Szekszárdi Vasárnap 2000 (10. évfolyam, 1-44. szám)

2000-11-19 / 40. szám

1 SZEKSZÁRDI M JtUUtHKUl VASÁRNAP 2000. NOVEMBER 19. ERDEKLI? BEMUTATJUK! A hangos szóra nyugodtan, halkan kell válaszolni Két héttel ezelőtt Ulrik Ferenc azt javasolta, Karaszi Ferenc postai kézbesítővel beszélgessek, ugyanis több ok miatt nagy tisztelet övezi körzetében. - Jól esik, hogy Ulrik úr így vélekedik rólam, de én nem csinálok semmi különöset, csak elvégzem a munkámat. Ha valaki valamire megkér, azt szívesen megteszem. Például, hogy adjam föl a levelüket, vigyek bélyeget, az számomra természetes, különösen, ha idős néni, vagy bácsi kér. Van olyan ügyfelem, aki a lakásban is csak járókerettel mozog. Mindig megvárom, amíg kijön, s zavarba ejt, amikor azt mondja, „Ferikém, ne haragudjon, hogy ennyit kellett itt ácsorognia, mert nem tudok szaladni". Nem győzöm megnyugtatni, s bizonygatni, hogy nekem mindenkire van időm. Egyébként, ha én sietek, azt az utcán teszem. - Nem zavarja, hogy sok idős ember „postás bácsinak" szólítja, bár ez valahol a tisztelet jele is. - De zavar, s mondom is, hogy nyugodtan Ferizzenek. - Milyen a „kapcsolata" a kutyákkal? - Engem a kutyák nem szeretnek, én viszont szeretem őket. Általában azért megbeszélem a gazdákkal, hogy amikor megyek, kössék meg, vagy zárják be harapós kedvenceiket, de van, aki erre fittyet hány. - Fél a kutyáktól? ' - Bevallom, tartok tőlük. Nem is egy alkalommal haraptak meg kutyák. Először a hetvenes években harapott meg egy tacskó, amikor bevittem az újságot - akkoriban azt is mi kézbesítettük - a tulajdonos kiengedte a két kutyáját, s az egyik jól megharapott... Egy másik alkalommal, amikor becsöngettem egy házba, a hölgy kiszólt, hogy „azonnal", de nem az ajtón, hanem a garázson át - oda voltak zárva az ebek - jött ki, ám a kutyák megelőzték. A német juhász szabályosan röpült felém a levegőben. A felkaromat elkapta, de mivel téli öltözetben voltam, nem érzékeltem, hogy mekkora a szorítása. Alig mentem száz métert, éreztem, hogy folyik a vérem. Abbahagytam a munkát, visszamentem a postára, fölhívtuk az asszonyt, aki egészségügyi dolgozó volt, hogy üljön kocsiba, vigyen be a baleseti sebészetre, ne kelljen ott ülnöm fél napon át. Közölte, hogy nem taxis. Erre mi volt a válaszom? Az, hogy elláttatom magamat, s följelentést teszek ellene. Néhány percen belül ott volt, s vitt az orvoshoz. Ezek után a gazdival ' szemben nem maradt bennem tüske. - Magukat kioktatják arra, hogyan kell viselkedni a kutyákkal? - Igen. Nem szabad a kutya szemébe nézni, nem szabad előle elfutni vagy hadonászni. Persze, fogalmam sincs, mit tenne az egy támadó kutyával szemben, aki ezt az elméletet fölállította. Tény, hogy futni nem szabad, de valamilyen megoldást kell találni. Vagy megrúgom az állatot, vagy a táskámat nyújtom, cibálja azt. - Hatalmas és nehéz a táskájuk. Hány kilót nyom? - Maga a bőrtáska közel három kiló lehet, s régen egy jó napon megpakolva elérte akár a 15 kilót. Ma már megoldották, hogy az anyagot gépkocsival elviszik az úgynevezett előre szállító ládákba. Az én anyagomat miután bezsákoltam, a Körösi ABCbe szállítják, ahol fölveszem. - A hetvenes évek második felétől már nem önök viszik a hírlapot. Nem hiányzott az elején? - Nem. Egyáltalán nem sajnáljuk, ezt kijelenthetem valamennyi kollégám nevében. Rengeteg volt vele a munka, s nem panaszképpen mondom, de nem voltunk megfizetve. - Mert most rettenetesen megfizetik magukat?! - Erről szó nincs, de igen sok a kézbesíteni való anyag, s az már katasztrofális lenne, ha mi vinnénk a hírlapot is. - Változtak a kézbesítendő körzetek is. Emlékszem, hogy egy kézbesítőnek a külterülettel együtt húsz kilométert is kellett naponta gyalogolnia. - így igaz, de a belvárosban kisebb volt a körzet, viszont rengeteg lépcsőt kellett megmásznunk. - Visszeres a lába? - Igen. Ez nálunk szakmai ártalom... Mert aki közülünk 20 évet „letapos", s azt mondja, nem visszeres a lába, az vagy nem mond igazat, vagy különleges alkat. - Nem könnyű a munkájuk, s önnel együtt legtöbb kollegája nagy szeretettel beszél róla. A „postás-szív" miatt? - Ezt én úgy szoktam magyarázni, hogy aki ezt a munkát végzi, az vagy megszállott, vagy örült. Mert mi nem csak bedobjuk a postaládákba a leveleket, hanem naponta találkozunk a legkülönbözőbb emberekkel, a gondjaikkal, az örömeikkel. Megfelelően kell mindegyikhez hozzáállnunk. Erre van egy történetem. Egyszer egy hölgy napokon át várt a levélben küldött jegyzetekre. Minden nap megkérdezte, meghoztam-e? Amikor már negyedik napon jött felém, s tette föl a kérdését, már engem is zavart a dolog, de csak nemmel válaszolhattam. Ekkor fölcsattant, hangosan rám támadt. Közölte, nem létezik, hogy nem érkezett meg a küldeménye, s azzal gyanúsított, hogy én tettem el valahova. Megvártam, míg elmondja a magáét, majd amikor szóhoz jutottam, nyugodtan közöltem, nekem sem időm, sem energiám nincs a vitatkozásra, majd elköszöntem s elmentem. Utánam szólt csodálkozva, „magával még veszekedni sem lehet?". - Valóban nem lehet? - Valóban nem. Megtapasztaltam, hogy a hangos szóra nyugodtan és halkan kell válaszolni. Ha én az efféle vitákba belemennék, akkor rengeteg időt veszítenék el fölöslegesen, a tetejében az illetőt és magamat is alaposan fölidegesíteném. Ennek nincs értelme. - Tudom, hogy olyan eset is előfordult, amikor levélben kérték a postahivatal vezetőjét a lakók, hogy a körzethatár rendezése ellenére is maga maradjon a kézbesítőjük. - Volt rá példa, ami nagyon jólesett. Két évvel ezelőtt három lépcsőházat más körzethez csatoltak, s akkor írt a főnökömnek levelet egy hölgy más lakók nevében is. Úgy fogalmazott, hogy fájó szívvel kénytelenek tudomásul venni, hogy az ő „kedvenc Feri bácsijuk" ezután már nem kézbesít náluk, s kérték, ha a munkabeosztásom mégis lehetővé tenné, hogy maradhassak, akkor nagyon boldogok lennének. - Ez azért is különös, mert az emberek általában akkor ragadnak tollat vagy telefont, ha panaszuk van. - Igaz. De én azon sem sértődöm meg, ha a problémájukat a főnökeimnek vagy az ellenőrnek mondják el. Hiszen csak akkor oldhatjuk meg a gondot, ha azt elmondják az érintettek. Azt mondom, segítsünk a bajokon, ha tehetjük, vagy tisztázzuk, kinek van és kinek nincs igaza... A legmérgesebb embert is meg lehet szelídíteni jó szóval, beszélgetéssel. - Valamiféle pszichológiai oktatásban is részesülnek vagy az ön adottsága, ahogyan a dolgokat kezeli? - Nem nevezném pszichológiai oktatásnak, de a posta keretein belül tartottak egy úgynevezett „mosolytanfolyamot", ahol az emberekkel való kapcsolat kialakításáról hallhattunk előadásokat. De ezt néhány óra alatt valójában nem lehet megtanulni. Ez vagy benne van az emberben vagy nincs. Amúgy pedig szörnyű lenne a világ, ha mindez teljesen kiveszett volna az emberekből. Azt vallom, segítsünk egymásnak ahogyan tudunk, s legyünk elnézőek, mert az magunknak is jól esik. Ezek apróságoknak tűnhetnek, de nagy jelentőséggel bírnak. Ugyancsak ide tartozik, ha nyáron, a rettentő melegben valahol megkínálnak egy pohár hideg ásványvízzel, üdítővel. Ez azért külön is jólesik, mert ez is a | megbecsülés jele... Én pedig télen megjavítom az idős néni kályháját, ami füstöl, de nem ad meleget. Mert volt erre példa. Igaz, kiesett fél órám, de ahogyan már mondtam, azt az utcán behozom. És mibe került ez nekem? - Mondjon néhány szót a családjáról! - A feleségem a Van de Veidénél dolgozik. A nagy lányom már családot alapított, s van egy tündéri két és fél éves unokám, akit Viviennek hívnak, a fiamnak pedig nagyon bájos menyasszonya van. - Ki következzen e hasábokon? - Szeretném, ha dr. Berta Béláné szakgyógyszerész, a Kandó Kálmán utcai gyógyszertár vezetője a munkájáról, az átalakulásról beszélne. Azt tapasztalom, hogy ő nyugalmával, kedvességével, lényével fél gyógyulást jelent a betegeknek. V. Horváth Mária