Szekszárdi Vasárnap 1999 (9. évfolyam, 1-45. szám)

1999-10-24 / 37. szám

10 SZEKSZÁRDI 1999. október 24. DEMOKRATIKUS FORDULAT Napló a kelet-európai változásokról - alulnézetből Elnézést kérek mindazoktól, akikről írtam és akikről nem. Én már mindenkinek megbocsátottam. 1989. február 25. szombat Máriaremetén voltam elsőáldozó, Miklós atyánál. A nagyember nagybátyámnak birtoka volt a fővárossá lett falu főutcáján, s mi - a fiával -, nyaranta gyakran koptattuk a Dimitrov út macskaköveit. Bicajoztunk, fociztunk, sárkányt eregettünk és ministráltunk, Vilivel. Miklós atya felesben itta a bort a vízzel. A kis kancsócskákat a megfelelő miserésznél felvittük neki az oltárhoz, s beleöntöttük a kehelybe Krisztus vérének alkotóelemeit. Egyszer aztán Werner atyához kerültünk. Önteném szokás szerint a bort, hát megfogja a kezem, és még rátolt. Önteném a vizet, azt meg nem engedi. Ekkor döbbentem rá, hogy a papok sem egyformán szentek. Pedig Werner atya nagy tiszteletnek örvendett. Hosszú ősz haja volt, mint Liszt Ferencnek, és még börtönben is ült. Azért, mert a tiltás éveiben, „átcsempészte" a határon azt az olasz Mária-szobrot, amelyik a templomkertben áll. Egy alkalommal perselyeztem. Elmélázva megálltam valaki előtt, aki nem dobott be pénzt. Tényleg nem akartam cikizni, csak így adódott. Helyben járás, helyben csengettyűzés, egy történelmi léptékkel mérve jelentéktelen időintervallumban. 10-15 másodpercen át. Ami rohadt kellemetlenül érintette az ürgét. Mindenki őt bámulta; s Máriaremetén sem csak a szentostya magukhoz vételéért jártak templomba az emberek. Miklós atya egyszer felvitt bennünket a nagyharanghoz. Lenyűgözött a hatalmas fémtest látványa. A világ összes fagylaltja elfért volna benne. Nem is sejtettem, hogy mennyi dolgom lesz még nekem földmérő koromban a templomtornyokkal. Hányba fogok felkapaszkodni geodéziai műszerekkel, malteros vödörrel, pillérnek való téglákkal, és hányból fogok déli harangszókor, a galambokkal együtt menekülni. 1989. február 26. vasárnap Volt ideát Sípos úr, és azt mondta, hogy 450 ezerért bármikor vevő a házunkra. Én 570-re tartottam. Az Ancsáé, amit megvennénk anyósomék udvarában 420. És még 140-150-nel lógunk az OTP-nek. Engedtem volna az 570-ből, mert tanácsi és hivatali kölcsönt is akarok felvenni, de ő nem közelített. Hát jó. Maradunk. Az előjelekből egyébként arra lehet következtetni, hogy hamarosan beindul az ingatlanpiac. Főleg azok számára, akiknek már van ingatlanuk. Meg pénzük. A tanácsi lakások piti összegekért kerülhetnek magántulajdonba. Jó lenne, ha anyám is megvehetné Szolnokon a bérleményét. Egyből megtriplázódna az értéke. (Most csak 180 ezret kapna, ha leadná.) Majd kialakulnak a dolgok. Marcus Aurélius arra int, hogy ne kapkodjunk. Azt mondja, ha valahol élni lehet, ott jól élni is lehet. Meglátjuk. Ha itt maradunk, 2 hónap múlva lesz egy schnauzerem. Anyósoméknál nem lehetne, ott közös udvar van, kisgyerekekkel. Hétvégén hazamegyek. Megnézem, a szolnoki hirdetésünkre milyen válaszok érkeztek. Több irányban próbálunk kitörni. Majdcsak megtaláljuk a fészkünket itt vagy ott. Nincs sok kérésem a sorshoz, csupán annyi, hogy anyám utolsó éveit velünk tölthesse, hogy Viki különösebb baj nélkül felnőjön, és hogy akadjon egy hely amit teljes mértékben otthonunknak tekinthetünk, mindanynyian. Ahol írhatok, és az írásaimból eltarthatom a családomat, ahol fákat ültethetek, állatokat tarthatok. Már nem a hírnév izgat, hanem az alkotás. Nem vivátokat akarok kapni, hanem virágokat adni. Büdöskét is, mert az is az életkert része. Szeretnék egy szemrevaló csokrot átnyújtani az utánam jövőknek. Csak úgy. Jópofaságból. Köszönetvárás nélkül. Hogy is köszönhetnek meg, amikor nem lesznek a kortársaim? 1989. február 27. hétfő B. nejem egy könyvet olvasott, Amazóniáról. A könyv írója egy francia fickó, és b. nejem elhatározta, hogy felveszi vele a kapcsolatot. Kérte, hogy keressek tolmácsot, aki lefordítja majd a levelét. A tolmács ne legyen túl közeli ismerős (nehogy kiröhögje, hogy ő Amazoniáról érdeklődik), de teljesen idegen se legyen (hogy azért garantáltan megbízható, pontos munkát várhasson tőle), s mindezeken túl: tudjon franciául. B. nejem teljesen bezsongott, és igen vágyott a kies Amazóniába. Almaiban látta saját magát sétahajókázni a nagy folyón, kikötni egy paradicsomi tisztáson, andalogni, friss levegőt szívni, és kockás plédeken, jó étvággyal meguzsonnázni. Csak azok a fránya húsevő halak, dühös mérgeskígyók, és még mérgesebb ragadozók ne kolbászolnának mindenfelé! Ef. nejemnek vannak időnként ilyen-olyan fellángolásai. Egyszer azt hallotta, hogy betörtek az egyik közeli házba. Biztos helyről hallotta: a szomszédasszonytól. (Aki valakitől hallotta, hogy valaki hallotta olyasvalakitől, aki valahol hallotta.) B. nejem ekkor felfegyverezte magát és konyháját - kizárólag védelmi jellegű! harci eszközökkel. Volt ott minden: szúró-vágó szerszámok, kisebb-nagyobb balták, reklámszatyrokba csavart fél- és egésztéglák stb... De a támadó csak nem érkezett meg. Ugyanígy nem tört rá a rettegett szatír sem, akit a függöny mögül lesett ki, amint a ház körül ólálkodott. (Az avatatlan szemlélő csak annyit látott, hogy egy öregúr sétál az utcán.) És végül - hosszas tervezgetés, fogalmazgatás, számos piszkozatírás után - ugyanígy nem született meg az amazóniai levél sem. 1989. február 28. kedd Anyai nagyapám 89 esztendőt élt. Mikor temettük, sajnáltam, hogy nem az volt a koporsójára írva: 90. Én a 12. évemet tapostam, különösebben nem viselt meg a dolog. Arra gondoltam, hogy most nem lesz, aki ad 2 Ftot fagyira meg buszra. (A szüleimtől is kértem pénzt fagyira meg buszra, ha a tatáékhoz mentem, aztán a buszon blicceltem, és teletömtem magam fagyival. Bocsánatos bűnök garmada...) Anyám a sírnál keservesen sírt. S persze az egész rokonság. Fura família volt ez a B. Nagy család. Megtalálták az okát-módját bármilyen szituációban hogy különbnek érezzék magukat másoknál. Büszkék tudtak lenni akkor is, ha nem volt mire. Tulajdonképpen a tata teremtett meg mindent, amiben és amiből a négy testvér élt. Ők nem sokat tettek hozzá a világhoz. Manci néni varrónő lett, Miska bácsi mozdonyvezető, Panni néni háztartásbeli, anyám meg irodista a MÁV-nál. A sínekkel körülölelt Rocsatelepen kizárólag vasutasok laktak. A kerítések kiselejtezett vagonok vöröslő deszkáiból készültek. Itt épített a nagyapám egy nagyobb és egy kisebb házat. Az alsó épületet Panni néni kapta meg a férjével, Feri bácsival, és a fiával, akire úgy ráragadt a „kis" Feri név, hogy tán még százéves korában is így becézget tik majd. A nagy ház feléberr Miska bácsi lakott fiaival - Misivel, Tomival - és feleségével, akit a B. Nagy lányok annak rendje és módja szerint utáltak, mint betolakodót, és gunyoros hangsúllyal „Pataki" Manciként emlegettek, megkülönböztetve a mi Mancinktől. A mi igazi Manci nénink Kazincbarcikára költözött a második férjével, Balázs bácsival, és a lányával, Mártával. Éjjel-nappal varrt, hogy aztán elszórakoztassa a pénzt. A nagy épület másik felét a tata lakta, a mama halála óta egyedül. Később, némi öröklési per után, anyámra szállt az a házrész. Miska bácsi hamar meghalt, szívinfarktusban. Manci néni se soká vitte, elhízott és minden baja volt. Panni nénire és anyámig ellenben, alighanem szép kor vár. Nagyapámmal gyakran kijártunk két kis sámlival az Oroszlán utca sarkára, és lestük a vonatokat. Pipázott, de néha elküldött a boltba 5 szál Munkásért, vagy cigarettapapírt hozatott, és maga sodorta a staubot. Fehérkesztyűs főkalauz volt azelőtt. Az I. osztályon, az urak jegyeit kezelte. 300 pengőt vitt haza, mikor az a nótá járta, hogy „havi 200 pengő fixszel az ember könnyen viccel". B. Nagy úrnak szólították az utcában, és házhoz jött a borbély, ha nyiratkozni akart. Egy kicsit jobban ment nekik, mint másoknak, amit az öreg jó humorral viselt, ám a gyerekeit ez a kicsi kivagyivá tette. Aki e napló könyv alakban való megjelentetését támogatná, az erre szánt összeget szíveskedjék a Kézjegy klub 11746108-20006572 számú számlájára befizetni!