Szekszárdi Vasárnap 2000 (10. évfolyam, 1-44. szám)

2000-05-14 / 19. szám

2000. május 14. , SZEKSZÁRDI VASÁRNAP 9 Nappali és garázs Az általunk látott tajvani otthonok többsége kétszintes sorház volt. Az alsó szinten nappali, fent a háló... vagy mégsem? Ugyanis a házak egy részében az alsó szinten ülőgarnitúra, szekrény, televízió látszott az üvegfalon keresztül. Máshol pedig autó állt az alsó helyiségben. Kiderült, hogy sok helyen este félretolják az ülőgarnitúrát) asztalt és székeket, ily módon alakítva garázzsá az alsó szintet. Az ötlet helytakarékosságból mindenesetre ötöst érdemel. Véglet WC-papír Hazaérkezésünk után sokan megkérdezték, hogy miért nem lehetett a WC-papírt a WC-he dobni. A magyarázat rendkívül egyszerű: az ottani csatorna-hálózatnak kisebb a kapacitása, mint a miénknek. így fordulhatott elő, hogy megérkezésünk után pár nappal néhányszor eldugult a vezeték. Ekkor udvariasan megkértek minket, hogy a már felhasznált papírt minden alkalommal a WCcsésze melletti szemeteskosárba dobjuk. Európai fejjel ez eléggé furcsának tűnt, de el kellett ismernünk a logikáját. Mindenesetre az egész csak akkor zavart minket, amikor elfelejtették kiüríteni a szemetest. Idegenként A családomban korábban még senki sem látott európai embert, - meséli Isabell tört angolsággal - így amikor megláttam Önöket, rögtön szóltam nekik, nehogy elmulaszszák ezt az élményt. A fiatal •

pyal egy Juang Li melletti nzennél, a tengerparttól mindössze 1-2 km-re találkoztunk. Szégyenlős teremtésnek látszott és családtagjai is zavart mosollyal fordították el fejüket a kamera láttán. Nem voltak szégyenlősek viszont a tajvani gyerekek, akik számára - akárhova mentünk - mindig szenzációt jelentettünk. A lurkók bizony néha visítva vettek körül minket és egymást túlharsogva mutogattak ránk. Mindez persze nem volt zavaró, sőt talán néha még büszkévé is tett minket. Honvágy Két hét egy idegen országban, a szülővárostól 10 000 km-re. Ez látszólag semmi egy edzett bartinásnak, de másfél hét után azért érzékelhetők voltak mindenkin a honvágy jelei. Hiába voltak fantasztikusak a látnivalók, érdekesek az emberek, furák, de ízletesek az ételek, azért az otthon mégiscsak otthon. Hazaérve azonban arrajöttünk rá, hogy két hét után más szemmel nézünk körül, másképp látjuk Magyarországot, az embereket, a környezetünket. Másképp látjuk és jobban értékeljük. Dörmer Csaba „FECSKÉT LÁTOK, SZEPLŐT HÁNYOK..." Lecke életről, hűségről Tekintsék bár gyermetegségnek, minden évben türelmetlenül várom haza a fecskéket. Tavasztól, őszig, mindig mélabúra hangoló búcsúzásukig velük, tőlük kerek a világ, belém is mar néha a szomorúság, hogy egyre kevesebben vannak. Igen sok közöttük a vándorlások áldozata, mert tömérdek veszély leselkedik a szószerint fecskeröptűen rövid fecskelétre. Senki se homorítson kivételként idehaza, ahova sűrűn gomolygó kötelékekben repülnek vissza. Azt mondják sokan, hogy az „ösztön" hozza őket haza. Én emberebbnek, magasabbrendűnek tartom a fecskenépet, azt mondom, „hűség". És bármikor szívesen időzöm ennél a gondolatnál, mert újkori valónkat elcsúfító tulajdonságaink tárházában hovatovább hűtlenség, képlékeny gerinc és társai foglalják el a legtöbb helyet. Lássuk csak be, hogy életharcában az ember olyan értékeket hagyogat el, lép át, ami nem csak emberré teszi, hanem meg is tudja tartani annak. De ez itt nem a filozófiai eszmefúttatás helye. Aki gyönyörködött már megérkezett fecskék táncra emlékeztető rajzásában, idelentről örömteli játéknak tűnő csapongásában, az tudja, hogy amit szépként fogad be a szem, az a szokottnál valamivel emelkedettebb gondolatok szülője is lehet. Bár, a megnyugvás sem kevés, hogy itt vannak, megjöttek, kezdődik a kikelet várt uralma. Nem vesztek el a hozzánk ragaszkodók, pedig lehet, hogy keserűségtől se mentesek a megérkezések. Volt fészek, nincs fészek. De kell, hogy legyen. Neki is látnak rendeltetésük beteljesítésének, és igyekeznek elfelejteni, hogy hazafelé tartó útjukon alig hagyták el Afrika partjait puskások vártak rájuk, meg mindenféle befogó szerszámokkal fölszerelt vadak, akiknek emberformájuk volt. Nem értik. Ami azt illeti, én sem. Mi csemegézni való van egy fecskében? Életem első, egyben utolsó vadvacsoráján nem csak liftezni kezdett a gyomrom, bele is bőgtem a leveses tányéromba meglátva a foglyok fogpiszkáló törékeny-ségű csontocskáit. Mitől lehet különleges finomság másfél falatnyi fecskehús? A gyil-kolászás vadállati gyönyörétől? De szívesen csinálnék interjút egy fecskepusztítóval! Föltehetően a képembe röhögne és elküldene Grönlandra jeget aszalni. Az is valami azért, hogy az megért, aki belekóstolt abba a gondolatba, hogy az élet nem csak az ember számára, a fecskék számára is veszélyes üzem. Egészen picikére soványodtak ezek az idei fecskék, „akik" most a génjeikbe kódolt parancsolat szerint nekilátnak a fészekrakásnak. Szerencsés az a pár, amelyiknek csak tataroznivalója van, mert ha nem is várták őket síppal, dobbal, nádihegedűvel, a bújtató ereszaljak, erkélyek tulajdonosai számítottak az egynyári látogatókra. Fészkeiket meghagyták, némelyik fészek alá visszaerősítették azt a kartonlapocskát, ami a potyogó „áldást" fölfogja. A fecskék meghálálják, üdítő csiviteléssel is. Ornitológusok bizonnyal kiszámolták már - ha másért nem, játékból - hogy nyaranta egyetlen fecske bögyében hány szúnyog, légy és más rovar pusztul el. Tudunk is illene, hogy egyik a legtermészet- és emberbarátabb rovarirtónk a fecske! Akár hiszik, akár nem, idegnyugtató figyelni az életüket, apadhatatlan szorgalmukat, kivált a pihésedő fiókák röptetésig kitartó mohósága, telhetetlensége miatt. Idén nem én láttam meg először a fecskéket, hanem az a szomszédnőm, akit mozgáskorlátozottság köt helyhez. Naphosszat kint ül mostanában már a gangon, felejteni a falak lélek szürkítő szorítását. Magában föltehetően ő is elmondta azt a gyermekkorból hozott versikét, amit én el nem mulasztanék elmondani. „Fecskét látok, szeplőt hányok..." Kislányként örült ez az asszony is a fecskék cikázásának és ettől teljesebb az én örömöm. Hál'isten élet nyüzsög megint az ablakommal szembenéző kilenc emeletes betonkolosszus körül. Azt gondolom, nem kell sokáig várni a fészekavatókra, itt szó sem lehet határidő-elcsúszásról. A nyár rövid, de azért minden, ami céllal történik, nagyon, nagyon jóízű... László Ibolya