Szekszárdi Vasárnap 2000 (10. évfolyam, 1-44. szám)

2000-09-17 / 31. szám

2000. szeptember 17. , SZEKSZÁRDI VASÁRNAP 5 EGY HAGYOMÁNY FOLYTATÓDIK A Szekszárd környékéről 1866-ban a belvíz és aszály miatt útnak induló, s a mai Románia területén, Bunyaszekszárdon új hazát találó Tolna megyei telepesek késői utódai 1995-ben fogadalmat tettek, hogy minden év augusztusában találkoznak a már csak emlékezetükben élő falu puszta helyén. Azóta augusztus második hétvégéje minden bunyai számára ünnep, s hagyománnyá vált, hogy velük együtt ünnepel hajdani szülőföldjük, Szekszárd küldöttsége is. Bár maga a falu, Bunyaszekszárd, az 1980-as évekre ténylegesen megszűnt, a környező falvakba szétszóródott közössége képes volt tovább éltetni, erősíteni a szülőihoz tartozás tudatát. Az egykor Erzsébet lyné támogatásával épített templom he^^yén, ahol a királynő halála évében fenyő^ffákat ültettek, már 1996-ban Pokker László segítségével emlékművet állítottak, a következő évben pedig a közeli Facsádra költözött családok maroknyi magyarsága templom építésébe kezdett, amelyet 1998. augusztus 16-án Tőkés László püspök avatott fel. A bunyaiak hívására érkező szekszárdiak soha nem jöttek üres kézzel, a templomban például a város által ajándékozott harangok szólnak, ez évben pedig egy szekszárdi népművelő-levéltáros és néprajzos kétnyelvű kötetét vehették kézbe a találkozó résztvevői. Kaczián János és Nagy Janka Teodóra Volt egyszer egy Bunyaszekszárd című, magyar és román nyelvű munkájából érezhető, hogy a szerzők számára a személyes találkozások, élmények révén e könyv f

> volt, mit egy tanulmány, gy eltűnő világról, egy már csak az ;ek emlékeiben, álmaiban elő faluról A szekszárdi küldöttségnek, melyet ezúttal Módos István képviselő vezetett, tagjai voltak az önkormányzat részéről: Csingár Péter, Halmai Gáborné, Jobban Zoltán, Liebhauser János és dr. Tóth Gyula képviselők, továbbá Kaczián János, Kaczián Jánosné, Nagy Janka Teodóra, Szabó Géza, Szőr István, Szőr Istvánné és dr. Töttős Gábor. VOLT EGYSZER EGY BUNYASZEKSZÁRD „Adassék e könyv mindazok kezébe, akik szülőhelyüknek, útra bocsátójuknak, életük részének, álmaik visszatérő színhelyének tekintik a Szekszárdtól csupán a térkép szerint távol fekvő Bunyaszekszárdot..." írni, a száraz levéltári adatok és a színes, de sokszor kevésbé tárgyszerű visszaemlékezések segítségével valós képet rajzolni rendkívül nehéz és felelősségteljes felA Szekszárd Megyei Jogú Város Önkormányzatának támogatásával megjelentetett könyv 2000. augusztus 11-én Bunyaszekszárdon azok kezébe került, akik számára íródott. Ezzel - egy könyv számára a legnagyobb ünneppel - sorsa le is zárulhatna. De tudjuk, Bunyaszekszárd nemcsak a bunyaszekszárdiaké Szekszárdé is egy kicsit. Mindazon szekszárdiaké, akik a bunyai találkozók meghitt pillanatainak részesei voltak, akikkel a bunyaszekszárdiak megosztották egyszerű hajlékaikat, akiket amikor elbúcsúztak, melegen megöleltek, s akiktől úgy köszöntek: „Szekszárdon találkozunk!", vagy „Jövőre visszavárunk!". Bunyaszekszárd mindazoké, akik számára kedves emléket idéz, de azoké is, akik ismeretlenül is segítettek, hogy a harangok több száz kilométerre a magyar határtól vasárnap délelőtt magyar nyelvű istentiszteletre hívhassanak, és azoké, akik a segítés ezernyi más módját gyakorolták. De Bunyaszekszárd nemcsak az Övék. Bunyaszekszárd azoké a településeké is, ahonnan Szekszárdon túl telepesei útnak indultak Faddé, Kajdacsé, Kölesdé, Medináé, Nagydorogé\ Szedresé, Sárszentlörinc-Uzdé és Tengelicé - s melyek mai lakói nem is sejtik, hogy rokonaik szülőfaluját rejti e név. S Bunyaszekszárd nemcsak az Övék, de Mindenkié, aki meg akarja ismerni azon református magyar település történetét és életét, amelynek tagjai megkísérelték a lehetetlent: a Bánát északkeleti részén, erdőségek közepén, víztől, vasúttól, piactól, ipari létesítményektől, a későbbi magyar telepes falvaktól is távol egy évszázadon át tartó küzdelemmel, hittel és kitartással a mostoha körülmények ellenére megélhetést, közösséget és kultúrát teremteni. Bunyaszekszárd mindenkié, aki meg akarja ismerni egy közösség küzdelmét azért, ami számunkra, itt a Dél-Dunántúl egyik legszebb városában olyan természetes és mindennapi, mint az, hogy lélegzünk: magyarságukért. A Szüreti Fesztivál programjai között szeptember 24én 11.00 órakor a Pécsi Tudományegyetem Illyés Gyula Főiskolai Kar „A " épületének tanácstermében a Volt egyszer egy Bunyaszekszárd könyv bemutatóján találkozni kellene mindazoknak, akik reményt, hitet és erőt adhatnak a bunyaszekszárdiaknak ahhoz, hogy tudják, nincsenek egyedül, hogy van miért kitartani. Érdemes magyarnak, Tolna megyéből, Szekszárdról elszármazottnak lenni apró falvakban és nagy városokban, Romániában és Magyarországon, a szélrózsa minden irányában. Érdemes megőrizni a Maros és a Bega vízválasztójának hegyes-dombos részén, Facsádtól mintegy 13 kilométerre fekvő szülőfalu emlékét akkor is, ha „kemény nyakú, erős szívű, becsületes, jó kedélyű" bunyai már nem születik, csak meghal. Kaczián János Nagy Janka Teodóra adat - különösen szórványmagyarság esetében. Miként az egykori templomkertben rögtönzött könyvbemutatón a bunyaszekszárdiak - és az évről-évre mind nagyobb számban részt vevő román vendégek - körében elhangzott, nem egyszerű az érzelmeket, a személyes kötődést félretéve, felesleges magyarkodás nélkül az ott élők érdekét tekintve elsődlegesnek, őket segítve, Nekik, Róluk írni. írni, hogy majd legyen mit mesélni az esetleg magyarul már alig beszélő unokáknak, hogy legyen majd egy könyv, amelyből megismerhetik honnan jöttek, kik voltak a dédszüleik. A hagyomány, a szekszárdiak közös ünneplése a bunyaiakkal ez évben is folytatódott. A szekszárdi küldöttség vezetője, Módos István mellett a Facsádra költözött bunyaszekszárdi magyarok révén az éves talákozókat települése ügyének is tekintő, s azt segítő facsádi polgármester is köszöntötte a hűséges bunyaszekszárdiakat, miként ott volt másnap az immár végleges díszben álló templomban is. A szekszárdiakat a bunyaiak hamisítatlan magyar vendégszeA szülőfalujuk helyén immár hatodszor találkozó bunyaszekszárdiak egy csoportja a szekszárdi vendégekkel. retettel fogadták: jó szóval, jó szívvel, finom étellel. A szekszárdiak kínálta bor mellett - a bjinyai bálokra emlékezve - az ének, a zene és a tánc sem maradhatott el. Reméljük, a szervező Bunyaszekszárd Baráti Társaság jóvoltából még éveken keresztül folytatódik e szép hagyomány, s az augusztusi találkozókon felhangzik a dal: „Bunyaszekszárd de szép helyen van, mert a templom a közepén van...." Szabó Géza