Szekszárdi Vasárnap 1998 (8. évfolyam, 1-27. szám)

1998-12-20 / 27. szám

6 * SZEKSZÁRDI VASARNAP 1998. december 20. KÖZTÉRI SZOBRAINK !• A Liszt-téren lovát ugrató Háry János szintén Farkas Pál alkotása, 1992-ben készült dr. Joó Ferenc adományából. Garay Obsitosa „...annyit emlegette és annyiszor lovát, / Hogy végre is huszárnak kellett hinni magát." Farkas Pál művészi munkásságában a nagy méretű köztéri alkotások mellett külön figyelmet érdemelnek a szobor-portrék. Ebbe a sorba tartozik az I. részében már említett Wosinsky-büszt, az atomtudósok szoborcsoportja, és az Egészségügyi Szakközépiskolánk udvarán 1993-ban felállított SzentGyörgyi Albert mellszobor is. A köztereinket díszítő szobrok sorát a történelmi emlékekkel és a szimbolikus művekkel folytatjuk. Közülük is kiemelkedik a megyecímer és a Szentháromság-szobor. Tolna vármegye viszonylag későn, 1699-ben kapott címerhasználati jogot. Az I. Lipót által adományozott címer a Honismereti Egyesület emblémájaként vált ismertté, annak 1836-ban átrajzolt változata pedig megyénk hivatalos címere, a Tolnai Népújság fejlécén naponta látható. A mintegy másfél méteres, XVIII. sz. közepén készülhetett mészkő faragás eredetileg a megyeháza dísze volt, ma a múzeumban őrzik. Másolata a vármegyeháza udvarán látható: középen Szent István áll jobbján Szent Imre herceggel, bal oldalán pedig a magyar címerrel. Az uralkodó feje fölött angyalok tartják a koronát. Közismert a Szentháromságszobor története. Az 1738-1740-es nagy pestis járványra emlékeztető kompozíció 1753-ban készült. Barokk alkotás, mestereinek nevét sajnos nem jegyezték fel. Vannak utalások arra, hogy esetleg a temesvári pestisoszlop (Piata Unirii) alkotóival azonos kezek munkája. Ennek is utána járva, szembetűnő a hasonlóság, de a feltételezést szakértői vélemények nem erősítették meg. 1924-ben József főherceg jelenlétében, „az élő és jövő nemzedék örök okulására" avatta a város az első világháborús emlékművet. Orbán Antal iparművészeti főiskolai tanár pályadíj-nyertes alkotása a Bajtársak - 2,4 m-es, tíz mázsás bronzalakjait az Állami Vasgyár műhelyében öntötték. Talapzatát ruskicai márványlapok borítják. 410 áldozat nevét és Bodnár István emlékversét véstek fel rájuk. Ennél a szobornál kezdődött Szekszárdon az 1924: XIX. te. alapján Hősök Napjának nyilvánított évenkénti megemlékezés szép hagyománya. Konrád Sándornak a Bezerédjszobron kívül még három közterületi alkotása van Szekszárdon. A Kálvárián 1828 óta álló fakereszteket 1932-ben cserélte vasbeton keresztekre. „A fákat, hogy megint rügyezni fognak, / Irigyli a Kálvária három sovány keresztje a dombon" - írta Babits. Idegenforgalmi okokból is fontos volna, hogy a rendezetlen Kilátó a Kálvária látványával együtt, észak és kelet felé is kínálni tudja az ismert és szép panorámát. Erre jó alkalom a közelgő ezredéves évforduló. 1945-ben a volt zsinagóga, ma Művészetek Háza mellé készült dombormű a fasizmus áldozataira emlékeztet. Neveket soroló tábláit időközben a zsidó temető ravatalozójában helyezték el. Konrád köztéri munkája az 1848-as emlékmű is. A forradalom és szabadságharc centenáriuma évében alakította mai változatúvá Kossuth és Petőfi domborművekkel. Időrendi sorban Makrisz Agamemnon 1919-es emlékműve következik. A Tanácsköztársaság 40. évfordulójára, a szekszárdi mártírokra emlékezve állították 1959-ben. R. Kiss Lenke termetes akt figurája a kórház parkjában áll (1960). Radó Károly két szobrot készített Szekszárdnak. Az Ülő akt (1965) címet viselő munka a kórház tüdőh gyógyászati pavilonjához került, Ülő nő-szobra az Ybl Miklós utcában látható. 1970-ben három alkotás került Szekszárdra. Garami László a TÁÉV-hez tervezte Munkásnő szobrát. Kutas János László bronz kakasa a Kölcsey lakótelepi óvoda udvarának lett kedves dísze. Pázmánczai Péter a Tartsay lakótelepre készített díszkutat, - tavasztól őszig csörgedező vízzel volna teljes értékű l^fe vány. ^^ Kaczián János Ódon derű 12. Garay és a Nemzeti Bizonyos boldog nemzetek úgy csinálják, hogy megtervezik, nekifognak, felépítik és használják. Nálunk a Nemzeti Színház ügye majd azt írtam: ürügye - kiváló alkalom volt már a messzi múltban is a vitára. Erről tanúskodik városunk szülötte, Garay János 1836-ban írott kis eszmefuttatásának részlete. „Midőn a magyar játékszínről akarok valamit írni: korán se véljék olvasóim, hogy az nekem talán csak játék, vagy ami még gonoszabb volna, puszta szín. Nem! S noha játékról és színről szólok, szeretném, ha önök is, kik a magyar játékszínbe fogadásból nem járnak, komolyabb arccal hallgatnának reám, s a játékot és színt ne csak különvéve, hanem egybe kapcsolva is gyakorolnák. De hisz önök az egységet sehol sem szeretik; s azért van két hazájok, két fővárosuk, két táblájok, két játékszínük stb. - s az egyesítő kapcsot legfölebb is ha - hideg szélben - köpönyegükön tűrik." /A két haza: Magyarország és Erdély, a két főváros Pozsony és Buda, a két tábla az országgyűlésre céloz, a két játékszín a budai magyar és német színházra utal./ Ezután Garay a kor vitáit idézi: „Hát azt tudjátok-e, kedves atyámfiai, miért építjük kívül a városon? No hát, hogy a város idővel belé menjen..." Mások gúnyosan azt mondják, nem is színház, hanem sóraktár épül. Végül városunk szülötte egy vitatkozó társaságba csöppen, ahol a következő jelenetre lesz figyelmes a sok tébláboló között: „Hajdú: - Mit csinál itt kend, földi? Hisz kend nem a napszámosok közé tartozik. Napszámos: - Vagy igen, hajdú uram, csak a béresek közé nem. Én gazdag nem vagyok, pénzt a színházépítésre nem adhatok, de megáldott az isten egészséggel s tíz körömmel, megengedi tehát uram, hogy feleségemmel két hétig itt dolgozzam. Vastag úr: - Mit kíván kelmed jutalmul? Napszámos: - Azt, hogy hazafi kötelességemet tehetségem szerint teljesítettem. Sokan /elpirulnak/, Többen /bámulnak/, Legtöbben /nevetnek/." De hol van már 1836?! Lanius Excubitor