Szekszárdi Vasárnap 1999 (9. évfolyam, 1-45. szám)

1999-06-13 / 23. szám

1999. június 13. , SZEKSZÁRDI VA§ARNAP 15 Vendégem a Gemenc presszóban Fodor Csaba szakápoló, akit az ápolók világnapja alkalmából hívtam randevúra, s akivel arról beszélgettünk, milyen az ideális ápoló, meg lehet-e hivatástudatból élni, mit jelent egyegy súlyos beteggel egészségesen találkozni. - Ön talán az egészségügy egyik legnehezebb helyén dolgozik a Tolna megyei Kórház sebészetének intenzív osztályán. Ma még nem általános, ám egyre többször találkozhatnak a betegek férfi ápolókkal, akiknek megszólítására a nővér, nővérke helyett keressük a szót... - Valóban a betegek nagy részének még furcsa, hogy ha nővért hívnak és várnak, akkor egy férfi jelenik meg. Legtöbb esetben ilyenkor inkább a nevemen szólítanak. ^ - Akkor, ha megengedi én is ezt tenWném. Csaba! Önnél nagy volt a „csábítás" az egészségügy irányába, mégis először másfelé indult.... - Édesanyám - aki sajnos már nem él - és 38 évet dolgozott az egészségügyben és a nővérem, aki jelenleg az újszülött osztályon dolgozik, sokat beszélgettek otthon a kórházról, a betegekről. Akkor még nem értett meg bennem a gondolat. Villanyszerelőnek tanultam, aztán munka közben leérettségiztem, de a katonaság után - az építőiparban kevés munkalehetőség adódott, amit szívesen vállaltam volna már az egészségügy felé vonzódtam. Az igazság az, hogy mindig is érdekelt az a titokzatosság, ami ezt a hivatást jellemzi, s úgy éreztem elérkezett az idő, amikor a saját magam előtt is sokáig titkolt álmom teljesülhet. - Mesélte, hogy sokan vannak testfcjére/r. Mi az, amit a szülői házban, a Wiagycsaládban megtanult, s aminek hivatásában is hasznát veszi? - Hatan vagyunk testvérek. Ez a tény sok olyan helyzetet hozott gyermekkoromban, amit egy egyes gyerek sohasem élhet át. A szüléinktől a munka tiszteletét láttuk - édesapám gázszállító volt - egymás között pedig a kölcsönös segítség volt az, amit korán megtanultunk. Nálunk az ünnepek nem a nagy ajándékok miatt voltak vártak és szépek, hanem az együttlét, a sok beszélgetés, egymás meghallgatása, az együttlét öröme volt a lényeg. Talán ebből a megértésből, alkalmazkodásból, a másikon való segíteni akarásból sikerült átmentenem valamit a jelenlegi munkámba is. - Hogy lett a villanyszerelőből szakápoló? - Először a sebészeti műtőbe kerültem, annak éppen most tíz éve. Szerettem a műtő világát, nagyon színes és titokzatos volt. Remek gárdában dolgoztam, ugyanakkor éreztem, hogy nem szabad megállnom. Indult egy munka melletti két éves nővérképzés, amelyet elvéFérfiakról, nemcsak férfiaknak Sas Erzsébet oldala geztem, ez volt a felnőtt szakápolói vizsga. Először a férfi sebészeten dolgoztam, akkor éreztem először, milyen jó érzés magatehetetlen betegeken segíteni. - A következő állomás az intenzív osztály volt... - Miután szeretem a kihívásokat, amikor megtudtam, hogy ott van szükség egy ápolóra, átkértem magam. - Mennyiben más a munkája az ITO-n ahogy már a laikusok is hívják az intenzív osztályt, mint az előző helyén? - Egy lelkiismeretes ápolónak - s a sebészeti osztályon csak ilyen beállítottságú ápolóknak van helyük - mindenhol nehéz. Azért talán nem az elfogultság mondatja velem, a felelősség, a feszültség, a megterhelés, lelki és fizikai az intenzív osztályon a legnagyobb. Frissen műtött betegek kerülnek hozzánk, s bizony a műtét utáni napok nem könnyűk sem a betegnek, sem az ápolónak. - Milyen lelki és fizikai odafigyelést kíván ez a speciális hely? - Elsősorban is teljes embert. Otthon kell hagyni a gondokat, a saját problémákat, lelki szellemi és fizikai ottlétet igényel. A magatehetetlen betegek nem érezhetik, hogy rajtuk kívül más is foglalkoztat bennünket. A három műszak is nagy megterhelés, hiszen nálunk nincs különbség a nappal és az éjszaka között. A betegek különbözőképpen élik meg életüknek ezt az időszakát, nekünk az a kötelességünk, hogy minden beteget igyekezzünk olyannak elfogadni, amilyen. - Amit az imént felsorolt nagyrészt olyan tulajdonságok, amiről azt hiszszük, hittük legalábbis, hogy csak a nők sajátja... Annyira nőiesnek gondoljuk ezt a hivatást... - A szakmát egyformán sajátítottuk el, s úgy gondolom nem kérdése, inkább hivatástudat, hozzáállás és hit kérdése, hogy valaki milyen szinten tudja a gyakorlatban megvalósítani a tanultakat. Valóban a megszokás nagy úr. Hiszen a férfiosztályon már megszokták, hogy nővérek viszik az ágytálat, a női osztályon egy férfi ápoló még nem annyira elfogadott. Reméljük ez nem sokáig lesz így. - A betegség legnehezebb periódusában, hogy segíthet az ápoló a fizikai tennivalókon túl... - Minden beteg más hangnemet igényel. Nem titok, hogy az intenzív osztályon a beteg pszichéjének a kezelése is nagyon fontos. Sajnos erre van a legkevesebb idő. Pedig a betegnek éreznie kell, hogy ő legfontosabb, ám amikor egyszerre hárman szólnak, nehéz ezt megvalósítani. Vannak türelmesebb betegek, s vannak, akik jobban elvárják a törődést. Talán ha nem két ápoló lesz majd egyszer egy műszakban... - Milyen érzés amikor minden erőfeszítés ellenére elveszítik a beteget, s milyen az amikor a kórház után egészségesen újra látják... - Talán a nehezebbel kezdem. Meg kell találnunk az arányt, hogy mennyire kötődhetünk egy beteghez érzelmileg. Ez nagyon fontos, hiszen a túlzott kötődés árt a munkánknak. Amikor menthetetlen a beteg nekünk megvan az a „vigaszunk", hogy láttuk őt szenvedni, s tudjuk számára megváltást jelent, ha elmegy. Amivel nehéz megbirkóznunk azaz amikor a hozzátartozók ott álnak az üres ágy előtt... Ha egy beteg gyógyultan távozik, az mindenki számára, aki részt vett az ő gyógyulásában nagy öröm. Mindennapos gondolhatják a kívülállók, ám szerencsére sok olyan betegünk van, akik felgyógyulva visszajárnak, s ők nem is tudják milyen nagy erőt adnak nekünk a további munkához. - A beszélgetésünk alatt többször vált át többes számra... - A mi munkánk egy team munka. Gondolom a választás azért esett rám, mert ezen az osztályon én vagyok egyedül férfi ápoló s ez a sorozat most a férfiakról szól. Ugyanakkor amiket elmeséltem, azokat a női kollégáimmal együtt teszem és élem meg. Úgy érzem sikerült egy olyan munkatársi kapcsolatot kialakítanunk, amely a kölcsönös bizalmon alapul és ez a kapcsolat nemcsak a napi nyolc órára korlátozódik. Az adott lehetőségeken belül segítjük egymást, számíthatunk egymásra magánemberként is. - Az ápolók világnapja volt a közelmúltban. Azokat ünnepeltük, akik a legnagyobb kincsünkért, az egészségünkért dolgoznak. Önnek mi a véleménye erről az ünnepről? Ez az ünnep jelenleg arról szól, hogy elmondhatjuk gondjainkat, problémáinkat. Nekünk, akik a magyar egészségügyben dolgozunk, ugyanannak az elvárásnak, kötelességnek kell megfelelnünk, mint a nyugati országokban dolgozó kollégáinknak, akik a legmagasabb technikai színvonalon, magasabb bérért és társadalmi elismeréssel végezhetik a munkájukat. Mégis úgy érzem, s most hadd legyek egy kicsit „önző" azzal, hogy arról a helyről szólok, ahol én dolgozom, nálunk a fentiek hiányát megpróbáljuk pótolni hivatásszeretettel. Talán nem nagy szó amit mondtam, de szívből így gondolom, hogy a sebészeti osztályon az osztályvezető főorvostól, a főnővéren, minden orvoson, a nővéreken, a műtősfiúkon, a tálalósokon túl a takarítónőkig mindenki - remélem senkit nem hagytam ki - mindenki így dolgozik. Reméljük azaz idő is eljön egyszer, amikor a hivatástudat mellett ott lesz a modern technika, ami azt jelenti majd, hogy többször tudunk odamenni a beteg ágya mellé s megsimogatni a fejét, s megnyugtatni, beszélgetni vele. Szeretném megérni azt az időt. - Köszönöm a beszélgetést, s tiszta szívből kívánom, hogy érje meg. Az ápolók világnapján Önnek és valamennyi kollégájának a Tolna megyei Kórház valamennyi osztályán köszönet a hivatástudattal végzett munkáért, s azt hiszem valamennyiünk nevében mondhatom, kívánjuk, hogy választott nemes hivatásuk kerüljön minél előbb a társadalmi megítélésben az öt megillető helyre. Kámházi TrmmácBwű