Szekszárdi Vasárnap 2000 (10. évfolyam, 1-44. szám)

2000-11-05 / 35. szám

2000. NOVEMBER 5. , SZEKSZÁRDI VASÁRNAP JUL Vendégem a Gemenc presszóban, Balázsi Zoltán református lelkész, akit a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke Hegedűs Lóránt hálaadó istentiszteleten iktatott be a szekszárdi református gyülekezet lelkészi tisztébe 2000. október 22-én. Az új lelkész Sárospatakról érkezett Szekszárdra, s szolgálatában legfontosabbnak két feladatot tart: a gyülekezetépítést és egy református iskola létrehozását. - Nagyttszteletü úrJ Egy igazán nem közeli, szellemiségében nagy múlttal rendelkező városból jött el hozzánk Szekszárdra, s ez a város nem más mint Sárospatak. Az odavezető utat kérdezem először, hiszen már az első pillanatban elárulta, a Tisza partján született.... „Az apámat hatéves koromban ismertem meg" ^^ Szabolcs megyében, Balsán, egy kis faluban, s bizony gyermekkorom meghatározó élményeit, emlékeit köszönhetem a Tiszának. Az első emlékeim nagyon szomorúak, édesapámat hatéves koromban ismertem meg, orosz hadifogságból hazatérve. Nagyapám volt az, aki az apai képet testesítette meg számomra. Ő egy rendkívül értelmes, intelligens ember volt, aki földművesként három falu „állatorvosa" volt, dalárdát vezetett, s barátaival télen mindig „fabrikáltak" valamit. Az első szőlőprés ami az ő fantasztikus keze munkáját dicséri még ma is megvan, s az a citera is amit nekem faragott, s amikor megpengettem húrjait, azt hiszem ő volt a legboldogabb ember. Úgy nevelkedtem, hogy hatéves koomig hallottam: „ha fütyül a vonat, ^Kön édesapám". S amikor hazatért testileg-lelkileg megviselten, alig volt elképzelhető, hogy ő volt az aki minket itthoniakat sok-sok levelével bátorított. A hite volt az ami nemcsak neki adott erőt, hanem még arra is maradt belőle, hogy a messziből családjának reményt küldjön. Mesélte, hogy húsvét ünnepén a lágerben nem volt lehetőség istentisztelet hallgatására, ő azonban fekete kenyérrel és fekete kávéval úrvacsorázott. - Az „örökség" amit édesapjától és nagyapjától kapott hatalmas útravaló lehetett önnek.... - A lelkészi pályán édesapám hite és a család vallásossága indított el. Rajtuk kívül egy lelkész Szabó Imre, aki gyermeki lelkemnek egy életre meghatározó utat mutatott. Amikor Debrecenben leérettségiztem, jelentkeztem a teológiára. Az egyházi rend és törvények értelmében kápláni, majd papi vizsgát tettem. Első állomásom mint segédlelkész Férfiakról nemcsak férfiaknak SAS ERZSÉBET OLDALA Biharkeresztesen volt, amit aztán több állomás követett, s nagy örömömre gyermekkorom helyszínén Bujon választott meg a gyülekezet lelkésznek. „Lelkem a hegyes-dombos vidékekre vágyott..." - A Tisza parti síkság után - mint mesélte - mindig vágyott a lelke, a hegyes-dombos vidékre.... - Így történt, hogy az ötesztendős buji szolgálatom után Vajdácskára kerültem, ami Sárospatak szomszéd faluja. Ide hívtak lelkésznek, s itt töltöttem el negyed századot. Természetesen voltak a szomszéd községekben is feladataim, több helyen több évet szolgáltam. - A következő állomás Sárospatak volt... - Az életem nagyon fontos eseménye és attól kezdve meghatározó történése kimaradt a fentiekből, hogy megnősültem, feleségem megismerkedésünkkor a Nyíregyházi Gyermekkönyvtár szakreferense volt. Amikor Sárospatakon házat vettünk, két szolgálatot láttam el, feleségem pedig a Tanítóképzőn vezető beosztásba került, főigazgató helyettesként. A 25 esztendő, amit Vajdácskán, majd Sárospatakon töltöttünk hihetetlenül sok élményt hozott. A gyülekezet mindkét helyen 300 főből állt, olyan lelkes atyám fiaiból, akikre mindenben számíthattam. Az egyházmegyében belül több tisztségem is volt: közel 20 évig sajtóügyi előadó voltam, ami azt jelentette, hogy szaklapokba írtam, előadásokat tartottam. A Zempléni Reformátusok lapját hárman csináltak, én voltam a főszerkesztő. Egyházmegyei tanácsbírónak és zsinati póttagnak is megválasztottak. - Mint falusi lelkésznek, hogy teltek a napjai Vajdácskán. Ezt azért kérdezem, mert magam is falun nőttem fel, s tudom a lelkészek egy része vagy „együtt él" a faluval, vagy egy „burokban"... - Az előbbiekhez tartoztam és tartozom. A lelkészi fizetésemet ki kellett egészíteni, ezért - miután imádom az állatokat - kisállat-tenyésztéssel foglalkoztam, s a mai napig jó érzés, hogy sok embert meg is tanítottam erre. Az az álláspontom, hogy közösen együtt csinálni mindent. Ha azt mondtam, hogy atyám fiai, holnap kellene tíz ember, akkor volt harminc. - Nagy lelkesedéssel és szeretettel mesélt a vajdácskai és a sárospataki évekről. Mi volt az ami mégis hozzánk hozta Szekszárdra? - Egy estén a decsi kollégám - aki szintén Zemplénből került ide - felhívott és megkérdezett, hogy nincs-e kedvem Szekszárdra jönni. Már korábban is volt bennem, de akkor megint előjött vonzódásom a Dunántúl iránt. Eljöttem egy bemutatkozó szolgálatra, majd eljöttek hozzánk a szekszárdi presbiterek, meghallgatták az igehirdetésemet, majd hét lelkész közül engem választott a lelkészválasztói közgyűlés. Már a húsvéti igehirdetés és úrvacsorakor itt voltam Szekszárdon. „Igehirdetés, óvoda és iskola" - Szekszárd mellett mi döntött még a Dunántúl utáni vágy mellett? - Még egyszer akkora a reformátusok száma mint az előző helyen volt, azon túl sok feladatot tűztünk ki, ami között a legfontosabb, hogy én igét hirdetnék, s a feleségem megszervezi a református óvodát és iskolát. Ez úgy gondolom szerepet játszott abban, hogy minket idehívtak, s abban is, hogy mi ide jöttünk. Ezen túl még sok szép szolgálat adódik. Például a fiatalokkal való foglalkozás. Nagy segítséget látok a presbitérium tagjaiban, kifogástalan társaság, nagyon jól megértettük eddig egymást, s remélem ez így is marad. Még valamit arról, hogy miért jöttünk Szekszárdra. Víz és hegy nélkül nem tudom az életemet leképzelni. S amikor először idejöttünk úgy éreztem, hogy nem tudok betelni ezzel a tájjal, s belelopódzott a szívembe. - Amint mesélte, egy hónapja olyan feladatot is ellát, ami az Ön számára is ismeretlen volt eddig... - A börtön, vagy hivatalosan Büntetés Végrehajtási Intézet lelkészi teendői. Intézményesen még nincs annak igazi hagyománya, hogy a történelmi egyházak lelkészei a börtönben is teljesítenek szolgálatot. A rövid idő alatt nagyon pozitív tapasztalatokat szereztem, a hit, remény, szeretet gondolatkörét próbáltam kibontani és úgy érzem megtaláltam az utat az elítéltekhez. - Nagytiszteletű úr! Bocsásson meg a következő mondatért. Ön olyan közvetlen, olyan „mindennapian" emberi vonásokkal rendelkezik, hogy legszívesebben azt mondanám, nem látszik, hogy ön lelkész... Ugyanakkor mint beszélgetőtárs, azt is érzem, hogy éppen ez az ami önben a legnagyobb „erő"... „Szolgálat" - A lelkészi szolgálatban benne van a szolgálat szó, amelyet én az első pillanattól kezdve komolyan gondolok. Az atyám fiaival pedig együtt tudok csak eredményt elérni, legyen az bárki. Jó érzés számomra az is, hogy a város vezetőivel nagyon jó kapcsolat alakult ki, s úgy érzem komolyan számítanak a szolgálatomra. Ez legalább olyan boldogsággal tölt el, mint az, hogy látom, vasárnapról vasárnapra több a hívek száma a templomban. - Az ön családjáról, szabadidejéről, pihenéséről még semmit nem tudunk... - A feleségemről, aki valóban a jobbik felem, már meséltem. Egy gyermekünk van, Csaba, aki már felnőtt, önálló családos ember, Budapesten él a családjával. A haszontalan időtöltést nem szeretem, mindig csinálok valamit. A szellemi, lelki fáradtságot a fizikai tevékenységgel pihenem ki. S most, miután eddig fehér borokat ittam, nagy örömmel és élvezettel ízlelgetem a finom szekszárdi vörös borokat. - Tisztelettel köszönöm meg a beszélgetést, szolgálatához kívánunk jó egészséget, céljaik terveik megvalósításához sok sikert.