Szekszárdi Vasárnap 2000 (10. évfolyam, 1-44. szám)

2000-10-15 / 35. szám

2000. október 15. , SZEKSZÁRDI vasárnap 15 Különleges és megtisztelő randevún vehettem részt az elmúlt héten. Amióta ez a sorozat él, azóta vágyam, hogy Mözsi-Szabó István festőművészt ezen az oldalon „megírhassam". Talán azért is halogattam hétről hétre, hónapról hónapra, mert nagyon is jól tudtam, hogy a lehetetlenre vállalkozom. Bemutatni az ő életét, munkásságát, legyen az festőmfivészi, pedagógus, vagy éppen népművelő, egy jól szerkesztett sorozatban igen, de egy oldalon? Bogyiszlón, a Duna melletti kis faluban megérintett bennünket az ősz szele, amit bent a városban még alig érezni. A magányosan álló igazi otthonossággal berendezett házban mint mindenki, akit odavet a kíváncsiság, s szeretet, vagy a művészet iránti tisztelet - mintha csak hazatérnénk. Pista bácsi és Mangi néni őszinte öröme kiváltságos pillanat egy újságíró számára. Aztán Pista bácsival felmegyünk a terem szobába, ő komótosan pipágyújt, s miközben szöszmötöl a lánnyal a tőle megszokott kedvességgel megkérdezi: „no, mit mondjak neköd?' Jómagam a „Szarvassá lett fiú" festménnyel szemezek, s hagyom, hogy Pista bácsi több kötetre való emlékei közül „kiválogassa", mit akar neköm elmondani. Aztán rám néz - közben érzem, gondolataival a régmúltban jár - s már érzem, semmit nem kell kérdeznem... „Testámentum..." „Úgy esett, hogy 1927. január hó 13án kitelt az időm anyámnak méhében, s megszülettem csütörtök hajnalán, s mert három leány után fiúnak jöttem, a kis családom boldog volt nagyon. Anyám sírt, apám újjongott fölöttem, s kint a tél dalt dúdolt az ágakon. A kisgyermekkoromat játékossággal őrzöm meg magamban, Mözsnek ^tegy határa volt, s hol a bajtársak közt ^Rn veszélytelen játékaimra vigyázott rám az Úr, s én játszottam örökké önfeledten, s reámborult az ég, a kék azúr, köszönöm néki a játék csodáját, a téli domboldalon a havat, a tavaszi rét bársonyos pázsitját, mely simogatta kicsiny talpamat. S azt is, hogy a játék bódulatában nyári nap égette hátamat, s a nagy mezei versenyfutásban éles tarló vérezte lábamat. Köszönöm az ősi fák aljában a süppedő rőt avarszőnyeget, s a vasúti töltés oldalában a szeptemberi szederszüretet. Köszönöm a fiatalos szegénységet, mely küzdeni tanított egykoron, hiszen ez segít, hogy minden nehézséget könnyebben hordok ma vállamon. Köszönöm a felnevelő ősöket, a családot, amelybe születtem, szóljon hát róluk az emlékezet, ahogy most elvonulnak előttem... Jövendőm tudta az ég, s dédanyám... Őt már hiába kérdem, nem felel, halálos ágyán áldását adta rám, s jövendőm titkát sírjába vitte el. Legendás hírű kaszás öregapám, testalkatát, génjeit és nevét, s derűs mesélő kedvét hagyta rám, s két kezével szerzett becsületét. Mindkét Férfiakról nemcsak férfiaknak Sas Erzsébet oldala rund ágbéli pásztor őseimnek históriáját apám mondta el, rokonai ők Illyés őseinek, s balladáikkal Sinka énekel. .Apám magyarnak faragott, s igaznak, hogy van hazám, neki köszönhetem, anyám a szépet hagyta rám vigasznak, így lett keserves szép az életem." - Pista bácsi! Az, hogy csodálatos ízes meséiddel mindenkit elkápráztatsz, az köztudott volt, de hogy verselsz is... - Ez csak annak a Testámentumnak egy részlete, amit az életemről megfogalmaztam. S ez a bevezető azért kedves számomra, mert valóban szerencsésnek érzem magam, hogy gyermekkoromban belecsöppentem egy olyan értékrendbe, ami tartást tudott adni. Ezt az értékrendet élték azok az emberek, akik körülvettek, a szűkebb és tágasabb családom. Aztán Rencz Tóni bácsi - akit az elmúlt esztendőben temettek - elemista korom meghatározó személye, aki az élete utolsó napjaiig vigyázta minden lépésemet. „Bogyiszlótól Bogyiszlóig" - Egyik kiállításodra készült katalógusból „kiloptam" a legfontosabb életrajzi adataidat. Elemi és polgári iskoláidat Mözsön, illetve Tolnán végezted. A bajai tanítóképzős évek után, 1947-ben Rudnay bajai szabadakadémiájának, majd 1948-tól a Képzőművészeti Főiskolának voltál növendéke. Itt Szőnyi, Domanovszky, Barcsay voltak a tanáraid. Mesterednek mindvégig Rudnayt vallottad. Né

J pi r kollégista voltál 1946-tól a NÉKOSZ feloszlatásáig. Baján a Móricz Zsigmond, illetve a Tóth K, Budapesten a Derkovits Kollégium tagja voltál. Az iskolák után 1951-től Tolna megyében - Bogyiszló-SzekszárdDecs - dolgoztál, mint pedagógus. A fóti gyermekváros képzőművészeti nevelője voltál 1963-1975-ig. Ezt követően Szekszárdon laktál, ahol műteremlakást kaptál, s a Babits Mihály Művelődési Központ főmunkatársaként többek között szövőműhelyt szerveztél és vezettél 1985-ig. Aztán idő előtt nyugdíjba vonultál..., s visszatértél Bogyiszlóra. A fenti távirati stílusú életrajzi adatok mindegyikéhez legalább ezer történeted van. Amíg az oldal engedi, lejegyeztem, a többit a szívemben tárolom el.... „Kölcsön ágyon..." - Baján a tanítóképzőben belecsöppentem a pezsgő irodalmi életbe, a könyvbarátok közé. Veres Pál, Sinka István, Féja Géza, Veres Péter barátsága nagy élményt jelentett számomra. Járt oda egy Rónai Béla, akitől vásároltam egy könyvet, amelyre rá volt írva, hogy Rippl-Rónai József. Az iskolatársam nem volt más mint a nagy festő - akkor még nem tudtam, hogy ki - unokaöccse volt. Az első önálló rajzom? Egy önarckép volt, a polgáriban, a tornaterem tükrében nézve magam. Amikor először nekivágtam Budapestnek, 20 éves voltam. A haverok összeadták a hajójegy árát Bajától Budapestig. Csakhogy a hajó Soroksáron megállt, éppen hajnal volt, s villamosra már nem volt pénz. Gyalog vágtam neki az ismeretlen városnak, és éppen ebédidőben értem a Győrffy Kollégiumba, majd a Gorkij fasorba, ahol gyülekeztek a Képzőművészeti Főiskolára jelentkezők. A Népi Kollégisták egy család volt, szagunkról megismeijüic egymást az ország minden részén. A kölcsön ágyon reggel Nagy László ébresztett azzal, hogy Jót aludtál az ágyamon". Később már nem találkoztunk, mert átment a bölcsészkarra. A Derkovits kollégiumban nyomasztott, hogy a holnap festőművészeinek a proletár nemzetköziség gondolatát kell kifejezniök. Arra gondoltam, engem ne rángassanak, nekem van tiszta alapom amiből építkezhetek. Soha nem akartam megfelelni annak, amit a hatalom elvárt, ezért visszamentem Bajára. Tanítani 1951 májusában kezdtem Bogyiszlón. Volt egy tanárom, akinek szót fogadtam, amikor azt mondta: „válassz magadnak egy kis tökös magyar falut, élj az emberek között, s akkor ember tudsz maradni." „Megtisztelő hazahívás..." - S mi lett a festészettel? - Azzal, hogy tanítottam nem adtam fel a szándékomat a festészetet illetően. Úgy gondoltam, hogy nem attól válik valaki képzőművésszé, hogy abból él, szabadúszóként nem akartam élni, nem a művészetből, hanem a művészetért. Kérdezték, hogy lehet két dolgot csinálni, a tanítást, a népművelést és a festészetet, ezek összefonódtak bennem, és nagyon jól kiegészítették egymást. Volt olyan időszak, amikor annyi mindent csináltam, hogy elfelejtettem, hogy festő volnék. Irodalmi színpad, néptánccsoport, képzőművészeti szakkör. Az 1956-os árvíz után, amikor együtt lélegeztünk a faluval, tudtomon kívül beválasztottak a Forradalmi Tanácsba, azt sem tudtuk akkor mi az ami történik, „bűnöm" nem volt, mégis mennem kellett a faluból. Ez a „fekete pötty" elkísért. Decsen dolgoztam hat évig, majd a fóti gyermekvárosban töltött 12 esztendő nagyon jót tett nekem. Képzőművészeti nevelőmunka, a gyerekekkel. Aztán jött a „megtisztelő" hazahívás, hogy egy műtermes lakást kapok, rám gondoltak, Szekszárdon. Csakhogy másért hívtak haza, mint amiért én szívesen jöttem. Adminisztratív jellegű feladatokat szántak nekem, fából vaskarikát csinálni, aminek az egészségem látta kárát. Amikor a negyedik igazgatómat nyűttem, beadtam a korengedményes nyugdíjra a kérelmemet, amit ugyan visszautasítottak, ezért aztán kiléptem a Művelődési Ház kötelékéből. Akkor már hajlottam volna arra, hogy csak a képzőművészetből éljek, csakhogy akkor és azóta is kétféle emberrel találkozom. Akinek lenne igénye, de nincs pénze, s akinek van pénze, de nincs igénye. Ha mégis van kivétel, az erősíti a szabályt. Mostanság mindenhol ebbe az európaiságba „ütközöm". Az európaiságot én úgy tudom elképzelni, hogy minden náció tegye le a saját színét Európa asztalára, s ettől lesz színes. S mi is tegyük le, de ne válldöngető magyarsággal, csak azzal amink van. Egyébként a Testámentum valahogy így fog végződni, csak egy mondatot mondok el a végéből: A világban helyem már nem találom, e kor, s a kór maholnap, megölnek, sebzett lelkem hát az Úrnak ajánlom, megfáradt testem pedig a földnek. - Drága Pista bácsi! Áldjon meg az Isten azért, hogy ebben felfordult világban meg tudtad tartani a tisztaságot, amit őseidtől örököltél. Hogy sosem váltottad fel aprópénzre, vállveregetésre, plecsnikre azt az erkölcsi tisztaságot, amiben egész életedben hittél. Mözsi-Szabó István kiállításai: Bogyiszlótól-Mohácsig, BudapesttőiNagykanizsáig, SzékesfehérvártóiBajáig 24 önálló kiállítása volt 19551997-ig. Csoportos kiállításai: idehaza 9, külföldön 6 alkalommal állított ki Franciaországban, Németországban, a Szovjetunióban.