Szekszárdi Vasárnap 1997 (7. évfolyam, 1-22. szám)

1997-11-16 / 20. szám

1997. NOVEMBER 16. , SZEKSZÁRDI USARNAP 11 Csókolom, még mindig buszozom... A buszorkány A l helyzet továbbra is változatlan. Tömeg, nyomorgás, lökdösődés, szitkozódás, káromkodás. Pécstől Szekszárdig az út pontosan százharminchárom forintomba kerül és legalább annyi hajszálamba, ami az idegeskedés miatt kihullik. A múltkor már igyekeztem vázolni a megállóban uralkodó állapotokat, de az csak a történet egyik fele, hiszen a bu^on minden folytatódik. Ha az ember biztosan el szeretne utazni a péntek reggeli járattal, ráadásul még ülőhelyre is igényt tart, indulás előtt legalább háromnegyed órával már a megállóban kell ácsorognia. Azon a pénteken én is korán keltem, összepakoltam és a kedvesemmel kicipeltem a táskákat a nyolcas számú tábla alá. A tuti siker érdekében visszatértünk a régen jól bevált munkamegosztás gyakorlatához: ő hozza az - áttörést némileg akadályozó cuccokat, én pedig igyekszem megőrizni kedvező pozíciómat és úgy felkerülni a buszra, hogy mindkettőnknek tudjak helyet foglalni. Ajól átgondolt terv meghozta gyümölcsét, bőven volt még ülőhely, amikor felszálltam. Lehuppantam, magam mellé dobtam a hátizsákom, mintegy jelezve, hogy ide még várok valakit. Dolgom végeztével nyugodtan dőltem hátra, végre lazíthattam. A boldog eufória azonban csak pár pillanatig tartott, mert akkor megpillantottam őt. Még csak a busz ajtajában állt, de valami furcsa, kellemetlen érzés hatalmasodott el rajtam, tudtam, hogy bár itt ülök, van hely bőven, mégsem sikerült, a gondos terv ellenére sem. Nyugtalanul figyeltem, ahogy sorra halad el az üres székek mellett. És egyszer csak ott volt, pont mellettem, nem köszönt, nem kért, csak utasított, hogy húzódjak beljebb. Dermedten néztem rá, aztán összeszedtem magam és a legudvariasabb mosolyommal közöltem, hogy ez sajnos nem megy, a hely foglalt, akit várok épp most fizet a sofőrnél. A buszorkány azonban ezt meg sem hallotta, hangosan elkezdett sápítozni, hogy ő a kórházból jön, kifizette a jegyet és különben is mit képzelek, ki a fene vagyok én, hogy megakadályozom őt a leülésben. Halkan, lassan és tagoltan csak arra kértem, legyen szíves inkább előttem helyet foglalni, hiszen ott is van még szabad szék. A lány, aki mögött ültem, fúl- és szemtanúja volt az egész kínos szóváltásnak és azonnal készségesen felajánlotta a buszorkánynak a mellette lévő ülést. De hiába, neki az nem kellett, meg a másik tíz sem, ő kizárólag az én helyemen tudta volna jól érezni magát. Indoklást nem adott, csak magából teljesen kikelve közölte, hogy szégyelljem magam, nyilván nem tanultam jó modort, hogy leállók vitatkozni egy hetvenéves beteg emberrel. Szívesen megkérdeztem volna, mi a baja pontosan, mert számomra csak az volt világos, hogy a hangszálai teljesen rendben vannak. Persze nem kérdeztem semmit, szótlanul felálltam, átadtam mindkét helyet és leültem a lány mellé, a kedvesem is talált még üres széket, igaz, hogy tőlem távolabb, így nem utaztunk együtt, nem beszélgettünk... Végül is nem nagy ügy, csak egy kicsit rosszul esett, mert nem értettem a dolgot. Nekem is van nagymamám, tudom, hogy a buszon illik átadni a helyem az idősebbeknek, ne ők álljanak egész úton. Csakhogy itt nem erről volt szó, hanem valami egész másról. A buszorkány elvárta, hogy tiszteljem, azért mert hetvenéves. Udvarias gyereknek tartom magam, de nem értem, miért kellene tisztelnem egy önző, ostoba, szűk látókörű hárpiát, aki nyilván csak önmagával törődik. Én inkább sajnálom, amiért hetvenéves koráig sem jött rá, hogy mindenkiben az ember válik tiszteletre méltóvá, nem a kor. Benne viszont az előbbinek valahogy nyomát sem láttam. Végül azt is megfejtettem, mi lehet a betegség, amire a buszorkány olyan bőszen hivatkozott, mire eddig jutottam, már nem haragudtam rá, csak őszintén szántam, mert bizony a szivtelenség még a huszonegyedik században is gyógyíthatatlan. Gyuricza Ágnes Cserediákként Magyarországon Szeretünk beszélgetni olyan emberekkel, akik egy távoli országbanjártak, hiszenjó tudni, milyen azonosságok és ellentétek akadnak két nemzet között. Arra azonban ritkán van alkalmunk, hogy egy messziről jöttei vitásuk meg, ő milyennek találja hankat. Samantha Schlevter az idén augusztus 22-én érkezett Szekszárdra, Ausztráliából és a tanév végéig tartózkodik városunkban. - Ki ajánlotta fel neked ezt az utat és miért? - Én döntöttem úgy, hogy cserediákként egy évet távol töltök az otthonomtól. Választási lehetőségem nem volt, megmondták, hogy Magyarországra mehetek. Akkor azt sem tudtam, hol van Magyarország, de nem változtattam meg elhatározásomat. így utólag ezt nem is bánom, örülök, hogy ide jöhettem. - A szüleid nem tiltakoztak az utazás ellen? - Nem, anyukám támogatott anyagilag, de a többiek sem aggódtak. Hetente kapok levelet a családomtól és telefonon is tartjuk a kapcsolatot. - Milyennek találod Szekszárdot? - Minthogy én egy 15 000 lélekszámú városban élek, ahol a kétemeletes a legmagasabb ház, számomra Szekszárd nagyvárosszámba megy. Ugyanakkor Ausztráliában sokkal nagyobbak a települések közötti távolságok. Például Benella, ahol lakom és a szülővárosom olyan messze vannak egymástól, mint Budapest Frankfurttól. - Általánosan hogy jellemeznéd a magyarokat? - Barátságosak, türelmesek és segítőkészek. A Garay gimnázium 4. osztályába járok, ahol szintén kedves, jó humorú fiatalok vesznek körül. Ez sokat segít abban, hogy leküzdjem a nehézségeimet, ugyanis nem könnyű iskolát váltani egy országon belül sem, hát még ha úgy kerül új suliba az ember, hogy nem is beszéli a nyelvet. - Kinél laksz itt Szekszárdon ? - Egy kedves családnál lakom, az egyetlen probléma, hogy csak a „fogadott testvérem", azaz a vendéglátó házaspár lánya beszél angolul. Egyébként jóban vagyunk, jóformán az összes hétvégét együtt töltjük. - Hogyan boldogulsz az iskolában, hiszen a negyedikes anyag még a saját anyanyelvünkön sem egyszerű... - Valójában csak bizonyos órákrajárok be, ennek ellenére meglehetősen izgultam, hogyan is fog ez menni, hiszen sokakkal nem találjuk a közös nyelvet, mert én csak angolul beszélek. Viszont a történelemből sokat értek és az irodalom is megy. A matematika meglehetősen nehéz, de a rajzot nagyon szeretem és érdekelnek a művészetek. Az iskoláknak Ausztráliában jobb a felszereltségük, viszont a diákoknak kevesebbet kell tanulniuk. - Milyen az ausztrál fiatalság, mivelfoglalkoznak szabadidejükben a diákok? - A tanulók rengeteget panaszkodnak amiatt, hogy nincs elég szórakozási lehetőség. Fontos a sport, de sokaknak nincs is igazán idejük, mert mellékállást vállalnak estére vagy délutánra. - Milyen különbségeket fedeztél fel Ausztrália és Magyarország között? Samantha (középen) két barátnőjével - Ausztrália hűvösebb vidékéről jöttem, mégis, az ottani hőmérséklethez viszonyítva itt hidegebb van. A másik, hogy Magyarországon a régebbi és magasabb épületek a jellemzőek. A családok szokásai közt pedig az a különbség, hogy ott mindenki annyit dolgozik, hogy nincs idejük együtt lenni, míg Magyarországon névnapon, születésnapon, sőt olykor alkalom híján is összegyűlik a család. Ez kedves szokás. - Összefoglalva, mit tudsz mondani az országunkról? - Jól érzem magam, örülök, hogy itt lehetek. A nyelv nagyon tetszik, nem bántam meg, hogy vállalkoztam erre az útra. Aszódy Eszter