Szekszárdi Vasárnap 1998 (8. évfolyam, 1-27. szám)

1998-04-05 / 6. szám

3 1998. ÁPRILIS 19. SZEKSZÁRDI Érdekli? Bemutatjuk! Hasonló az argentin és a magyar emberek mentalitása Az Illyés Gyula Pedagógiai Főiskola szociális munkás tagozatán tanít Jankó Judit, akitől legutóbbi számunkban azt kérdezte Szabó Zsolt, a Gemenc Gabona Rt. vezérigazgatója, hogy miként gazdálkodik idejével, energiájával és pénzével. Ugyanis a tanárnő egyedül neveli két gyermekét, s három hónapra fogadott egy argentin diákot. Beszélgetésünk során azt is megtudtam, t

y minden hét egy napján Pét is tanít a Janus Pannonius Tuíányegyetemen, emellett doktori képzésen vesz részt. * - A 17 esztendős argentin fiú, Marcelo Alejandro Carbonetti a Rotary Club szervezésében jött Magyarországra. Ez a klub szerteágazó tevékenysége mellett tehetséges gyerekeket szponzorál annak érdekében, hogy ezek a fiatalok más országokat is megismerjenek rövid - három hónap -, illetve hoszszú - egy év - program keretében. - Ki finanszírozta Marcelo ismerkedését Magyarországgal? A szekszárdi klub, amelyik jelenleg még alakulóban van? - A szervezést a pécsi Rotary Club végezte, de a három hónapot a szekszárdi szponzorálta... Egyébként ez a dolog úgy működik, hogy a gyerekek, akik a klub támoj^asával szeretnének utazni, úticélként földrészeket jelölnek meg, s nem országokat. Marcelo Ausztráliát, Dél-Afrikát és Európát jelölte meg. S erre kapott minket itt Magyarországon, Szekszárdon. Egyébként mi sem tudtuk, hogy ki érkezik majd hozzánk. - Milyen nyelven beszélgettek? - Angolul... Ugyan ő spanyol anyanyelvű, de tanult az iskolában angolul, amit körülbelül olyan fokon tud, mint a magyar gyerekek, akik a nyelvet az iskolában tanulták. Vagyis Argentínában sem az a jellemző, hogy iskolai oktatás keretében négy, vagy nyolc év alatt megtanulnak egy nyelvet a diákok. - Most térjünk rá Szabó Zsolt kérdésére. Tanárnőnek két gyermeke van, akiket egyedül nevel. - Igen... Ám, ha a kérdésre pontosan akarnék válaszolni, akkor azt mondanám, hogy jelenleg sokkal több energiám van, mint a rendelkezésemre álló időm és pénzem együtt. De ez nem érdekes. - Mekkorák a gyerekei? - A lányom harmadikos gimnazista, Pécsre jár a Nagy Lajos-ba. Peti ÜflP$*%«•< fiam P

e^ig hetedik _ siülsíf. os

ztályos. - Alaposságáról, elhivatottságáról, teherbírásáról... sokat hallottam. - Szívesen fogadnék ismét cseregyereket, mert az nagyon jó dolog. Ezenkívül pedig ily módon az én gyerekeimnek is lehetőségük nyílik majd valahol néhány hónapot eltölteniük. A lányom az Egyesült Államokba szeretne eljutni, de arra alig van esélye, mert a világ minden részéből mindig és mindenki oda szeretne menni „cseregyereknek". Ausztráliát jelölte meg a második helyen a lányom. Azzal meg az a gond, hogy oda igen drága a repülőút, amit a szülőnek kell fizetnie, s ezenkívül még a biztosítást és a zsebpénzt kell biztosítani. Bár az utóbbiakat a Rotary is biztosítja. - Tisztességes zsebpénzt ad a diákoknak? - Magyarországon a Rotary Club havonta hétezer forint zsebpénzt ad, ami szerintem szép pénz, hiszen a szállást, a kosztot és a programokat a vendéglátó család biztosítja. Egyébként a klub célja az, hogy a támogatásával utazó gyerekek minél jobban megismerjék azt az országot, ahova így eljutnak. Sőt, mivel kvázi kontinenscserékről van szó, lehetőleg egy másik országot is be kell mutatni. Marcelót mi Ausztriába vittük el néhány napra. - Miért pont oda? - Az ismerkedés első napjai azzal teltek, hogy mindent összehasonlítottunk, „ez nálunk így van, az nálatok hogy van..." Az „egyeztetések" során eljutottunk a történelemig, s valahogy szóba került Sissy is. Látta a róla készült filmet, a könyv pedig, mint mondta, anyukája kedvenc olvasmánya. Ekkor határoztam el az ausztriai kirándulást, ami során elvittük a schönbrunni kastélyba... Hogy milyen hasznosak is ezek a diákcserék! Amikor Marcelo megtudta, hogy Magyarországra utazik, számos könyvet szerzett be, s fölkészült. Gondolja el, hogy amikor karácsony másnapján megérkezett a repülőtérre, majd amint a zuhogó esőben döngettünk át Budapesten, s meglátta a kivilágított hidakat, megkérdezte: „Most a Duna melyik oldalán vagyunk? Pesten vagy Budán?" Ettől teljesen elolvadtunk. - Mit szűrt le a beszélgetésekből? Mi a különbség a magyar és az argentin emberek életmódja között? - Úgy láttam, hogy nincsenek kardinális különbségek. A harmadik hónap végén, amikor Marcelo már megismerte Magyarországot, az embereket, rá is kérdeztem, hogy ő milyen különbségeket tapasztal? Azt válaszolta, hogy szerinte a tájban vannak különbségek, a családok életmódjában, az emberek mentalitásában nem lát eltérést. Ám azt külön hangsúlyozta, hogy szemben Argentínával, nálunk nincs az az igazi diákélet. Náluk a tanulás az iskolában zajlik, s otthonra csak időnként kapnak elvégzendő feladatokat. Itt viszont nem nagyon tudott barátkozni a gyerekekkel, mert állandóan rohanlak haza tanulni. Úgy gondolom, hogy ott valódiak a diákévek: a gyerekek iskolán kívül többet vannak együtt, sportolnak, zenét hallgatnak, különféle programokat szerveznek maguknak, s nem csak hétvégeken egy-egy órára. - Az olvasók is bizonyára szívesen vennék, ha most már önről beszélgetnénk. - Fontos ez? Nem, én nem vagyok olyan különleges. Inkább Marcelóval kapcsolatban még elmondok egy érdekes történetet. Mielőtt Magyarországra jött, váltottunk néhány levelet. Egyikben azt írta, ha majd itt lesz, megfőzi nekünk a kedvenc ételét, ami a milanese. Ennek kapcsán a makarónitól kezdve sok minden eszünkbe jutott... Egyik alkalommal vendégeket vártunk, s többek közt rántott szelet is volt. Marcelo kijött a konyhába - mert mindig mindenre kíváncsi volt az érdeklődő, intelligens és jól nevelt fiú - és nézte, mit csinálok. Elmondtam a hússal történő műveleteket, mire felkiáltott: „Ez a milanese!" Ekkor eszembe jutott, hogy valamikor láttam egy műsort a Spektrumon, ami a bécsi szeletről szólt, s kiderült, hogy ez az étek Milánóból származik. És ami érdekes, Marcelo apai ágról olasz, anyai ágról pedig spanyol. Vagyis ez az étel, ami náluk és nálunk is kicsit nemzeti eledel, Olaszországból gyökerezik. - Hogyan zajlik egy „középfinom" napja? - Nincs középfinom nap, csak végletes van. Mondok példaként egy szerdát, amit Pécsett töltök, s lévén szó hét közepéről, ez optimális időpont, mert az ember teljesítőképessége akkor a legnagyobb. Reggel elviszem iskolába a fiamat, majd irány Pécs. Délelőtt óráim vannak az egyetemen, délután pedig én ülök a padba, ugyanis Ph. D.re, doktori képzésre járok, szociálpszichológiára. - Bonyolult vagy egyszerű, kicsi vagy nagy a háztartása? - Szerencsére elég egyszerű ételeket kedvelnek a gyerekeim, s kevésbé kultiválják az időigényes, bonyolult magyar kajákat... Á lakásom nem nagy, így a takarítást az ellopott órákban végezzük együtt a gyerekekkel. A háztartásom is eléggé felszerelt. Ma már nem olyan nehéz vezetni a háztartást, mint régebben. Hozzáteszem, hogy volt nálunk egy fiatal békeszolgálatos hölgy, s azt mondta, hogy nem szeretne itt háziasszony lenni, mert itt nagyon sokáig tart mindennek az előkészülete. Igazat adok neki. - Kérem, árulja el, hogy honnan van ez az iszonyatos sok eneigiája? - Nem tudom. De azt igen, hogy engem ez visz előre. Mindig jönnek újabb ötletek, újabb tervek a szakma, a gyerekek, a családi programok vonatkozásában egyaránt. - Milyen szakmai leivel valósít meg éppen most? - A doktori programot, amihez kell még egy felsőfokú nyelvvizsga. Ez az én tanulmányi tervem. A szakmai terveket illetően pedig egy megvalósultat említek, a görkorcsolyapályái, most pedig ebben a tanévben - közösségi szociális munka gyakorlat keretében - egy újságot szeretnénk eljuttatni a város összes gyerekéhez teljesen ingyenesen. Az újságot egy évben hét alkalommal kapná meg minden általános és középiskolás, amihez némi támogatást kell szereznünk. Az újság amit Pécsett szerkesztenek és gyerekek írják - Suli Nyúz néven jelenik meg, s szeretnénk, ha átjönne ide Szekszárdra is. Az újság nem helyi jellegű, semmiféle helyi információt nem közöl, hanem humoros, vidám, s a célja az, hogy miközben olvassák a gyerekek, jól szórakozzanak. Az iskolák szívesen vennék, mindenki fogadókész. Most a szponzorok toborzása következik. - És miről és kiről olvasna szívesen Jankó Judit tanárnő? - Dombiné Nickl Gabrielláról, aki szociális munkás a speciális általános iskolában. Gabi nálunk végzett a legelső évfolyamban 1993ban. Azt gondolom, hogy országosan sincs sok iskolai szociális munkás, bár ilyen munkát sokan végeznek, de ebben az esetben diplomás emberről van szó, akit az iskola alkalmaz. Azt kérdezném, hogy miért jó szociális szolgáltatásokat nyújtani az iskolában? V. Horváth Mária