Szekszárdi Vasárnap 2000 (10. évfolyam, 1-44. szám)

2000-03-19 / 11. szám

2000. március 19. , SZEKSZÁRDI vasárnap 15 Vendégem a Gemenc presszó­ban, Németh István karosszéria lakatos, akivel korántsem nagy szakértelemmel végzett hivatá­sáról beszélgetünk, hanem két kiállítása között arról, amiről neki szó szerint a következő a véleménye: „Kitaláltam ma­gamnak egy művészeti ágat, olyat, amit más senki nem csi­nál, s amiben én a legjobban ki tudom fejezni magam." - Eredeti szakmád, s „tüke­séged" miatt szinte mindenki is­mer a városban. Először mint karosszéria lakatost, majd egy más oldaladról is megismertek szülővárosod lakói. - Valóban, tősgyökeres szek­szárdi vagyok. Édesapámat na­• on sokan ismerték a városban, tizedekig eladó volt a Vasbolt­ban. Édesanyám női szabó volt. Az általánosban a II. sz. Iskolába jártam, majd következett az Ipari iskola, ahol karosszéria-lakatos szakon végeztem. Az első munka­helyem az AFIT volt, 1978-ig, az­tán a Komáromi Lajos bácsi, aki elismert szakember volt a város­ban, elhunyt, s kibéreltem az üzle­tét, ezzel saját gazdám lettem. Ke­ményen kezdtem dolgozni, idővel ipari tanulóim is lettek, majd al­kalmazottjaim. Pécsett 1979-ben már mestervizsgát tettem. - Mindenki úgy ismer, hogy nemcsak imádod, magas szinten müveled a szakmádat, de mindent, amit tudsz meg is teszel érte... - Azt szoktam mondani, hogy • : egy betegség nálam, nem tehe­k róla, s hogy ezt mások is így látják, azt bizonyítja, hogy én va­gyok a megyei mestervizsga bi­zottság elnöke. - A férfiak bizonyára megmo­solyogják most a kérdésemet, de egy mondattal elmondanád, hogy mi is a karosszéria-lakatos munkája? - Minden, ami az autó burkola­tához tartozik. Amikor karambolo­zik egy autó, akkor ugye leginkább a külső részei, tehát a karosszériá­ja törik össze. Ezekből újat „vará­zsolni" az egy művészet. Persze nemcsak a karambolozott autókra vonatkozik ez, hanem a régi, el­használódott autó is „megfiatalod­hat" egy új karosszériával. - Kimondtad a szót, hogy mű­vészet Hol találkoztál először a rajzzal, a formák ábrázolásával, ami aztán később nagy-nagy hobbyd lett... Férfiakról nemcsak férfiaknak Sas Erzsébet oldala - A mindenki által nagyon tisz­telt, ,jóemlékű" Lázár Pál gimná­ziumi tanár csinált egy rajzszak­kört, ahová én rendszeresen jár­tam. Sok mindent tanultam tőle, de a legfontosabb az volt, hogy ami­kor megnézte a rajzomat, nemcsak azt mondta meg, hogy mi a rossz, hanem rávezetett arra, hogy mi a jó. Ez a pedagógiai módszer azt hi­szem, a leghatásosabb, ezért a ta­nulóimnál is bevezettem, elmond­hatom, nálam is bevált. - Aztán eljött az-az idő, ami­kor a gyermekkori rajzok - per­sze jóval később - egy más for­mában, anyagban teljesedtek ki.. Mivel kezdődött? - A Velencei Biennálén, úgy tíz évvel ezelőtt láttam fémből „ösz­szetákolt" képeket, s ott helyben rájöttem, hogy én ezt sokkal job­ban meg tudom csinálni, még a fém legkényesebb „részét" is, az árnyékot. - Aztán hazajöttél és megpró­báltad... - Rájöttem, hogy a magyar plas­ma vágó segítségével szinte min­dent meg tudok csinálni. Előtte megrajzolom, megkomponálom a képet, a mondanivalómat, aztán készítem el. Számomra az alkotás élménye a mai napig olyan óriási, hogy kifejezetten szeretem azt a szót, hogy amatőr — amiért pedig sokan megsértődnek -, mert akkor nincs árcédula, nincs benne kény­szer, egyetlen dolog van benne, s ez a szabadság. - Sok olyan képed van, amely bibliai eredetű témát dolgoz fel. Tudatos ez nálad, vagy belülről fakad? - A vallásos eredetű témákat azért dolgozom fel szívesen, mert tudom, hogy a biblia olvasása közben „jött" képötleteket min­denki érteni fogja, hiszen ezeket még azok az emberek is tudják és értik, akik nem vallásosak. Egyébként pedig azt formázom meg, ami eszembe jut, a hétköz­napi élet történéseit. Egy időben sok portrét, karikatúrát rajzoltam. Aztán emblémákat, meghívókat terveztem, s még sorolhatnám. - Már több kiállításon túl vagy. Milyen érzés számodra, megmé­rettetésnek, vagy inkább — bo­csáss meg a rossz szóért — meg­mutatásnak teszed ki képeidet? - Szinte minden évben van kiál­lításom, s nem azért csinálom, hogy pénzt keressek vele, kifejezetten hobbyból. így aztán nem is érdekel, hogy a szakemberek mit mondanak rá, sokkal inkább az, hogy a kiállí­tás látogatómnak tetszik-e. Egyébként az ország minden részén van már képem, sőt kül­földre is vittek, az viszont nem jellemző, hogy eladni szándéko­zom őket, sokkal inkább az, hogy elajándékozom. Az nekem egy csodás dolog, hogy ha valame­lyik barátomhoz bemegyek, és ott látom a falon egyik munkámat, elég ha rápillantok, s az akkor ne­kem a legnagyobb fizetség. - Még adósok maradtunk az olvasónak azzal, hogy miből is készülnek a Te képeid? - Rozsdamentes acélból, a képe­ket mint mondtam, először meg­tervezem, majd a plasmavágóval és hegesztéssel megadom a kép formáját, ezt követően hőkezelés­sel és fémfüstözéssel, valamint csiszolással adom meg a képek fé­nyeit, színeit, s ezzel az eljárással lesz az acéldarabból kép. A tűzzo­mánc, ami szintén nagyon érde­kel, egy teljesen más technikával készül, abban az a csodálatos, hogy nekem már a festésnél tud­nom kell, hogy égetés után a kép milyen színű lesz. - Rengeteg dolgod van, min­dig csinálsz valamit, mégis úgy tűnik, mindenre van időd. Ki­egyensúlyozott, szép házasság­ban élsz, két tehetséges lányt ne­veltetek fel, kérdés milyen életelv alapján jut minderre idő? - Azt szoktam mondani, hogy az ember arra ér rá, amire akar. Az kétségtelen viszont, hogy a békés, nyugodt családi háttér sok energiát, erőt ad. A feleségem ugyanolyan hűséges, mint én ­nemcsak a házasságunkra értem, aminek tavaly ünnepeltük a 25. évfordulóját - évtizedek óta a Földhivatalnál dolgozik. Lánya­ink felnőttek, Katalint a nyelvé­szet, Juditot a természet vonzza. Pályaválasztásukat nem befo­lyásoltuk, mindketten mindig jó tanulók voltak, ami azt hiszem egy szülő számára a legnagyobb boldogság. - S mi az a kedvenc program amit, hogy a Te szavaiddal éljek, amire akar az ember tud időt szakítani.. - Sokat utaztunk - ez inkább a fiatalabb éveinkre voltjellemző ­családostól Moszkvától New Yorkig mindent látni kívántunk, miután a feleségemmel együtt nagy fotósok vagyunk, ezeket az utakat meg is örökítettük. Ma már kevesebbet megyünk, van egy hétvégi házunk, amit sa­ját kezünkkel tettünk olyanná amilyen most, s ott egy kis ker­tészkedés, egy kis gyönyörködés a szép fűben, az illatos rózsák­ban, egy kis beszélgetés, boroz­gatás a jó szomszédokkal, kelle­mes és pihentető szabadidő szá­munkra.

Next

/
Thumbnails
Contents