Szekszárdi Vasárnap 1999 (9. évfolyam, 1-45. szám)

1999-07-25 / 27. szám

422 SZEKSZÁRDI 1999. július 25. Érdekli? Bemutatjuk! Több megértés, türelem és szeretet keltene Tóthné Lázár Noémit, a hat gyermekes pedagógust kérése szerint szintén pedagógus követi e hasábokon Szegesdi Sándorné, Magdi néni személyében, aki nyugalmazott, gyémánt diplomás tanítónő. Noémi a beszélgetés témájául a gyermeknevelést jelölte meg, s külön kérte, hogy Magdi néni szóljon arról is, hogy milyen problémákat lát a gyerekekkel kapcsolatban, s azokat hogyan oldaná meg? Hozzátette, hogy Magdi néni ezekre biztosan tudja a válaszokat. Én pedig azt fűzöm hozzá, hogy amikor időpontot egyeztettünk Magdi nénivel, nevetve mondta, hogy sajog az oldala, mert leesett a cseresznyefáról a kertjében... Azóta rendbejött Magdi néni, s töretlenül jár a kis gyümölcsösbe és tevékenykedik. - De ki kíváncsi rám? Januárban elmúltam nyolcvan éves - vette át az első kérdést Magdi néni. - Tessék elhinni, hogy nagyon sokan. Többen érdeklődtek telefonon a múltkori „Vasárnap" megjelenése után, s kérdezték, hogy mikor olvashatják az interjút Magdi nénivel. - Igaz, engem is megállítottak néhányan az utcán. Egyik asszony azt mondta, hogy húsz újságot is elosztogatna a családjában, mert jórészt mindenki ismer, s mindig azt mondták, hogy „kotlós" vagyok, ahogyan őrzöm a gyerekeket. De ez már régen volt, s ezért a nagy érdeklődést el sem akarom hinni. Mert az idő során a rosszat elfelejtették, csak a jó maradhat meg bennük. - Tudom, hogy ünnepekkor sok képeslapot is küldenek Magdi néninek a hajdani tanítványok. - Igen, néhányan. Például nem volt olyan karácsony, húsvét, vagy névnap, hogy Harsányi Marikától, a híres kosarastól ne jöttek volna a jókívánságok. De az utcán, vagy a könyvtárban úgy megölelgetnek a volt diákok... Szóval tudom, hogy sokan szerettek, s mégsem akarom elhinni. Zavarba jövök... Talán ez is az öregséggel jár. - Magdi néni, az emberek ilyen szituációkban kizárólag szeretetből ölelnek meg valakit. Ellenkező esetben akár átmehetnének a túloldalra. - Igazad van, Marám, magam is tudom., és mégis. Látod, ezt a csokrot ma kaptam a piacon. Egy középkorú hölgy megfogta a vállamat, s azt mondta, a „drága tanító néninek", s már ment is tovább. Nem is tudom pontosan, hogy ki volt. - És a váza melletti füzetek? - Kikészítettem, ahogy kérted. 1939-40-4 l-ben írták a diákok Lajosszálláson és Újtelepen, ahol egy bevonult katonát helyettesítettem. Bizony, akkoriban sem volt munkahely, sokan évekig állás nélkül voltunk... Lássuk csak: ez egy családlátogatási napló abból az időből. Szarvas Pál uradalmi gépésznél, majd Váczi József munkáscsaládnál, illetve Tóth Sándor vadőrnél jártam. Tóth-ékhoz éppen ebédidőben érkeztem. „Örömmel fogadtak, éppen ebéd volt. Rendes ebéd: leves és tészta. Egy szoba van három ággyal és öt gyerekkel. Szegény a család, de azért megelégedettek és boldogok. Csak arra panaszkodtak, hogy nedves a lakás." A majorban ez általános volt... „Vácziék azt sem tudták, melyik székre ültessenek. Föltűnt, hogy a moslékot bent tartják az egyetlen szobában, a télire szánt krumplit szintén." Hogy miért? Mert háromnégy családnak volt egy konyhája, így ott nem tarthatták ezeket a dolgokat, mert féltek, hogy ellopják. - Miért komorult el Magdi néni arca? - Mert a következő soraim most is aktuálisak: „Látogatásaim alkalmával rájöttem, hogy az egyszerű emberek nem bíznak meg egymásban, s akinek kicsit jobban megy a sorsa, arra mindenfélét mondanak, s nagyon irigyek rá." - Nyilván, ma már „hivatalból" nem tetszik családokat látogatni. De nagyon sok embert ismer, s bizonyára tapasztalja, hogy a szegénység egyre többeket nyomorít. - Más volt az a szegénység, mint a mostani. A hajdani az nyomor és kilátástalanság volt. Tudom, hogy a mai már egy másik korszak, s ma már egy kerékpár nem nagy dolog, de én képesítésemre kaptam egy biciklit édesapámtól, hogy a tanyákra legalább jó időben ne kelljen gyalogolnom. -Akkoriban hol éltek Magdi néniék? - Csongrád megyében, Nagymágocson. Édesapám ott volt igazgatótanító... Egyszer elvittem kirándulni a Lajosszállási gyerekeket a szüleimhez. Gyalog mentünk, hiszen hat kilométer az nem jelentett gondot át a csapásokon. Ez nagyon nagy élményt jelentett a nebulóknak. Itt van egyikük fogalmazása is róla, hogy a „nagyságos asszony tésztát is sütött nekünk". - Mennyi volt Magdi néni fizetése? - Kilencvenöt pengő. Emlékszem, amikor háromhavi fizetésem összegyűlt, fölutaztam Budapestre, s a Divatcsarnokban vásároltam néhány dolgot -, nagyon szerettem öltözködni - például egy divatos és elegáns Vichmann cipőt 13 pengőért. - Kitől örökölte Magdi néni fantasztikus vitalitását? - Édesapámtól. S örömömre a természet-szeretetéből is jutott nekem. Ha kimegyek a gyümölcsösbe, órákig gyönyörködöm a madarakban, a növényekben. De nagyon szeretem az én kis madaraimat, a két papagájt és a két pintyet. A saját megszokott kis környezetemben is sok szépet, érdekeset fedezek fel nap mint nap. Az efféle örömökért nem fontos pénzt kiadni, ha az ember jól nézelődik. Én soha nem utaztam, a Balatont is csak egyszer láttam... - Sok gyerek sem utazik minden nyáron a Balatonra, Sokan nem is nyaralnak. - Ez nagyon nagy gond. Csellengenek a házak között, senki nem figyel rájuk. Hallom, hogy csúnyán beszélnek, ám nem játszanak, csak... na, mindegy. Ha az ember rájuk szól, csúnyán reagálnak. Mondanak mindent, s azt hiszik, hogy ezzel nőnek társaik és a felnőttek szemében. Pedig nem így van. Sajnos, sok gyerekkel ezekkel a dolgokról nem beszélgetnek otthon. Pedig a szülők felelőssége igen nagy a nevelésben. S csak utánuk következik az iskola, s a különböző közösségek. - Milyen közösségekre tetszik gondolni? - Arra utaltam, hogy annak idején volt a cserkész szövetség. Később az úttörő szervezetek. Ezek megszűntek, amelyeket pótolni kellene. Megint a cserkészekre gondolok, de sajnos még nem hálózzák be az országot a szervezeteik, és úgy tudom, nem fogják össze az iskolákat, a gyerekeket. Pedig nagy szükség volna rá. Sajnálom a mai gyerekeket, mert nekik sok szép és értékes dologban nincs részük. Nem akarok abba a hibába esni, hogy összehasonlítsam a lehetőség nélküli hajdani gyerekeket a maiakkal, de csak megteszem. Boldogan pilinckéztek órákon át, tudtak örülni a saját maguk által készített rongy- vagy papírlabdának, de boldogok voltak, tisztelettudóak és segítettek a szüleiknek. - Noémi azt mondta, hogy Magdi néni bizonyára tudja a megoldásokat a problémákra. - Nem... nem tudom. De talán mélyíteni kellene az érzelemvilágukat. Ez a mai generáció túlhajszolt és í^B gyon forgatagos életet él, s képtelen megállni, lassítani. Azt hiszem, a megértésből, a türelemből és a szeretetből sokkal több kellene. Csak megjegyzem, hogy én nagyon sok mindent értem el a szeretet által. A szeretet hidat jelent bárhova... Elnézést, de ismét visszakanyarodom a negyvenes évek elejéhez. Tanítottam gazda-gyerekeket is. S ők sem voltak másmilyenek, mint a cselédek gyermekei. Nem lázadoztak, hanem elfogadták azt, amit otthon mondtak nekik, vagy amit én az iskolában. Ezzel szemben ma? Erre mindenki maga válaszolhat a környezetében tapasztaltak alapján... Megint a szeretethez térek viszsza. Nyilván mindenki szereti a gyermekét, az is biztos, hogy a pedagógusok is szeretik a tanítványaikat. De vajon, ezt a szeretetet kimutatják? Éí erre megtanítják a gyerekeket? ^B Magdi néni, föl kell tennem az utolsó kérdést, azaz ki legyen a következő interjúalany? - Nagyon örülnék, ha Kovács Karcsi, vagyis Kovács Károly, az újdonsült könyvelő arról is beszélne, hogy az ember mikor és miért határozza el a pályamódosítást, s az milyen hatással van rá? Egyébként Karcsi is tanítványom volt. Nagyon szerettem a csibészkét, de igen eszes fiút, aki matematikazseni volt. Az utcán gyakran összefutunk. Jó néhány évvel ezelőtt egy találkozásunkkor magázva érdeklődtem a családjáról. Közölte, addig nem válaszol, amíg újra nem tegezem. Persze, hogy engedtem a felszólításnak, pedig elveim közé tartozik, hogy aki elvégezte a nyolc osztályt, esetleg leérettségizett, azt már magázom. Egyébként érdemes volna egyszer a tegezés és a magázás illemtanát is napirendre tűzni, mert úgy látom, ezzel is sok gond van. V. Horváth Mária