Szekszárdi Vasárnap 2000 (10. évfolyam, 1-44. szám)

2000-05-21 / 20. szám

2000. május 21. SZEKSZÁRDI 15 A sorozat életében néha előfordul, hogy nem a megszokott helyszínen, a Gemenc presszóban találkozom vendégemmel. Akivel randevúztam még csak nem is Magyarországon él, mégis egész élete kötődik kis országunkhoz, s a beszélgetés sem akármilyen apropóból készült. Schaffer János, a németországi Hailerben a 80. születésnapját ünnepelte, amely alkalomból mi is szeretettel köszöntjük. Alsónánán született 1920-ban, s 1947-ben telepítették ki egész családjával. Szülőfalujáról, fiatalságáról, a katonaságról, fogságáról, a kitelepítésről, az élet újrakezdéséről, a beilleszkedésről, a hazaszeretetről és a honvágyról, a családról beszélgettünk János bácsival. Sajnos az oldal terjedelme miatt mindenről csak pár mondatban, hiszen a mondás, hogy minden ember élete egy kész regény, Schaffer Jánosra nagyon is ráillik. ^iános bácsi! Szeretett és sokat en^fetett szülőfaluja Alsónána... - Abban az időben egy 1300 lelkes, teljesen sváb, evangélista falu volt. A tanító, a pap és a jegyző voltak a falu vezetői, a község lakossága földművelésből élt. Vásárokban Szekszárdra és Bátaszékre jártunk, amit mi gyerekek nagyon élveztünk, két leány- és egy fiútestvéremmel. - Milyen volt a fiatalsága? - Mint fnindenkinek, szép, mozgalmas és gazdag. Talán az enyém még gazdagabb, hiszen fiatalon kapcsolatba kerültem a zenével. Fúvós hangszeren tanultam, játszottam trombitán, pisztonon és fuvolán. Volt egy jó kis zenekarunk, s jártunk bálokba, búcsúkba, lakodalmakba, főleg ősszel és télen. A környező falvakban már ismertek, és hívtak bennünket. Igazán nagyon szép, gondtalan évek voltak azok, amellett persze sokat dolgoztunk is. •

iatalon már külföldön járt... émetországban, Osnabrückben, egy cementgyárban dolgoztam több fiatallal a faluból majdnem egy évig a háború kitöréséig. - Mielőtt rátérnénk a háborús évekre, térjünk vissza a szép fiatalsághoz, hiszen egy újabb nagy ünnep küszöbén állnak feleségével Rézi nénivel, született: Knapp Teréziával... Háború, fogság, „Tűzkereszt"... - 2000. február 24-én ünnepeljük a gyémántlakodalmunkat. Hatvan esztendőt együtt élni, valóban nagy ajándéka az életnek. Túl sokáig nem udvaroltam, hiszen mindig egymás szeme előtt voltunk, s éreztük azt is, egymáshoz tartozunk. Még a házasságkötésünk évében megkaptam a sorozásra a papírt, s nem sokkal később októberben a behívót Sopronba. A II. Magyar Hadsereggel 1942 áprilisában a Szovjetúnióban harcoltunk, már Kurszkban, egész LeninFérfiakról nemcsak férfiaknak Sas Erzsébet oldala KitoiSafsí] iraíDá®^® grádig jutottunk el, jómagam Voronyezsig. 1943 júliusában sikerült hazajönni Sopronba, s ott leszereltünk. Többször behívtak még, szinte kéthavonta, majd újra hazaengedtek. Aztán kaptam egy igazolást, hogy családfenntartó vagyok, s akkor már nem kellett harcolnom, hanem Sopronban kiképeztem a frissen behívottakat. 1944 őszén, amikor jöttek a szovjetek, akkor mi kimentünk Németországba, mint magyar katonák, én mint kiképző és tolmács. Jöttek az amerikaiak, mi pedig Ausztria felé igyekeztünk, s Rosenheimben kerültem amerikai fogságba, s mint magyar katona voltam fogoly Németországban, pontosan kilenc hónapig. - János bácsi! Már többször átbeszéltük a háborút, s tiszta szívből mondom: napokon át szívesen hallgatnám s nézném azokat az emlékeket amelyeket megőrzött ezekről az évekről. A leveleket, a naplót, amit a katonaság és a fogság alatt hihetetlen alapossággal és pontossággal írt. A zsoldkönyvről, amely 1944. december 2-án lett kiállítva, a „ Tűzkereszt" jelvény viselésére feljogosító igazolványról, s még sorolhatnám. Az élet azonban, s a mi beszélgetésünk megy tovább.... - A fogságból 1946. január 16-án indultam haza Komáromba, ahol pár napot álltunk, majd „útlevelet" kaptam haza, s egy furcsa mondatot. „Otthon váija még valami". Hogy ez mit jelentett, azt csak később értettem meg. Akkor nem is gondoltam semmi rosszra, hiszen több helyen is megerősítettek, hogy dolgozzak csak nyugodtan, mert az én korosztályomra nagy szükség van. Dolgoztunk hát a földeken, az istállókban, s egyszercsak azt láttuk, hogy kitelepítő biztosok jönnek Mórágy felől. Mi még akkor sem hittük el, hogy a mi egész falunknak is mennie kell, amikor már a telepesek ott voltak. Aztán kifüggesztették a kitelepítendő családok névsorát, s akkor láttuk, hogy 8-10 család kivételével az egész falu rajta volt. - Azt nem is merem megkérdezni, hogy mit éreztek, bizonyára meg sem lehet fogalmazni az érzést. Mi volt a teendő? „Ötven kiló, különvonat, újrakezdés" - Két napunk volt az összecsomagolásra, fejenként ötven kilót lehetett magunkkal vinni, azon belül lehetett húsz kiló élelmiszer. Összevarrtunk két-két zsákot, s lovaskocsin kivitték az állomásra. Rendőrök ellenőrizték a csomagolást, s Mórágyon felszállítottak bennünket egy különvonatra, amelyről azt sem tudtuk, hová visz. Sopronig mentünk, ott vámunk kellett, majd hat napig utaztunk ide ki, Németországba. Itt lágerekbe kerültünk, majd onnan 3-4 hét múlva falvakba. Nekünk sikerült elérnünk, akik együtt akartunk maradni, hogy egy faluba telepítsenek le bennünket. Semmit nem tudtunk arról mi lesz velünk, leraktak bennünket, 2 embert egy táncterembe, aztán az ottani polgármester adott helyet, kis házakban élhettünk Süntlersbach-ban négy évig. - Mindenki tudja, hogy a kezdés nagyon nehéz volt, de átérezni csak az tudja aki, valóban ott volt és megélte... - Azonnal munkát kerestem, földmunkát találtam, s amikor 1948. augusztus 20-án kaptunk 40 márkát fejenként, az utolsó öt márkával elmentem Frankftirtba munkát keresni. Az építőiparban dolgoztam, s csak hétvégeken mentem haza. Abban az időben már a kitelepítettek a szorgos munkájuknak köszönhetően kezdtek kicsit magukra találni. Mi is kerestük a helyünket, ahol végleg letelepedhetünk. Ez a község lett Hailer, ahol házhelyet vettünk, s 1951-ben elkezdtük az építkezést. Követ törtünk egy kőbányában, s lassan fokozatosan, a pincétől az emeletig felépítettük a házunkat. Addig egy kis szobában éltünk négyen, a még Magyarországon született János fiammal és Terézia lányommal. Ahhoz, hogy így nézzen ki ahogy most, természetesen még évekig dolgoztunk rajta. „Tolnai utca Hailerben" - Közben a munkahelye is megváltozott... - Tíz évig dolgoztam az építőiparban, majd a világhírű Heraeus Üvegcégnél közel harminc esztendeig, pontosan 27 évig. Szerettem ott dolgozni, megbecsültek, a mai napig is kapom a cég újságját, sőt külön nyugdíjat is kapok tőlük, az állami nyugdíjon felül. -Ahol most él és ahol ez a beszélgetés zajlik Hailerben, az utcatáblára az van írva, Tolnai utca... - A faluban tanácstag lettem a hatvanas években, s a polgármesterrel akivel nagyon jól megértettük egymást - beszélgettünk arról, hogy ebben az utcában sokan laknak olyanok, akik Magyarországról jöttek. Akkor kérdeztem meg tőle lehetne-e ennek az utcának a neve Tolnai strassze. A következő ülésen ő megszavaztatta, s azóta ez az utca neve. Az egyházközségben is vezetőségi tag voltam 18 esztendeig, s mindig a magyarok érdekeit képviseltem. - János bácsi! Hihetetlen, mi mindenen ment keresztül, s magával együtt az a korosztály, amelynek hazát kellett váltania. Sokukat ismerem, s tudom, érzem nagyon kötődnek az óhazához. A fiatalok már feltalálták magukat, nagy részük ott született, már csak elmesélésből ismerik azt a Magyarországot, amely János bácsinak oly sokat jelent még ma is. Magyarul beszél, olvas, s örül ha hall valami hírt az itthoniakról. Megélte a 80. születésnapját, szép családja, rokonai, barátai körében... - Szerencsés embernek mondhatom magam. Jó felségem van, akivel együtt küzdöttük végig a 60 esztendőt. Jó gyerekeim, akik vitték valamire az életben. Szép unokáim, akiket szeretek. Mindig jó munkatársaim voltak, s mindig éreztem, ha kimentem az utcára, az emberek szeretettel és bizalommal fordulnak felém. „Üzenet az itthoniaknak" - Ez az interjú szülőfalujához közel eső városban, Szekszárdon fog megjelenni. Mit üzen „haza"? - Ezt a kis magyar nemzetet én nemcsak nagyon szeretem, de nagyon becsülöm is. Mert ez a kis nemzet a történelem viharaiban nagyon sokat szenvedett. S azoknak, akik tehetnek valamit e nemzet sorsáért, Kölcsey szavaival üzenem: „Megbűnhődte már e nép, a múltat s jövendőt."