Szekszárdi Vasárnap 1999 (9. évfolyam, 1-45. szám)

1999-09-19 / 32. szám

1999. szeptember 19. SZEKSZÁRDI 15 Vendégem a Gemenc presszóban Dr. Tornóczky János, a Tolna megyei Kórház IV. sz. Belgyógyászatának osztályvezető főorvosa. Sok-sok kedves olvasó kérésének teszek örömmel eleget azzal, hogy főorvos urat randevúra hívtam. Idézet egyikük leveléből: „A gyógyítás mellett minden beteg vágyik arra, hogy abban a kiszolgáltatott helyzetben, amiben van, ne csak a testére, de a lelkére is figyeljenek. Mert a jó szó gyógyít, s akiről ezt szívből elmondhatom az Tornóczky főorvos úr" szól a levél. „Juszt is megmutatom" - Vannak emberek, akikről el sem tudnánk képzelni, hogy mások is lehetnének, mint akik. Főorvos úr ezek közé tartozik. „Született" orvos... - Ha nem is „születtem" annak, mindenesetre korán eldöntöttem, ezt •

ályát választom élethivatásul. Egy :rmekkori hashártyagyulladás amellyel az utolsó pillanatban kerültem műtőbe - volt a motiváló, s most, ha visszatekintek az eltelt évtizedekre, úgy gondolom jó motiváció volt. - Folytassuk a visszatekintést a gyermekkorral, az iskolákkal.. - Sióagárdon születtem, őseim többgenerációra visszamenően földművesek voltak. Szüleim „túl" sokat dolgoztak, ezért a II. világháború után kuláklistára kerültek, ami sajnos nekem az iskolámban sokat ártott. Azt, hogy a gimnáziumba bekerültem, Pető Gyula tanár úrnak köszönhetem, s ezt a „protekciót" jó tanulással igyekeztem meghálálni. Az érettségiig kitartott ez a szerencse, ám az egyetemi felvételinél ért a tragédia, hogy „származásom" miatt nem felvételizhettem. Akkor jött a , juszt is megmuom"? - Akkor kezdődött, s végigkísérte az elkövetkezendő éveimet. Elmentem dolgozni a postára egy évig, s mint önálló kereső újra jelentkeztem az orvosi egyetemre, édesapám bölcs tanácsára minél messzebbre, így kerültem Szegedre. - Milyenek voltak az egyetemi évek? - Természetesen szépek, hiszen fiatal voltam, tele ambícióval, s azzal a soha ki nem alvó vággyal, hogy a legjobbat kell kihoznom magamból. Már gimnazista koromban egy rádiós vetélkedőn első lettem, sőt sportban nevezetesen a futásban megyei, sőt országos bajnokságot is nyertem. Hatodévesként a szigorló éveimet is Szegeden töltöttem, ugyanis az volt a terv, hogy maradjak az J. sz. Klinikán. Férfiakról nemcsak férfiaknak Sas Erzsébet oldala ^ o - Mikor dőlt el, hogy a belgyógyászatot választja? Harmadéves voltam, általában ez azaz időszak az egyetemen, amikor az ember rájön melyik az a terület, amelyik a legjobban vonzza, érdekli. „A véletlenek nagy szerepet kaptak" - Aztán Szeged után Gyula lett a következő állomás... - Szegeden sajnos máshová akartak irányítani, de én akkor már nagyon elkötelezett voltam a belgyógyászat felé, ezért Gyulára mentem még távolabb a szülői háztól - ahol egy jó hírű kórház működött, s ahol mindjárt bedobtak a mélyvízbe. Tapasztalatot szerezni a legjobb hely volt, ezen túlmenően pedig fiatal orvosként szinte bent éltünk-laktunk a kórházban. Később, amikor a szakorvosi vizsgám után Szegeden a vizsgáztató professzor visszahívott, kellemes elégtételt éreztem. - Szeged helyett mégis Szekszárd lett a „végállomás"... - Ami egy nagy szerencsének köszönhető. Gyuláról a főnököm magával hozott egy tudományos ülésre, ahol véletlenül Dr. Szentgáli Gyula mellé kerültem. Kifaggatott, s röviden feltette a kérdést: lenne-e kedvem Szekszárdra jönni. A döntés nem volt könnyű, szerettem Gyulán lenni, ugyanakkor a szüleim boldogok voltak, hogy végre közelebb kerülök hozzájuk. Dr. Szentgáli Gyula céltudatos volt, beiszakorvosra volt szüksége; lakást ígért, s én igent mondtam. - Tudományos munkával mikor kezdett el foglalkozni? - Részben érrendszeri betegségek, cukorbetegség, hasnyálmirigy témakörben jelentek meg tudományos dolgozataim, ezek egy része Gyulán. Szegeden a vérképzőszervi betegségeket nagyon magas színvonalon gyógyították, s ebben a munkában én még, mint egyetemista minden szabadidőmben résztvettem. Már 2-3 éve itt dolgoztam Szekszárdon, amikor Dr. Szentgáli Gyula behivatott azzal, hogy itt nincs a vérképzőszervi betegségek gyógyításához szakember, s vállalnám -e? „Óriási felelősség, óriási • élmény" - S létrejött egy új osztály? - Meghirdették a IV. sz. Belgyógyászati Osztályt. Több pályázó volt, s miután nagyon fiatal voltam, nagy megtiszteltetés volt a bizalom, amit kaptam. Igazi nagy álmom elérhető közelségbe került. Egy vadonatúj osztályt kellett felállítani, 48 ágy volt, egyedül voltam szakorvos, s egy szakképzett ápolónő. Miután a gárda fiatal volt, nagyon tiszteltek bennünket, nem lehetett hibázni. Ez óriási lehetőség, ugyanakkor óriási élmény is volt. Tini csapatként indultunk, de kezdtek bennünket egyre jobban megismerni. Tudományos kongresszusokra jártunk, állandóan képeztük magunkat, s hamarosan a diabetest is megkaptuk, majd később jött az onkológia, abból is először az emlőrák. A diagnosztika jól megoldott volt helyben, ám a terápiára a fővárosba jártak a betegek. -Miközben az ágyszám 48-ról 100ra nőtt, s kiváló szakorvosi és ápolói gárda zárkózott fel a főorvos úr mellé, ahogy Ön szó szerint mondta: „akik ezen az osztályon indultak, mind sokra vitték", tudományos munkássága is kiteljesedett, amelyért számos elismerést kapott... - A Diabetes Társaságnak 20 éve vagyok tagja, a Hematológiai Társaság vezetőségének 5 éve. A Pécsi Orvostudományi Egyetem címzetes egyetemi docensi címet adományozott, s 1990-ben PRO DIABETOLÓGIA, valamint a PRO SANITATE kitüntetést kaptam. Hálával gondolok mindazokra, akiknek köszönhetem ezt a gazdag tartalmas életutat. -A betegek és a munka iránti szinte fanatikus nagy-nagy szeretetét ismerve, elsősorban önmagának... - Jómagam elsősorban szüleimnek köszönöm, édesapámnak, aki bennem látta megvalósulni saját álmait, kiváló főnökeimnek Szegeden és Gyulán, Szekszárdon Dr. Szentgáli Gyulának, Dr. Balogh Józsefnek, akiktől sokat tanultam, sok ösztönzést és segítséget kaptam. Mindazoknak az orvosoknak, nővéreknek, asszisztenseknek, akikkel ezalatt a közel három évtized alatt együtt dolgoztam. Szerencsés embernek tartom magam, mert kitűnő kollégákat „sodort" a sors és a véletlen mellém, akikkel mindezeket a sikereket elérhettem. - Főorvos úr! A beszélgetés közben azt mondta, hogy mindenhol szerető emberek veszik körül. Ahol az élete nagy részét tölti az a kórház. S a család!? - Az előzőekben elmondtam, ki mindenkinek köszönhetem, hogy így élhetek választott hivatásomnak. Köszönettel és hálával tartozom ezért mindenek felett feleségemnek, Dr. Téglás Ágnesnek, aki az életem minden területén, minden tettemben döntésemben, megértően és segítőkészen támogatott. Büszke vagyok két nagyobbik gyermekemre, akik folytatják szüleik hivatását, kisebbik lányomra, aki levéltáros, a legkisebbre és az unokáimra, akikből még bármi lehet. - Főorvos úr! Ön és az Ön osztályának dolgozói naponta találkoznak, s szembenéznek a legrettegettebb betegséggel. Mai beszélgetésünk most nem erről, hanem Önről szólt Mégis az utolsó kérdést ezzel kapcsolatban szeretném feltenni: Vannak csodák? - Vannak! Lehetnek! Csakhogy a csodák nem maguktól jönnek. Ezek kimunkált, megdolgozott csodák, amelyek a beteg és az orvos közös küzdelme árán jöhetnek létre. Ezért nemcsak hinni kell bennük, hanem tenni is értük.