna volt a megtett útnak, hálás köszönet - a menetjegyért.