Szekszárdi Vasárnap 2000 (10. évfolyam, 1-44. szám)

2000-11-26 / 41. szám

2000. NOVEMBER 26. szekszárdi Szeressünk végre szabadon! A Szekszárdi Millenniumi Léleképítő Program eddig talán legjobb előadását hallhatta a több mint ötszáz érdeklődő november 13-án 18 órai kezdettel prof. dr. Ranschburg Jenő pszichiáter tolmácsolásában, Szeretet, empátia címmel a Babits Mihály Művelődési Házban. - Az emberi szeretet - mondta dr. Ranschburg Jenő lágy derűvel a hangjában -, tanult viselkedésforma. Ha gyermekkorunkban nem tanuljuk meg, később nem fog sikerülni. A gyermek a felnőtt környezet (olykor öntudatlan) tanítása révén sajátítja el mindazt, amit a szeretetről tudnia kell. Az első, rettentően fontos momentum, hogy a babának a természet rendje szerint születése után együtt kellene maradnia édesanyájával. Ezt az emberek különféle higiénés okokból nem tartják szem előtt: elszakítják az újszülöttet a szülőtől. Újabban arra törekszünk, hogy visszahozzuk a természetes állapotot, hiszen a jelenlegi rendszer veszteség mind a gyermek, mind az anya számára. Fontos, hogy az első pillanatoktól kezdve legyen kapcsolat a baba és az édesanya között. Ennek egyik formája a legkorábban kialakuló kommunikációs mód: a szemkontaktus. A baba figyeli az anyát, amíg ő is rá nem pillant. Ez egyfajta játékká alakul, mikor a szülő ezután követi gyermeke másfelé tévedő tekintetét, míg a baba újra ránéz. - A baba három hónaposan kezd el - folytatta dr. Ranschburg Jenő - szociálisan mosolyogni. Ekkor mindenkit, aki rámosolyog, I biztató tényezőként kezel, és viszPszamosolyog rá. Hathónapos korára ez másképp alakul; már különbséget tesz idegen és ismerős között: mindig visszamosolyog az anyára, de idegenekkel szemben tartózkodó, olykor morcos. A személyek közti különbségtétel jele az a sajátos és erre az időszakra (négy, hat hónapos kor) jellemző mozdulat is, amellyel a baba eltolja magától a szülőt, és kezdi felfedezni, hogy: „Ott is van valaki, és itt is." Ekkorra már tudja, hogy ő tartozik valahová, igazán kötődik a szülőkhöz, már észreveszi, ha máshová kerül. A hathónapos baba már igazán tudja szeretni az anyját, ragaszkodik hozzá. - Ez a szeretet azonban egészen hároméves korig zsarnoki szeretet. A gyermeket nem érdekli, hogy az érzés kölcsönös-e, mint például az sem, ha apa fáradt: vele ettől függetlenül foglalkozni kell és így tovább. Nem tud ugyanis más bőrébe belebújni, így nem is lehet olyan a szeretete, mint egy felnőtté, akinek fáj, ha a szeretett egyénnel valami rossz történik. Háromévesen a gyermek még egocentrikus, én-központú lény, akit csak saját maga érdekel. Egy hároméves gyermeknél erőteljesen működik a szeparációs félelem (ami először nyolchónapos kor körül észlelhető): ha akit szeretek, nincs mellettem, az nekem rossz. Szintén erre az időszakra jellemző az az ambivalencia is, mellyel a szülőt eltávolodni sem engedi a gyermek, de, mivel ő maga is önállóságra törekszik, túl közel sem engedi magához. Megfigyelhető a valamilyen mértékben a felnőtteknél is megmaradó sötétségben való félelem. Ha leoltjuk a villanyt, a gyermek úgy érzi; a világ elvarázsolódott, és nem teljesen biztos, hogy vissza lehet varázsolni - ő pedig itt maradt egyedül. Ebben a korban még a bújócska is úgy működik, hogy a gyerek behunyja a szemét, elvarázsolva magát, tapasztalatból már többé-kevésbé tudva, hogy ha kinyitja, minden a helyére kerül. De végső soron jelen van az a kockázat is, hogy ez a fordított folyamat mégsem megy végbe: íme egyszerű bizonyítéka annak, hogy a kalandvágy már a kisgyermekeknél is jelentős tényező. Az elkülönítési félelem most még olyan erős, hogy másfajta, „igazi" bújócskát nem játszhatunk a gyermekkel, mert amint elkezdjük őt keresni, rögtön előbújik: hiszen őt megtalálták! Micsoda ostobaság volna nem előjönni! Végre mellette vannak, akiket szeret! - Egészen óvodás korukig otthon kellene lenniük a gyermekeknek, a szeretetet tanító kapcsolatban nevelkedve, ekkor azonban mindenképpen közösségbe kell kerülniük, hogy érzéseiket másokra is kiterjesszék. Akinek jó a kapcsolata a szülőkkel, könnyen beilleszkedik, tudja, hogy őt szeretik, és ez biztonságot ad neki. Ellentétes esetben tapasztalható beilleszkedési zavar, a gyermek nem játszik, stb. a bizonytalan háttér miatt. Ekkorra már a kommunikáció sok formája alakul ki, így bizonyos mértékig a beszéd is: persze ez előtt már számos kapcsolatteremtési forma (pl. fürdetésnél, tisztába tevésnél való kommunikáció) figyelhető meg. Ez idő tájt jelentkezik, lányoknál korábban, a szociális orientáltság. Ez a hozzáállás már eléggé hasonló az empátiához (mikor is „bele tudunk bújni a másik bőrébe", érezzük és átérezzük azt, amit ő érez), és jellegzetesen feminin, azaz a nőkre vonatkozó, rájuk jellemző tulajdonság. (Természetesen azért férfiak is érezhetik.) A fiúkra mindazonáltal már ekkor is inkább a tárgyi orientáció jellemző: egy autó, egy játék katona többet jelent számukra, mint egy barát vagy egy érzés. Az ötéves kor körül kialakuló empátia és szerepátvétel (mások érzéseinek figyelembe vétele, tudata) egy hétéves gyereknél már többszörös áttéttel jelentkezik: „Azt hiszed, hogy én azt hiszem, hogy te azt hiszed..." stb. kombinációk figyelhetők meg. - Az első hat évben - fejtette ki az előadó - jobb lánynak lenni. Ekkor a szeretet még mindennél fontosabb, és egy lányt egyszerűen könnyebb szeretni, na és persze dédelgetni, mint egy fiút. Később azonban kezdődik a leválás folyamata, szükség van az autonómiára, önállóságra, és ez a távolodás (a társadalmi elvárások miatt is) egyszerűbb, ha az ember fiú. Nyolcéves lányok a „Szívesen lennél fiú?" kérdésre túlnyomórészt igenlő, míg ilyen korú fiúk fordított kérdésre tagadó választ adtak. Ez már a nevelés következménye: egy „nő" lehet érzékeny, sőt, ez talán előnyös is - de egy „férfi" kemény, pókerarcú kell, hogy legyen; már kis korában sem nyafoghat, nem sírhat, bár az igény benne ugyanúgy megvan minderre. A növekedés során három szakasz különíthető el. Az első az „Ölelj át szorosan!" periódus, mikor még a testi kapcsolat ad biztonságot. Ezután, óvodáskor körül jelentkezik a „Tegyél le!" periódus, megkezdődik a távolodás, ami aztán serdülőkorban teljesedik ki a „Hagyjál békén!" periódusban. A harmadik szakasz megélése elengedhetetlen a további fejlődéshez, hogy aztán ismét az első periódushoz hasonló állapotba kerüljön az ember, most már persze mással lépve az „Ölelj át!" szakaszba, nem a szülővel. Önállóvá kell válni, alkalmazni a szülőktől tanult szeretetet. Az alapot ugyanis végig a gyermekkorban elsajátított érzések és érzelmek szolgáltatják minden kapcsolat során. Éppen ez okozza azonban az ellentétet is, amely miatt, autonómiára törekedve a tinédzser igyekszik a belső szülőképtől szabadulni, nem akarja már, hogy tanítsák - és engedetlen, lázad, az összes bosszúját az előtte álló szülőn tölti ki, a benne lévővel nem tudván mit kezdeni. A szülőt, minden igyekezete ellenére minden ember kénytelen élete végéig magában hordozni: éppen ez a jelenlét segít a lelkiismeret és a felettesén kialakulásában is. Tinédzserkorban mindenesetre az ember még gyerek, akit viszont már felnőttként kell kezelni - vagy úgy kezelni gyerekként, hogy ne vegye észre. Ilyenkor mindenkinek a szeretettel akad problémája, miközben éppenséggel újfajta szeretetet, az első szerelmeket tapasztalja. - Szülőnek lenni rabság. Közben pedig, teljesen természetes módon, bennünk munkálkodik a szabadságvágy. Persze a gyerekben is megtalálható, és ez nem baj, ez az érzés nem csökkenti a szeretet értékét, nem letagadni való, szégyenletes dolog. Hanem emberi. Ne gondoljuk azt sem, hogy egy felnőtt mindent tud a gyermeknevelésről! A szülőt elsőszülöttje neveli szülővé, a rutin a második és harmadik gyermeknél figyelhető csak meg. Ezt a folyamatot éppúgy nem szabad siettetni, mint a felnövekvést sem. „Az embernek meg kell élnie a gyerekkort, és lehetőleg gyerekkorában.", írja Szerb Antal. Át is kell azonban vinni a gyermekkort, a játékosságot a felnőttkorba; a játéknak azt a legfontosabb tulajdonságát megőrizve, hogy nincsen benne csöppnyi kockázat sem. Megtenni mindezt természetesen nem ilyen egyszerű; de bizonyos mértékig minden egészséges emberben megtalálható ez a tulajdonság. - Az érzelmek nemcsak megérzésre valók - mondta dr. Ranschburg Jenő végül hanem arra is, hogy kezeljük és kimutassuk őket. Az érzelmekkel is kommunikálni kell. Szerethessünk végre szabadon, éledjenek már fel a szeretet, hűség, felelősségvállalás fogalmak, és kerüljenek vissza a köztudatba! Ismét tovább építhettük lelkünket, és megtehetjük ezt a legközelebbi alkalmon is. Találkozzunk újra december II-én, mikor is 18 órától Balczó András előadását hallgathatjuk meg! Kosztolányi