Szekszárdi Vasárnap 2001 (11. évfolyam, 4-43. szám)
2001-05-20 / 3. szám - Városi Vasárnap
2001. május 20. hit VÁROSI VASÁRNAP 15. ÉLEK, MEGVAGYOK II. Mi ért h agytam ott a Szabad Földet? Varga S. József 1949 júliusában született Békés megyében, Kamutpusztán. Az immár semmivé lett tanyavilág erősen hatott életére, csakúgy, mint apjának fiatalon bekövetkezett halála. Az ötvenes évek végén Szekszárdra költözött a család. Szerzőnk ott kezdte tanulmányit, majd Bonyhádon, később Budapesten folytatta. írása a hatvanas évek közepétől jelentek meg, előbb megyei, később országos lapokban, antológiákban. Az újságíró mesterséget Szekszárdon, a megyei lap|B1 kezdte, majd hosszú ideig a Nők Lapja szerkesztőségében dolgozott. 1986 óta a Szabad Föld munkatársa. Aztán tavaly ősszel számára újságírói hitvallása felvállalhatatlan történtek miatt, felmondott a Szabad Földnek. Minden rosszban van valami jó. Ebben például az, hogy a magyar vidéket, a kisembert sok száz írásában szociográfiai mélységekben megjelenítő sztárújságírót a Városi Vasárnap szerzői gárdájában köszönthetjük. A beosztott is... Hogy előtte, ha rövid ideig is, miért hallgattam? Immár megvallhatom: anyagi oka volt. Azon mesterkedtem, hogy ha már partvonalon kívülre küldtek, legalább engem is bocsássanak el, - végkielégítéssel, hogy ne vesszen kárba az a tizenöt esztendő, amit a Szabad Földnél, s az a közel tíz, amit előtte a Nők Lapjánál töltöttem. Amint bizalmasomtól megtudtam, hogy próbálkozásaim zátonyra futottak, menten és azonnali hatállyal felmondtam. Mondjam, ne mondjam? A kutya sem kérdezte távozásom okát, igaz, ezt nem is óhajtottam, nem is reméltem. Erre is csak azt mondom: ne feledjük, Magyarországon vagyunk! Néhány kolléga szememre vetette, hogy kész vakmerőséget követtem el ebben a mai, munkanélküliségtől terhelt korban. Aláírom. Ám tartom magamat régi-régi felfogásomhoz, hogy tudniillik ne csak a főnök, de a beosztott is válogassa meg feletteseit... Nyelvében él (ne) a nemzetCsapongó gondolattal írom: másféle hozadéka is volt annak, ami megesett velem. írásaimnak felvevő piacot találni, veszegettem a hetilapokat. Mit mondjak? Kiábrándultságom alulmúlhatatlan, mert - tisztelet a kivételnek - roppant hasonlatosak, uniformizáltak ezek az újságok. Mármint sekélyességükben, gondolattalanságukban s abban, hogy egyéni látásmódot, horribile dictu, senki máséval össze nem téveszthető stílust nem tudnak felmutatni. Nem is értem, hogy egyikét-másikát miért e meggyötört, napról napra színtelenülő, elsekélyesülő magyar nyelven nyomtatták? Százszor stílszerűbb lett volna németül, franciául, pláne amerikai angolul. Jóságos ég, ijeszt a gondolat, miféle sorsban részelne ma itt egy feltámadó Móricz, Kosztolányi, Mikszáth, hogy csak hármat említsek az idő által bearanyozottak közül Gyanítom, megszenvedett, saját vérükkel írt „anyagaikat" lesajnáló fanyalgás fogadná, letörölhetetlenül rájuk sütnék a korszerűtlenség bélyegét, mert minő dolog a XXL század hajnalán az emberi lélek mélyrétegeit felszínre hozni? Ám az is lehet, hogy megúsznák, ugyanis írásaik el sem jutnának a magas szerkesztőkhöz, hisz aligha volnának képesek megtanulni a számítógép, az internet csínját-bínját. Minő maradiság és főben járó bűn! Elvégre ma az írás továbbításának módja az alfa és ómega, az érték és a mérték. Maga az írás nem számít, az nudli. Helyzetem világos: ideámmal, a muzsikáló, szép magyar nyelvvel, a lélek rezdüléseire összpontosító írásaimmal elmehetek melegebb éghajlatra, itt nem a magamfélének áll a zászló, mégha nemzetiszínűnek látszik is... A sors szörnyű fintora Végezetül: amit tettem, megtettem, nyugodt a lelkem, és nem félek szembenézni a tükörrel. Anyagilag persze, - pestiesen szólva - padlót fogtam gyalázatosan. Ráadásul feleségem sem- keres, mert éppen amiatt hagyta oda harminc évig volt állását, hogy halálosan beteg, napi huszonnégy órás törődést igénylő édesanyám mellett írni tudjak. Még szerencse, - meg ne büntessen szavamért a sors - hogy táppénzen vagyok. Hogy azután mi lesz? Nem merem végig gondolni. És tapintat is van a világon, a jövőmről ne kérdezzen senki. Egyébiránt a deréktáji csigolyáimmal van baj. Hogy emiatt-é avagy másért, de nekem nem megy a hajlás. Pláne a hajlongás, a hétrét görnyedés. Varga S. József írásom befejezése után nem sokkal vettem a gyászos hírt, hogy Leskó László, a Szabad Föld volt főmunkatársa, Táncsics-díjas újságíró meghalt. Érzékenységét ismerve gyanítom, hogy elmúlása és elbocsáttatása között öszszefüggés lehet. Amint hallom, a Szabad Földben az írt róla magasztaló, valósággal mennybemenesztő megemlékezést, aki - kirúgta. FADDI HALLEVES Hozzávalók: (10 adaghoz) apró vegyes hal (törpe harcsa, kárász, compó) 4 kg, (felhasználható hozzá harcsafej, farok), só 4 dkg, vöröshagyma 0,5 kg, fokhagyma tisztítva 1 fej, csöves zöldpaprika 4 db, paradicsom (vagy lecsó 20 dkg) 2 db, bogyiszlói fűszerpaprika 5 dkg, cseresznyepaprika 5 szem, burgonya 2 közepes szem, iszkába metélt tészta 10 adag. 1. A vöröshagymát megtisztítjuk, apróra vágjuk, a tisztított fokhagymagerezdekkel együtt a bogrács aljára szórjuk, erre kerül a csöves zöldpaprika, paradicsom, a cseresznyepaprika, a két szem meghámozott, egészben hagyott burgonya. 2. Erre az „ágyra" fektetjük a vegyes halat, annyi vizet öntünk rá, hogy háromujjnyira ellepje. 3. Erős lángon forraljuk, mikor a habját földobta, rászórjuk a fűszerpaprikát, sót. 4. Addig forraljuk, míg a habját elfőzi, majd a levet még negyedórányit pihentessük tálalásig. 5. Iszkába vágott metélt tésztára (háromszög alakúra vágott, gyúrt tészta) merjük rá a forró levet. A Duna szabályozása előtü vizekben bőven termett az apróhal, így ott a halleves az iszkába tésztával gyakran az asztalon volt. Az abban főtt apróhalat viszont nem sokra becsülték, azt az állatoknak dobták. Az ételekkel kapcsolatos kérdésekre Faddi Varga János királyi főszakács a 74/315-550 vagy a 06-30/95-94-029-en ad felvilágosítást.
