Szekszárdi Vasárnap 1999 (9. évfolyam, 1-45. szám)
1999-10-03 / 34. szám
11 1999. október 10. r SZEKSZÁRDI VASÁRNAP mysoK Sorozatunk befejező részében két olyan szellemi nagyságról kell szólni, akiknek munkássága nem intézhető el egy rövid összefoglalóval. Mégis ezt kell tennünk, de felmentést adhat - bár most akadémikusként említjük őket -, hogy a magyar irodalom kiemelkedő alakjai, tehát aligha mondhatunk róluk bármi újat. Talán csak azt a kevésbé közismert tényt, hogy mindkettőjüket tagjának választotta a Magyar Tudományos Akadémia. BABITS MIHÁLY (Szekszárd, 1883. november 26. - Budapest, 1941. augusztus 4.) a pécsi cisztercitákhoz járt gimnáziumba, 1906-ban szerzett tanári oklevelet. Szegeden és Pesten tanított, majd teljesen az irodalomnak szentelte életét. 1902-től jelentek meg versei, 1909ben pedig az első ^•tete, a Levelek írisz koszorújából. Lelkesen köszöntötte az 1918-as októberi forradalmat, 1919-ben egyetemi tanárrá nevezték ki, majd az állásától és a nyugdíjától is megfosztották. Termékeny két évtized következett, sorra jelentek meg fordításai, verses- és tanulmánykötetei. Hat évig dolgozott a Halál fiai című regényén (1927), amely szekszárdi helyszínei és szereplői miatt is megkülönböztetett figyelmet érdemel szerzője szülővárosában. Babitsnak a Nyugat szerkesztőjeként és a ^fcmmgarten-alapítvány kurátoraként lehetősége volt a tehetségek felkarolására, de rá is figyeltek idősebb kortársai. Schöpflin Aladár 1920 körül írta róla: Jól gondozott és nemes ízléssel elrendezett angol parkba lépek, ha Babits Mihály valamely könyvét felnyitom és olvasni kezdek...Semmi kertész önkény, minden a maga természetes valójában él..... Dante-fordításaiért az olasz állam SanRemo-díjjal tüntette ki. Az akadémia alapításának centenáriumakor Babits vitába szállt az irodalmat a tudományos életből kirekesztő véleményekkel. Ady költészetére hivatkozott; ....rejtett hatását szellemi életünkre ki mérheti föl, ki állíthatja meg? Babits 1940-ben lett az akadémia levelező tagja. A beteg költőnek tett gesztussal megnyugtatta lelkiismeretét a tudós társaság, nehogy úgy járjon, mint Moliere-al a francia akadémia; Mi nem hiányzunk az ö dicsőségéből, ő örökké hiányozni fog a miénkből...Székfoglalója Sophokles-fordítása, az Oidipus Kolonosban volt, melyből betegsége miatt Rédey Tivadar olvasott fel részleteket. Babits műveit több nyelvre lefordították; írásai német, olasz, angol, francia, bolgár, japán, lengyel, orosz, spanyol, svéd, szlovák, román és eszperantó nyelven is olvashatók. Gazdag életművéből ha csak néhányat említenénk is, bizton mondható, hogy a szekszárdi szülőház és emlékmúzeum méltán vált a magyar irodalom egyik legjelesebb emlékhelyévé. A Sárszentlőrinc melletti Rácegrespuszta szülötte, ILLYÉS GYULA (1902. november 2. - Budapest, 1983. április 15.) a pusztán töltött gyermekévek után került Dombóvárra, majd Bonyhádra iskolába. Fiatal éveiben Bécs, Berlin, Párizs volt utazásainak állomása, ahol különféle munkákat vállalt, közben egyetemi tanulmányokat folytatott a Sorboon-on. 1926-ban tért haza, két év múlva már versei jelentek meg, első verseskötetét is ekkor adták ki. Felkérték a Nyugat szerkesztésére, majd Babits halála után átvette a lap irányítását. A háború után Illyés országgyűlési képviselő lett az új Nemzetgyűlésben, de elsősorban irodalmi munkásságának élt, amelynek elismeréséül több ízben Kossuth-díjat kapott. 1945-ben választották az MTA levelező tagjává, de a Széptudományi Alosztály megszűnése folytán akadémiai tagsága 1949-ben megszűnt. 1965-ben elnyerte a Költészet Nemzetközi Nagydíját, 1969-ben a nemzetközi PEN Club alelnökévé választották. Illyés Gyula a XX. századi magyar irodalom és költészet legnagyobbjainak-Ady Endrének, Babits Mihálynak, József Attilának - örökébe lépve a szellem szabadságát, az irodalom történelemformáló szerepét hirdette. Versei és színpadi művei közül szülőmegyéjében a szűkebb hazáról is szólók az ismertebbek, mint pl. a Puszták népe c. szociográfiája (1936), vagy az Ozorai példa c. színműve (1952.) Takács Mária most megjelent Illyés Gyula könyvtára c. kötetéből tudjuk, hogy könyvtárában 18 Babits-kötetet őrzött, az egyiket ezzel az ajánlással: Illyés Gyuszinak szeretettel XXX születésnapjára Babits Mihály. 1932. november 2. A költőtárs szülőházában berendezett Babits Múzeuni avatásakor, 1967. július 2-án Szekszárdon találkozott a két irodalmi nagyság. Illyés Gyula volt az ünnepi szónok. Kardos Pál íija forrás értékű Babits-kötetében (1972): Ünnepi beszédében mint a béke és emberiesség apostoláról emlékezett meg Babitsról, majd a megyeházán rendezett esti ünnepélyen elmondta Szekszárd felé című versét, amelyben a táj és népe iránti gyöngéd szeretet erős szálai fűzik egymásba Tolna két költő-szülöttjének alakját. * űcz/í í„ Jáno s Illyés Gyula mondott avatóbeszédet a Babits Múzeum megnyitásakor (1967.) Ódon derű 44. A gemenci erdő levele /1879/ A mai humortalan világban már alig emlékezhetünk arra az időre, amikor a szelíd humor eszközeivel igyekeztek jobb belátásra bírni a magas hivatal - ez esetben a magyar királyi posta - illetékeseit. A Tolnamegyei Közlöny 1879. október 5-én Nyílt kérele m címmel pendített egyet évődő lantján. „Tisztelettel alolírott, bevallom, csekély képzettségemnél és a művelt világtól elzárásom folytán azon téves nézetnek hódoltam mind ez ideig, hogy a közönséggel már hivatásuknál fogva folytonos érintkezésre utalt államintézetek, mint posta- és távirdahivatalok az illető város vagy község központjában helyezendők el legcélszerűbben, miután azonban legújabban szegzárdon a postahivatal is a társas távírda után indulva az Újvárosba vándorolt, ami a központtól meglehetős távolban van, nem látom át, hogy ugyanazon indoktól vezéreltetve miért ne lehetne nevezett hivatalokat itt, az én kebelemben elhelyezni? Házbért nem követelek; fedélnek itt lesz a kék ég; expeditor pedig majd válik az erdei galambok sorából. így lehetne az államnak még nagyobb összeget megtakarítani. Azon kérelemmel járulok tehát Tolna megye közigazgatási bizottságának távírda* és postaügyi szakreferenseihez, hogy ajánlatomat a bizottság legközelebbi ülésén előhozni és pártolni kegyeskedjenek. A gemenci sűrű erdő." A mai szekszárdiak igazából csak félig érthetik az egykori panaszt. A titok nyitja azonban egyszerű: a megyeszékhelyen ekkoriban egy postamester átalányösszegért kapta bérbe a posta és a távírda üzemeltetési jogát. Neki kellett fizetnie ebből alkalmazottait éppúgy, mint a házbért, fűtést, tatarozást. A régebbi posta az akkor főutcának számító Német (későbbi nevén: Bezerédj) utcában volt, hihetőleg magas bérleti díjért. Amikor a postamester olcsóbb házat talált a megyeszékhely szélén, oda költöztette hivatalát - a Tolnamegyei Közlöny nem kis bosszúságára, hiszen a régi hivatal éppen vele szemben, az utca túloldalán volt. . . „ ... Lanius Excubitor BOCS! Múlt heti (1999. 09. 26-i) számunkban az Ódon derű írás szerzőjeként Wessely Gábort tüntettük fel, hibásan. A sorozat nem váltott szerzőt, azt továbbra is Lanius Excubitor jegyzi. Minkét szerzőnktől és az olvasóktól is elnézést kérünk! A szerk.
