Szekszárdi Vasárnap 1997 (7. évfolyam, 1-22. szám)

1997-03-16 / 5. szám

1997. MÁRCIUS 16. , SZEKSZÁRDI fASARNAP 15 Azt tesszük, amit látunk (a felnőttektől) Röviden a SZEKSZ-ről A februári önismereti tréning után a SZEKSZ (Szekszárdi Középiskolások Szövetsége) műhelyében is beindult a munka. A diá«

k szervezetten is részt vállaltak áros március 15-ei megemlékezeséből. Az 1848-as forradalom kitörésének évfordulóján ismét megszervezték a már hagyományossá vált esti fáklyás felvonulást, és az azt követő rövid műsort. Mint azt az illetékesektől megtudtuk, a városi diáknap megvalósítására valamikor áprilisban kerül sor. A Szekszárdi Vasárnap hasábjain mindenképpen igyekszünk figyelemmel kísérni az eseményeket. Komoly (és kevésbé komoly) felnőtt jóakarótól (és ellenségtől) már több kritikát is kapott a rovat. A számos jogos (és néhány jogtalan) bírálat között már azt is nehezményezték, hogy ugyan már minek filozofálgatunk mi annyit. A kérdés több oldalról megközelíthető. Egyrészt tengernyi időnk van, naphosszat unatkozunk és a gondtalan semmittevés minden fiatal által olyannyira jól ismert óráiban bizony hívatlanul is jönnek a gondolatok. Másrészt mi még nem fásultunk bele az élet adta gondokba. Nekünk még igenis van energiánk és igényünk arra, hogy az univerzum minden apró kérdésére egyedül, a magunk egyszerű, hétköznapi módján keressük a választ. Egyébként is, egyszer majd nekünk is sokkal fontosabb, igazi, „életszerű" kérdésekkel kell majd szembenéznünk. Sajnos... Addig is azonban itt egy újabb adag gondolat, ami stílszerűen a felnőttek világa ellen szól. Gyuricza Eszter Egy-egy optimistább pillanatomban már az is eszembe jutott, hogy nincs igazuk azoknak a filozófusoknak, akik szerint a fejlődés az emberiség pusztulását okozza. így 2000 felé rohanva, megokosodva, felvilágosultan, felvértezve megannyi technikai brosúrával azonban egyre többet tudunk meg a múltról, letűnt korok mindennapjairól. Jól kivesézhetjük, melyik nagy birodalom, államférfi hol szúrta el a dolgokat. Akármelyik század társadalmi kérdéseibe és ellentmondásaiba „belemászhatunk". Aztán jöhet a még izgalmasabb kérdés, vajon milyenek is vagyunk mi most? Kicsit körbenéztem, de nem kellett tüzetesebb vizsgálódás ahhoz, hogy megállapítsam: a 0 és 1 év közötti emberkezdemények feltűnően picik, aranyosak és méretbeli hátrányuk ellenére már évezredek óta a világ közepei (földrajzi hovatartozástól függetlenül). A következő korosztály felsőbbrendűségét bizonyítandó már tud beszélni. Először persze csak a legalapvetőbb szókapcsolatokkal az élet viharait kísérő kedves szavakkal ismerkednek meg: hülye, barom, állat stb. (sorrend: az értelmi színvonal fejlődésével fordított arányban a végtelenségig folytatható, azonban a hely hiánya miatt lemondunk a kultúra további ápolásáról). Mindebből látszik, hogy ebben a korban már az emberpalánták keményen és felettébb intenzíven készülnek az életre. Az általános iskolásoknak már rengeteg követelménynek kell megfeleljük. Mert aki még tizenévesen sem cigizik, annak aztán tényleg kapáltak, semmire sem viszi. Itt az ideje az első nagy kalandnak az alkohol mámoros világába. Aztán be kell szerezni az első barátnőt, barátot. Majd újabb állomáshoz érkezünk, itt a minden gyermek által áhított kamaszkor. Fokozzuk, ami még fokozható, nem kell nagy fantázia. Az ember vasárnap lecsüccsen a tv elé és a Szívtipró gimiben megnézi, milyennek is kéne lennie, elvileg. Milliószor leírták már a nagy okosok, hogy a gyerek azt másolja, amit lát. Mármint a felnőttektől. Büki Betyár A régi közmondás szerint a szem a lélek tükre. Persze nincs kivételes helyzetben, hiszen például a beszédünk is utalhat a jellemünkre. A szavak, amelyeket min»

ap használunk, sok mindent Inak rólunk. így igazán mindig aktuális a helyes és igényes beszéd fontosságáról szólni. Vajon kinek a feladata anyanyelvünk ápolása? Talán a gyerekeknek példát mutató felnőtteké? Vagy a miénk, fiataloké, akiknek hasznos lenne megszívlelni a tanácsokat? Végül - azt hiszem - megegyezhetünk egy mindenki által elfogadható döntetlenben. „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán." - vélekedik Kosztolányi. Mindenki tapasztalhatja, hogy nézetei nem nagyon népszerűek manapság. Bizony önkritikát kell gyaW Edes anyanyelvünk korolnunk, gyakran helytelenül és „rondán" beszélünk. Sovány vígasz, de leg alább észrevesszük. - Én mindennap busszal járok be Szekszárdra - meséli egy vidéki középiskolás. Hátul rendszeresen összegyűlik egy kis társaság, a banda krémje. Az ott elhangzó sok trágár szó miatt azzal kezdem a napom, hogy felfordul a gyomrom. Ha már mindenképpen különbözni akarnak az átlagtól, miért nem kísérelnek meg szépen beszélni? Azért nincs veszve minden. Vannak, akik szívesen tájékozódnak a világ dolgairól, gyakran a tévére és a rádióra hagyatkozva. Hiába is próbálnánk azonban ügyelni a helyes beszédre, ha úton-útfélen találkozunk a „Szívesen aludnák nálad!" típusú mondatokkal. Magas állami tisztséget betöltő kedvenceink hatalmas szókincséről ne is beszéljünk. Mit várunk egymástól, ha a politikusaink erejéből értelmes szavak után keresgélve csak idegesítő „őzésre" telik. (Halkan hozzátesszük, hogy más hibáját mindig könnyebb észrevenni.) Azért anyanyelvünk ápolására is van mód és lehetőség. Péchy Blanka színésznő igazán nemes tettet hajtott végre, amikor megalapította a Kazinczy-díjat. Ez természetesen az igazán helyesen, tisztán, érthetően beszélőknek jár. Elnyeréséért az iskolákban versenyeket hirdetnek. Az általános iskolások még óriási lelkesedéssel ragadják meg a lehetőséget, szívvel-lélekkel küzdenek. A középiskolákban viszont siralmas a helyzet. Kevesen mernek kiállni, a szakértő zsűri elé, ám még vannak próbálkozók. A megyei Kazinczy-versenyt az idén a szekszárdi Garay János Gimnáziumban rendezték meg március 12-én. Az előre kiválasztott szövegrész után egy meghatározott kötelezőt kellett felolvasni. Na most legyinthetnek sokan, és mondhatják, hogy olvasni azért már jobb esetben valamennyi középiskolás tud. Mégis azt mondom, nem ártana figyelemmel kísérni egy ilyen megmérettetést azoknak, akik lebecsülik a magyar nyelvben való jártasságot. Nem is gondolnánk, mennyi apró csel és egyéni fortély van a szereplők zsebében. Mint mindig, most is sok tehetséges diák versenyzett, a bírák az első három helyezést hirdették ki. A mi feladatunk is az anyanyelv ápolása. Jó lenne, ha közülünk is egyre többen jutnának erre a megállapításra. Talán akkor Kazinczy Ferenc is büszke lenne az új generációra. (A Kazinczy-versenyt Barcza Emőke, a Bezerédj István Szakközépiskola diákja nyerte meg. Második lett az I. Béla Gimnázium tanulója, Blumenschein Tímea, míg a dobogó harmadik fokára a garaysta Kemély Miklós állhatott fel.) Bencze Mariann