Szekszárdi Vasárnap 1999 (9. évfolyam, 1-45. szám)

1999-11-07 / 39. szám

6 SZEKSZÁRDI 1999. november 7. Érdekli? Bemutatjuk! „Az emberne

k először saj

át magát kett elfogadnia" Sorozatunkból legutóbb dr. Bihari Nagy Sándornét, az Egy lépés Alapítvány kuratóriumának elnökét ismerhették meg Olvasóink. Most ebben a részben az elnökasszony javaslatára Házi Magdolnát mutatom be. Magdi - akivel tegeződünk, mivel sok-sok éve jól ismerjük egymást - beszél gyermekkoráról, betegségéről, mások segítségéről... Szavaiból kimondatlanul is érződik az erő, a kitartás, s a megváltoztathatatlanba való beletörődés mellett a törekvés a teljes életre. Sikerrel. - Fényképek is bizonyítják, hogy látszólag teljesen egészséges gyerek voltam. Két-három éves voltam, amikor az izomsorvadás-megbetegedés jelei kezdtek „kijönni" rajtam. Édesanyám azt mondta, hogy számára az volt a feltűnő, hogy rengetegszer elestem. Azt tudjuk, hogy minden gyerek esik, de miután én voltam édesanyám negyedik gyereke, korábbi tapasztalatából tudta, hogy az én eséseim nem jellemzőek egy átlag-gyerekre. - Mit mondtak az orvosok? - Kezdetben többen is állították, hogy semmi bajom nincs. Aztán fölfigyelt arra édesanyám, hogy nem teszem le jobb lábam sarkát, hogy lábujjhegyen igyekszem járni, s más tünetek is előjöttek. Változatlanul jártunk egyik orvostól a másikig, de semmi. Végül eljutottunk a Heim Pál Gyermekkórházba, ahol megállapították a betegségemet. - Az izomsorvadás előrehaladása változik? Egy bizonyos idő után előfordul, hogy stagnál? - Nem, a romlás nem áll meg. Bár tudni kell, hogy az izomsorvadásnak sok fajtája van, s én abban a tekintetben szerencsés vagyok, hogy a romlás nálam nagyon lassú folyamat. - Ez valóban így lehet, mert amióta ismerjük egymást, én mindig ilyennek láttalak. Szerintem nem romlott az állapotod. - Sajnos, ez nem így van. Te azért látod így, mert mindig csak lakásban találkozunk, ahol üldögélve beszélgetünk, vagy éppen egy-egy könyvért állok föl. Régen én rengeteget gyalogoltam. Az iskolába, a munkahelyeimre, mindenhova gyalog jártam. Most pedig már az is alaposan megterhel, ha az utca egyik oldaláról át kell mennem a másikra. A lakás, az más, itt csak egyet-kettőt lépek, ráadásul ezt a környezetet megszoktam, itt nem bizonytalanok el. Viszont itthon is könnyebben fáradok el, mint régen, ha takarítok a lakásban, többször pihennem kell. Erről nem nagyon szoktam beszélni, de az állapotom romlása lelkileg nem viselt meg. Tudomásul vettem, hogy most ez a helyzetem és az is lehet, hogy azért is, mert sok olyan emberrel találkoztam, akiknek nálam lényegesen rosszabb az állapotuk. - Úgy gondolom, ez azért lehet nálad így, mert lelkileg nyitott ember vagy, mindig van terved, feladatodKönyveket állítsz össze, alapítványba dolgozol, másoknak segítesz. De fogalmazhatok úgy is — s biztosan sokan érzik így - hogy amikor hozzád jövök, akkor nem egy mozgásában korlátozott, sérült embert látogatok meg, hanem a Házi Magdit - Ennek örülök, s amit mondtál, azt én is éreztem. Mert meg kell mondanom, hogy a sérült megérzi, ha hozzád hasonlóan közelednek hozzá, vagy ha a ,jaj, szegénykéhez". Szerencsére nem sok sajnálkozóval találkozom, mert az nagyon irritál. Azt szeretném, ha mindenki úgy fogadna el, ahogyan vagyok. - Mióta élsz Szekszárdon? Miért hagytad ott a fővárost? - Huszonöt év körül voltam, amikor 1978-ban leköltöztem Szekszárdra, a nővéremhez. De előtte magánúton elvégeztem az általános iskolát, de ami érdekes, gimnáziumba úgy jártam, mint bárki más, noha az orvosok szerint én alkalmatlan voltam arra, hogy közösségben legyek, mert fellöknek, s bajom lesz. A lényeg, hogy sikerült felvételt nyernem a Szerb Antal Gimnáziumba, ami egy épületben volt a kollégiummal. Igaz, lépcsőket kellett másznom, de szerencsémre mindkét oldalon stabil korlát volt, és soha nem volt balesetem. - Most miért nevetsz? - Mert eszembe jutott, milyen rosszul kezdődött a középiskola. Én korábban nem voltam közösségben, s még ma is jellemző rám, ha nagyon idegen környezetbe kerülök, az első napokban elkezdek dadogni, ami szép lassan elmúlik. A gimiben az első felelésem úgy kezdődött, hogy egyszerűen nem jött ki hang a torkomon, csak nyökögtem.. A mai napig is csodálkozom azon, hogy a pedagógus bevésett egy egyest, mondván, hogy neki erre nincs ideje. Nekem, aki addig gyakorlatilag üvegházban éltem, iszonyatos volt. Persze, később megoldódtak a beszédgondjaim, s rájöttem, hogy rettenetesen jól érzem magamat a közösségben. - Érettségi után mihez kezdtél? - Egy évig nem találtam munkát. Majd - ezt sem szégyellem - protekcióval bekerültem édesapám vállalatához dekorációsnak. Hiába állt meg a házunk és a műhely előtt az autóbusz, nem tudtam fölszállni, így gyalog jártam a munkába: egy óra oda, egy pedig vissza. - Gondolom, itt Szekszárdon igen sokan tudják, hogy fantasztikus kézügyességed van, munkáidból láthattunk kiállítást is. - Ez számomra a gimnáziumban derült ki, hiszen egy magántanulóval a készségtárgyakkal nem foglalkoztak. De megtanultam hímezni, az alkalmazott grafika is közel került hozzám sok mással együtt. - Öt és fél évi dekorációs munka, s a napi több órás - a távolság megtételének ideje egyre nőtt - gyaloglás után döntöttél, hogy kisebb városba költözöl? - Ennyire nem volt egyszerű. De elmondom, hogy engem senki nem kényszerített a napi nyolc-tíz órai munkára, sőt szüleim ellenezték is. Én viszont képtelen lettem volna napról-napra otthon tétlenkedni. Sokat foglalkoztam azzal is, hogy merre induljak tovább? Nagyon szerettem volna tanulni. De kérdésedre is válaszolok, nekem a nővérem - aki Szekszárdon élt és volt két kicsi gyermeke - ajánlotta föl a leköltözés lehetőségét. Mivel kicsi volt a lakásuk, nekem egy albérletet kerestünk. Erről az egészről nagy családi viták zajlottak, amit akkor is megértettem, ennyi év után meg pláne. Hiszen nem vezettem háztartást soha, vásárolni sem jártam, szóval egy csomó gyakorlati dologgal nem voltam tisztában. A vásárlás: - amikor először egyedül mentem az üzletbe, (korábban nem tűnt tol a kosár) -, egyik kezemben volt a botom, a másikkal pakoltam a saját szatyromba. Fogalmam se volt, miért szegeződnek rám az árgus tekintetek. Amikor rájöttem, hogy miért nem lehet az árut a saját táskába tenni, hiszen kifizetném, s mi okom lenne rá, hogy ellopjam. - A bolti kalandtól eltekintve hogyan érezted magadat Szekszárdon, milyen volt az önállóság? - A mai napig eszembe jut, hogy a nővérem milyen óriási felelősséget vállalt magára velem. Néhány év múlva meg is kérdeztem tőle, hogyan gondolta az egészet, s hogy nem jelentek-e neki túl nagy terhet? Neki annyira természetes volt, hogy patronál engem, hogy segít mindenben. Ez nagyon jól esett, s megnyugtatott. Most pedig fogalmam sincs arról, mi lett volna velem, hogyan alakult volna a sorsom, ha a testvéremtől nem kaptam volna meg mindazt, ami nagy hálával tölt el. - Magdi, ne haragudj, de ettől kezdve ugyancsak tömöríteni kell mondandónkat, hiszen a terjedelem véges. Azt tudom, hogy két diplomád van. Először elvégezted a tanítóképzőfőiskolát, majd néhány év kihagyás után komoly nehézségeket követően megszerezted a szociális munkás diplomát is. - Ez így történt. Hozzáteszem, hogy azt is nagyon nagyra értékelem, mai itt, a művelődési házban történt velem, hiszen a tanítóképző főiskolára való jelentkezésemet annak köszönhetem. Tehát amikor megvolt már az albérletem és a munkahelyem, bementem a művelődési központba, s beiratkoztam néhány szakkörbe. Kiderült rólam ismét, hogy ügyes vagyok, bábokat ^fc tudok készíteni. Ezért egy gyermeknl^ pi foglalkozásba beszerveztek. Én azt hittem, hogy az előkészületekben kell segítenem, s csak az utolsó pillanatban derült ki számomra, hogy a foglalkozás egyik irányítója leszek. Képzeld el, remekül sikerült, s nagyon élveztem az ggészet, a jó hangulatban a beszéddel sem volt problémám. - Magdi, belőled sugárzik az erő, határozott ember vagy. Gondolod, téged ezért fogad el mindenki, míg más mozgássérültekkel - ágy látom - olykor a többségnek fenntartása van. - Úgy gondolom, hogy az embernek először saját magát kell elfogadnia, s nem azzal kell foglalkoznia nap, mint nap, hogy sérült. Ha ez sikerül, akkor az ember valóban megtalálja a helyét a világban. Én soha nem hagyom, hogy körülugráljanak, hanem amire képes vagyok, azt magam csinálom meg... Persze, ez kicsit személyiség kérdése is. Sok sérülti^fe azt látom, hogy sérültségük jó „védőpajzs", ami mögött el lehet rejtőzni. Sokszor sok sérültnek elmondtam, hogy én jártam iskolába, hogy volt, amikor hajnali fél ötkor keltem, s hat órától szalag mellett dolgoztam, mint bárki más. - Sajnos, elérkeztünk az utolsó kérdéshez, pedig még lett volna mit megbeszélnünk. - A válaszom az előző mondatomhoz kapcsolódik. Szekszárdon az első munkahelyem a BHG-ban volt, ahol napi nyolc órán át dolgoztam szalag mellett, ami nem volt könnyű. Egy alkalommal még valamilyen nehéz munkát bíztak rám csak úgy, pluszban. Akkor Pósta Péter volt a műhely vezetője, s kikelt magából értem, s nem hagyta, hogy velem végeztessék a különösen nehéz munkát. Pedig Pósta Péter talán akkor nem is ismert, s ma pedig a régi történetre nem is emlékszik. Szívesen olvasnék róla, a politikai hitvallásáról, a borászati tudományáról. V. Horváth Mária Á